Harangszó, 1944

1944-06-11 / 24. szám

108

HARANG SZÓ

1944. június 11.

l&áiór népből f)ösi nép ...

Vitéz Imrédy Béla közgazdasági 0 miniszter a hősök napján nagy beszédet mondott Zalaegerszegen.

— Ma nem elég az, ha egyes emberek hősies cselekedetén át elragadtatással szemléljük a magyar lélek kiteljesülését — mondotta—; ma több' kell: nemcsak egyes hősök kellenek, hősiesség kell a nemzet egyetemes magatartásában. Hősi népibe van szükség! Mit jelent a nép hősi mivolta? Vájjon elég-e, ha bátrak vagyunk, ha szembe merünk nézni a veszéllyel és halálig teljesíteni tudjuk kötelességünket? Nem! A bátorság megvan a fenegyerekben, megvan a bakonyi betyárban, a bátorsághoz még valaminek hozzá kell járulnia, hogy hőst formáljon az emberből. Bátor lélekre szükség van, hiszen gyáva népnek nincs hazája, gyáva ember nem tud hőssé válni. Tudjuk, hogy a magyar katonanép, ha mundérba vágta magát, ha fegyvert adtak a kezébe, a fegyvert forgatni tudta, élt, buzogott benne a virtus, bátran szembeszállt ellenfelével és megmutatta, hogy ie- gény a talpán.

— De a hősiességhez valami más is kell. Valami mélyebb tartalom, valami fenséges belső töltekezés kell ahhoz, hogy egy nemzet bátor népből hősi néppé váljon. A hőst a bátor embertől az különbözteti meg, az emeli föléje, hogy egy eszmének a harcosa, hogy egy eszme szolgálatában áll. Az igazi eszme nem vész el, ha a harcos meghal, ha feláldozza mágát. A harcos elpusztulhat, megsemmisülhet földi életében, az eszmény azonban, amelyet szolgál, él és erősödik és diadalmas lesz az ő halálával. A hős áldozatvállalásával tehát erkölcsi eredményt ér el.

— Vájjon mi lehet az az eszme, az a gondolat, amely a bátor emberből hőst farag? Ez a gondolat és ez az eszme: a hazának a szere- tete. A hazához való ragaszkodás mindhalálig, ez tud a bátor emberből hőst formálni.

Az ige

a magát kijelentő Istennek önmagáról való bizonyságtétele, ezért igazsága, érvénye felüláll minden emberi mértéken, kritikán és viszonylagosságon. Ma, amikor a világ elveszítette a szellemi dolgokban a megbízható mértékegységet és nincs „kritérium“, mérő- vessző, amivel mérni lehet, nincs sarkpont, ahonnan tájékozódni lehet, nincs fundámentumos szabály, melyik vitán felül álljon: jó tudnunk, hogy az Ige: hitünk és cselekedetünk zsinórmértéke; az Ige: sarkpont; az Ige: örök érvényű előfeltétel és megingathatatlan világszabály. Hangsúlyoznunk keli újra, meg újra, hogy Istennek ez az igéje a teljes Szentírásban, az ó- és újtestamentumban áll előttünk.

Ravasz László.

Fogjuk me r erőssra

eg?mám feexéi . . . —

mondotta Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter Újvidéken.

— Nekünk is ,el kell várnunk- a nemzetiségek részéről az őszinteséget, az egyenességet, a bizalmat, a mi jogaink tiszteletben tartását, meg kell kívánnunk, hogy a magyar .állam szuverénitását minden körülmények között elismerjék, a ma- gyár egységet közülük senki meg ne bontsa, hanem mindannyian illeszkedjenek .bele a magyar állam keretébe.

— Teljesítse mindenki maradék- talariul állampolgársági kötelességét, bármilyen nemzetiséghez tartozzék is, vagy bármilyen kicsiny vagy nagy magyar legyen, mert a kötelességteljesítés a mának, a holnapnak és a magyar jövendőnek » parancsa.

