Harangszó, 1944
1944-08-20 / 34. szám
Két ember. Két ember méné fel a templomba. Lukács 18, 10. E két emberrel nemcsak Jézus példázatában találkozunk. Nem is kell kimenned az utcára vagy bemenned a templomba, hogy meglásd őket. Megtalálod őket odahaza is, akkor is, ha — egyedül vagy. Nem mondhatjuk: egyik ember hasonló a farizeushoz, másik a publikánushoz. Mind a kettő helyet talál a mi életünkben. Farizeusok is vagyunk, publikánu- sok is. Bizony, farizeusok. Szívesen és hangosan soroljuk fel érdemeinket. Született színészek vagyunk; a legnagyobb baj pedig az, hogy a szerepet gyakran önmagunk előtt játszuk le. És mi magunk tapsolunk hozzá. A farizeusi jóllakottság mellett él bennünk a publikánusnak kegyelmet szomjuhozó és éhező vágya is. Ha Isten látható módon belenyúl életünkbe — mint mostanában nap-nap után —, akkor gyorsan tanuljuk meg a publiká- nus fohászkodását: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek! Nem szürke elmélet az az állítás, hogy bennünk a farizeus és a pub- likánus egymás mellett él. Ilyenek vagyunk a valóságban. Farizeusok: beképzeltek kegyességünkre, — publikánusok: nyögve bűneink súlya alatt. Szinte kínálkozik a kérdés: mit tegyünk? Jézus azért mondta el a példázatot, hogy segítsen rajtunk. Egy út van: a kereszt, mely alatt csődöt mond minden farizeusi önellátás és orvosságot talál minden publikánusi bűnbánat. Luthere példázat alapján azt írta: te farizeus, ne értékeld túl kegyességedet, — te publikánus, ne essél kétségbe bűneid miatt. Van Istenünk, ki befed irgalmának palástjával. Kuszy Emil. Vonaton utaztam a minap. Napbarnította, hátizsákos, vidám diákcsoport szállt fel az egyik állomáson. Elhelyezkedtek és hangos tréfálkozás közben kezdték tárgyalni a lehetőségeket, melyek új munkahelyükön reájuk várakoznak. — „Munkaszolgálatos diákok“ — szólalt meg a velem szembenülő egyik utas. „Igen — tette hozzá szomszédja, egy jólöltözött asszony az én fiam is köztük van valahol. Borzasztó időket élünk! Még szegény diákoknak sincs már vakációja.“ Megindult közöttük az eszmecsere, amibe mások is beleszóltak. Mikor leszálltam, ott állt körülbelül a vitatkozók nézete, hogy nem érdemes ma diáknak sem lenni. Eltűnt a diákélet szépsége. Nincs már igazi vakáció. Odaképzeltem a vitatkozók közé az én növendékeim láthatatlan csoportját, sőt szüleik állásfoglalását is hallani véltem egyik-másik hozzászólásból. Beleszólok hát utólagosan én is a vitába. Nemcsak azért, mert érdekelt fél vagyok, mert úton-útfélen beszélnek a hosszú vakáció veszedelmeiről, hanem mert véleményem is ellenkezik az előbb említettekével. Nem! Nem felejtettem el, mi a különbség a mi időnk és a mai diák vakációja között. Tudom azt is, hogy már kezdete olyan kiábrándító volt, mint a hidegfényű áprilisi reggelek. Folytatása nem kevésbbé. Ismerek munkaszolgálatos diákokat, arató diákokat, kibombázott diákokat. Mégis: adná Isten, hogy az idei vakáció sok komoly tanítását elvinnők magunkkal a boldogabb esztendőkre is. Kezdjük talán a régi és mostani szünidő összehasonlítását ennek a szónak magyarázatával: vakáció. Latin szó, magyarul valamitől megszabadítást, megüresítést, szünetet jelent. Mitől is szabadították meg a régi vakációk a diákokat? Mindenekelőtt a munkától. „Tízhónapi törődés után megérdemeljük a pihenést“ — mondották. „Könyveimet a sarokba vágom...