Harangszó, 1944
1944-08-20 / 34. szám
152. HARANGSZÓ 1944. augusztus 20. Iában járva — a táncos összejöveteleket, kirándulásokat stb. életükből. Pál apostol tanítása szerint a törvény „Krisztusra vezérlő mester“ lett a kiválasztott nép életében. Ez a jutalma meglesz a mai törvények szigorának is. A fegyelmezetlenség csak a „síkos ösvényen megcsuszamodók“ számát növelte diákságunkban — mint mondottam. Hiszem, hogy a mai idők inkább fogják azokét gazdagítani, akikről így beszél az írás: „Boldog ember az, aki a kísértések között kitart, mert minekutána megpróbáltatok, elveszi az életnek koronáját ...“ (Jak. 1 :12.) Zúgolódsz hát szabadságod elvesztése miatt, ifjú barátom? Ha nem, akkor fogsz arra a meglátásra is eljutni, hogy kiváltságos időkben élsz. Isten vonul át szemed láttára a mai zivatarban. A nyár folyamán több gyülekezetben szolgáltam már és örömmel A hitnsk csodálatos ereje van. — Elbeszélés. — írta: Szende Ernő. A beteg mintha csak megérezte volna, mi készül ellene, fölnyitotta a szemét és némán nemet intett a fejével. De a plébános csak erőltette a dolgot. — Ugye akarja, hogy meggyóntassam? A beteg megint csak nemet intett. De a plébános nem akarta érteni a dolgot. — Most haza megyek és magammal hozom a szükséges dolgot. A beteg arca ijedten piros tett. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit. De nem bírt szóhoz jutni. Csak valami ijesztő hörgés szakadt ki a melléből. János rászólt a plébánosra: — Ugyan ne bántsa az édesapámat! — Csak a kötelességem teljesítem az egyik hívőmmel szemben! — válaszolt az. A doktor is beleavatkozott: — Kérem, hagyjuk most a dolgot. Inkább felkérem mindnyájukat, hogy távozzanak. A betegnek pihenésre van szüksége. A plébános azonnal megfordult és kifelé indult. Az ajtó mellett meglátta a lelkészt, komoran nézett rá, de a lelkész szelíd mosollyal nézett vissza. — Már végzett, plébános úr? — Még nem egészen, de majd a napokban befejezem és ön mit keres itt? — Azt, amit ön keresett. Lehet, hogy nem önre, hanem reám lesz szükség! Hisz a hitnek ereje van! Csodálatos ereje! A plébános mit sem felelt, hanem szó nélkül elhagyta a szobát. A lelkész most az ágyhoz lépett. Összekulcsolta két kezét s látszott, hogy magában imádkozik. Aztán megfordult s ő is elhagyta a szobát. A kurátor követte s együtt mentek végig az utcán. A betegnél csak a doktor maradt Jánossal és Erzsikével. A doktor ellátta őket a szükséges utasításokkal és aztán állapítom meg, hogy sok diákfiú és diákleány eljutott már erre a meglátásra. Keresik a templom csendjét jobban, mint eddig, éhezik az élet kenyerét jobban, mint a régi vakációkban. Lehet, hogy holnaptól való rettegés, lehet, hogy távoli szeretteikért való aggódás hajtja őket Isten háza felé — nem kutatom. Tudom azonban, hogy amit régen sokszor elfelejtettek, azt ma megtalálták: a szent Istent. Lehet-e boldogabb vakációt elképzelni, mint a Vele való együtt- járást? Sorsdöntő időben élni nemcsak kiváltságot, hanem felelősséget is jelent. Mi eddig csak az elsőt éreztük, a mostani nyáron azonban reánknehezedett a második is ólomsúllyal. A felelősség hordozása alól kivonhatná-e magát az ifjúság, akinek jövőjéről van szó?Tudom, hogy sok mindenről le kell mondania, sok felnőttekhez méltó munkát elő is távozott. A beteggel csak a fiatalok maradtak. * Egy napsütéses vasárnapi reggelen Kiss István a tornácon ült egy karszékben. Jól esett elgyötört testének a reggeli napfény. Erzsiké egy kisasztalt hozott ki a szobából és odaállította a lábadozó beteg elé. Majd bement a konyhába és egy bögre kávéval