“ — énekelték. A pihenés bizony a legtöbbnél egyet is jelentett a semmittevéssel. Városon napközben a „strandolás“, este a „korzóirta : Dombi László. zás“, falun a fürdés, tekézés, kártyázás töltötte ki a nagyobb diák szünidejét. Jaj volt annak, aki beállt édesapja mesterségébe, szülei munkájába. Akinek tenyerén, ruháján meglátszott a munka bélyege. Az ilyen nem is érdemelte meg sok helyen az „úrifiú“, „úrileány“ nevet. A szülők nagyrésze is elfelejtette, hogy a pihenés többet jelent a semmittevésnél. Ha a serdülő fiú, vagy leány a könyveket bújta, „szemrontás“-nak minősítették, ha lustálkodott, vagy szórakozás délibábjait kergette, „munka jutalmának“ tekintették. Megüresítette azután a vakáció a régi diák életét az iskolai törvényektől. A „szabadság“ idején nem kellett félni a tanárok, tanítók mindent látó szemétől. Már a reggeli felkelés 6—7 óráról 9 órára tolódhatott el. Napközben sem kérte számon senki a tegnap elvégzett munkát. Színház, mozi, táncos összejövetelek a diák nagykorúságát bizonyították a tanév iskolapadjaival szemben. A család holnapjáért robotoló szülők nQm értek rá mindig gyermekük sarkában állni. Az iskolai törvények mellett megszűnt azért más törvények szerepe is. Ezért kallódott el a szabadossággá alakított szabadságban sok ifjú lélek, foszlott szerte sok álom. Ezért tért vissza egészen megüresedve sok ifjú és leány ősszel az iskolába. Még egy megüresítő hatására mutatok rá a régi vakációnak: ez a templomkerülés. Bizony, az iskola kapuival bezárult sok diák mögött a templomajtó is. Nem kellett már a többiekkel közösen templomba menni. Nem kellett hétfőn a tisztelendő úrnak számonkérésétől „félni“. Még Istenre sem volt olyan nagy szükség, mint évközben a felelések és „drukkok“ hevében. Európaszerte divatba jöttek a kirándulások. Szülők és gyermekek a természet szépségeit élvezték Isten házának hűvös levegője helyett. Por és pókháló lepte be falun is, városon is a diákok templomi ülőhelyeit. Folytathatnánk, de ne tegyük. Csak néhány jellegzetes vonását ragadtam ki a régi vakációknak. Talán mindenki nem is ismer bennük a maga diákkorának jellemzőjére. A diákság egészére azonban áll megállapításuk. A bibliai gazdagéhoz hasonló életfelfogás töltötte ki régi szünidőink programját: „Én lelkem, sok javaid vannak éltévé; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél!“ (Luk. 12:19.) Ma megváltozott a jielyzet. Mutatja ezt mindenekelőtt a dolgozó diák-típus. Szentírási igazság valósul meg ennek munkája nyomán is, ez azonban így hangzik: „Gyűjt nyárban az eszes fiú ...“ (Példabesz. 10:5.) Igen, nemcsak ősszel, vagy télen, hanem nyáron is. De nem túlzott megterhelése ez az ifjú szervezetnek? Legkevésbbé! A testi munkások nagyon jól tudják, hogy az igazi pihenés nem a folytonos alvásban, hanem az ezt kiegészítő szellemi munkában is van. Fordítva szintén igaz a tétel. Igazolja a diákság életében különösen nagy szerepet játszó sport és torna. Ezzel ellensúlyozza az egészséges diák évközben az egyoldalú szellemi munkát. Hogy pedig ez nyáron sem szünetel, azt a szülők legjobban tudják. Kérdezem most már, mi a nagyobb dicsőség: a súlygolyót néhány centiméterrel tovább lökni, vagy egy kenyérkereső nélkül maradt család téli élelmét összegyűjteni? A nyújtón az óriáslengést mtegcsinálni, vagy házuk romjai alatt vergődők életét kiszabadítani? Kifodrozott hajjal korzón sétálni, vagy sebesült magyar hősök kórházi ágyát elkészíteni?! A régi vakáció megszabadította diákjainkat a munkától, a mostani megszabadítja a haszontalan időtöltéstől. „Az én atyám mindezideig munkálkodik, én is munkálkodom“ — mondotta egyszer Urunk Jézus a szombatnapi gyógyításért őt támadó farizeusoknak. Üdv a dolgozóknak! Fegyelmező ereje sem kisebb a mai szünidőnek. Az iskolai törvények nem érik el ugyan a szétszóródott növendékeket, de belekerültek a még könyörtelenebb élet iskolájába. Mint viharba került hajóból a felesleges lim-lomot, úgy dobálják ki ők is — ebben az iskorrtrxy. &mm Fftssou )