és jó darab kaláccsal jelent meg. Odatette a kisasztalra és aprítani kezdte bele a kalácsot. Aztán szépen megetette a beteget. Kis István megcirógatta Erzsiké arcát. — Köszönöm, kedves Erzsiikém. — Nincs mit, édesapám. Váljék egészségére. — Köszönöm, leányom. Most keresd meg Jánost és küldd hozzám. Pár perc múlva ott állott János az apja előtt. — Mit parancsol, édesapám? — Menj el, fiam, a tisztelendő úrhoz és kérd meg, hogy fáradna át hozzám. Valamit szeretnék vele megbeszélni. — Máris megyek. Egy negyedóra múlva megjött a lelkész és helyet foglalt az odakészített széken, a tornácon. — Megjöttem, Kis uram. Mit akar velem közölni? — Csak azt akarom megkérdezni, hogy áll a templomrenoválás ügye? A lelkész arca szomorú lett. — Sehogy, Kis uram. Hogy akkor maga és négy legmódosabb gazda otthagyta a közgyűlést, úgy megijedtek az emberek, hogy sehogysem határoztak. Azt mondták, hogy tegyük el jobb időkre a dolgot. — Hát most megmondom a szándékomat tisztelendő úrnak és egyúttal azét a négy gazdáét is, akikkel én már megbeszéltem a dolgot. Az egyik társam viseli az új tetőzet borítását. A másik a külső tatarozást. A harmadik a belsőt. A negyedik az Oltár újrafestését. Én pedig viselem az ajtó, ablakok és padok végeznie. De tudom, hogy Isten akarja így elválasztani a benne levő salakot az aranytól. Ilyen értelemben hadd kívánjak növendékeimnek, másoknak is igazi vakációt. A magyar ifjúság vegye át történelmi szerepét. A Levente Hírközpont jelenti: Balatonlellén most ért véget a leventeparancsnokok számára rendezett Központi Irány tadó Tanfolyam. A tanfolyam utolsó napján dr. Kokas Eszter a leventeleányok országos vezetőnője ismertette a leventeleány mozgalom jelenlegi helyzetét. Közölte, hogy az elmúlt két év alatt rendezett vezetői tanfolyamokon 3543 leventeleányvezetöt képeztek ki. A tanfolyam záróbeszédét vitéz Béldy Alajos vezérezredes, az ifjúság honvédelmi neveléköltségét. A hívek többi része adja a fuvart és a napszámot. Az őszi vetés utánra készen áll majd a megújhodott Istenháza. A lelkész jó darabig szólni sem tudott a meghatottságtól. Csak nézett, nézett az emberre és szemét elfutotta a könny. De Kis István szeme is nedves lett. Szó nélkül szorították meg egymás kezét. Aztán a lelkész halkan, csendesen megszólalt: — Emberé a munka, Istené az áldás! Hiszem, hogy emberi munkánkon rajta lesz az Isten áldása, hiszen Istennek tetsző munkát fogunk művelni. Még ma, az istentisztelet után, bejelentem ezt a híveknek. — Jó lesz, tisztelendő uram. A négy társam ma már ott lesz a templomban és amint Isten megerősít, első utam oda fog vezetni engem is. — De igaz, mi lesz hát a kitérésével? Kis legyintett. — Hát csak nem gondolja, tisztelendő úr, hogy meggyőződésből tértem ki? Csak a dac késztetett erre, de most meggyőződésből térek vissza őseim hitére. A hitem nem hagyott el, csak a gyarló, gyenge test ingott meg. Higyje el, ahányszor csak elmentem a templom előtt, mindig valami éles fájdalom nyilait a szívembe. Bántott az a tudat, hogy részben én vagyok az oka annak, hogy Istennek ez a hajléka nem öltözhetett ünnepi köntösbe. Ez a lelkimardosás űzött, hajtott a kocsmába, hogy borba, mámorba fojtsam el lelkem meghason- lását. Ennek a seúlyos bajnak, betegségnek kellett rám szakadnia, hogy lelkem megtisztuljon és megerősítse gyarló testem hibáját. A hitem erős, az nem hagyott el soha! A lelkész hozzátette: — Igen, a hitnek ereje van! Csodálatos ereje! (Vége.) ...... s ének országos vezetője mondotta. „Három éve vettem át az ifjúság honvédelmi nevelésének a vezetését — mondotta — és az elmúlt három évnek most kezdenek érni a gyümölcsei. Ha végigtekintünk az ifjúságon, büszkén állapíthatjuk meg, hogy önzetlenséget, áldozatkész magyarságot tanulhatnának tőlük azok, akik ma, a legnagyobb veszély pillanatában még széjjel húznak. Elérkezett a pillanat, hogy a magyar ifjúság átvegye történelmi szerepét. Ilyen súlyos időket nem élt át a magyarság a törökvész óta. Ma, amikor az ellenség az ország határán áll, egyetlen cél lebeghet a szemünk előtt: harcrakész ifjúságot tartani a kezünkben, olyan ifjúságot, amely bármikor dicső honvédeink nyomába léphet. A magyar honvéd ma a Kárpátokat védi. A spártai keménységgel nevelt ifjúság egyik napról a másikra a honvédek helyére kell, hogy állni tudjon." Karjala népének sorsa. Karjala (Kelet-Finnország) népét rövid időn belül másodszor éri súlyos megpróbáltatás. Hogy az ellenséges hadak útjából kitérien, ismét ott kell hagynia otthonát. Akik nem próbálták, nem tudják, mit jelent abból az othonból való menekülés, melyhez az öröm és bánat ezernyi szála fűz. Ez az elválás kemény megpróbáltatás. E menekülső nép sorsa azért is sötét, mert már évek óta remény és kétség közt hánykódik. Mikor az 1939—40-es téli háborúban először kellett menekülnie, minden reményét a jobb jövőbe vetette. Pedig ez a remény, emberi számítás szerint, akkor alig látszott megvalósíthatónak. De Karjala népe erősen bízott. Isten kegyelme ezért megengedte, hogy újból visszatérjen elhagyott családi tűzhelyéhez. Karjala népe csodálatos erővel és szívóssággal látott új munkájához, a romok eltakarításához és ezek helyén új építéshez. Üszkös romok helyén ezrével épültek új házak. Az új élet lüktetése visszatért Karjala régi földjére. Karjala népe megérezte, hogy nemcsak magáért, hanem gyermekeiért és unokáiért dolgozik. Ezév nyarán újból jött a reményt hervasztó csapás. Karjala népe újból vándorbotot vesz kezébe. Ezt a csapást csak olyan keménykötésű nép tudja elviselni, mint a karjalai. Gondoljuk el sorsukat! Bár Nyugat-Finnországba is honfitársak veszik őket körül, mégis idegen környezetbe kerülnek. A fürge karjalai nem egykönnyen érti meg a mogorvább nyugati vagy a merevebb Häme-beli finn népet. Ha pedig megértik is egymást, a honvágy szüntelenül mardossa és égeti a hontalan lelkeket. Érezhetünk-e Karjala népe iránt mást, mint legmelegebb részvétet? Sőt elegendő-e csak részvétet éreznünk? Nem kell-e tettekben is megmutatni, hogy Finnország a maga teljességében együtt hordozza Karjala népének keresztjét?! Csak arra gondoljunk, hogy ők nem maguk hibájából kénytelenek menekülni! Karjala népének sorsát a velük bánó hivatalnokoknak és új környezetüknek is enyhíteni kell. Csak jóakaratra van szükség. Akiket a szenvedések megkíméltek, első kötelességük, hogy ártatlanul szenvedő honfitársaik sorsán könnyítsenek. „Herättäjä“ c. finn újság nyomán közli: Dr. Győrtfy Béla. Hálám szerény Iclfe/ezése gyanánt. .. Nagytiszteletű Szerkesztő Ür! Tizennégy hónapi frontszolgálat után a közelmúltban, Isten kegyelméből — kis karcolásoktól eltekintve — épen és sértetlenül hazakerültem. Hálám szerény kifejezése gyanánt egyidejűleg 100, azaz Egyszáz pengőt adtam fel a Harangszó csekkszámláján, felerészben a hősi halált halt honvédek hozzátartozói, felerészben pedig a bombakárosultak megsegítésére. Adná Isten, hogy ez az ősz- szeg is könnyeket törölne, fájdalmakat enyhítene. Erős vár a mi Istenünk! Nagybarát, 1944 Vili. 11. Kiss Jenő tart. tábori lelkész, |- ' győrsági m.-s lelkész. Hitler az ellene elkövetett merénylet helyét mutatja Mussolininek.