— ,Ne felejtsük el, hogy minden munka magától a nemzettől kapott megbízatás, minden cselekedetünkért, vagy mulasztásunkért közvetlenül a nemzetnek vagyunk felelősek. Ennek ellentétele viszont az, hogy nem lehet különbséget tenni a munka megbecsülésében. Minden munkát, amelyet az országért a

gyári munkás, a földműves, a hivatalnok, vagy a miniszter végez, egyforma tiszteletben kell részesítenie nemcsak a legfelsőbb köröknek, hanem a legkisebb magyar embernek is.

— És még egyet. A munkást ne csak megbecsüljük, hanem támogassuk is. Szeretettel és bizalommal közeledjünk egymáshoz, olvadjunk össze a dolgozó magyarokkal a magyar testvériségben, mert történelmünk mindig felfelé ívelt, amikor a magyar összeforrt.

— Az úgynevezett magyar szétA hódmezővásárhelyi gyülekezet ez évben ünnepli templom-' szentelésének 100 éves fordulóját. Ez alkalomból Takács János le! kész összeállításában építő könyvet adott ki „Az evangélikus család“ címen. A könyv ára 1.50 P. Könyvkereskedésünkben is kapható. Az alábbi cikket mutatványként ebből közöljük.

Emberi lakás, néhány szobával, udvarral: hajlék, mely az idő viszontagságai ellen megvéd, munka után pihenést nyújt, bölcső, mely álomba ringat; tápláló éléstár, mely felnevel; vigasztaló, mely könnyeket letöröl; sziklavár, mely elzárja előlünk az élet viharát; szelíden fölénk hajló boltozat, mely eltakarja előlünk a gondok felhőit: ez lenne hát az otthcrn?

Nem. Még ennél is sokkal több. Életnek bölcsője, az Élet Urának támaszpontja a Tőle elidegenített pokoli világban. Titokzatos műhely, ahol emberfeletti kéz, az Isten keze formál életet. Csodás kert, az Éden emlékdarabja, ahol a mennyei kertész plántál és ott hervadhatatlan, tündérszép virágokat -T3—érkriy tövisek "közt" is’ hie"z?des’ gyümölcsöt; ahol az anyai, apai szeretetnek oltványait észrevétlenül, a tündérálom halkságával oltja be szívünkbe a Mester keze. Vágyak pillangói leheletkönnyedséggel termékenyítik meg a szülői szíveket, hogy teremjenek új, csodás életet, új nemzedéket, új jövendőt.

A bölcsőben ringó gyermek az Isten kezének csodálatos alkotása:

húzás nem nemzeti tulajdonság, hanem külső behatás eredménye, népünkben inkább a testvériség érzése él, mint az ellenkezője. Fogjuk meg tehát, még pedig erősen egymás kezét. Abban a példátlan erőfeszítésben, amelyet nemzetünk most kifejt, hasson át mindany- nyiunkat az a hit és bizalom, hogy ezután az erőfeszítés után nem jöhet más, csak a győzelem és a győzelem nyomán az új Európában elfoglaljuk azt a helyet, amely bennünket erőfeszítéseink és ősi jogunk alapján is megillet.

az Élet Urának parányi szikrája, a Teremtő lényének picinyke darabja. Az otthon az Édenből, az élet fájától száműzött, kivetett embernek oázisa, melyet Isten kegyelme nyújtott neki. Isten csodás ajándékainak tárháza, Aki nékünk itt nemcsak az életet adja, hanem az életnek minden szépségét, örömét, ragyogását és boldogságát.

Drága ' otthon! Boldog otthon! De sok örömteli ó/át éltünk át benned! Mennyi drága emlék él ma is;szívünkben, mely ma is erőforrás, üdítő, hűsítő ital nékünk! De sokszor halljuk ma is biztató szavad!

• Ha otthonunkra gondolunk, édesapánk lépteit halljuk, aki sietett haza közénk, aki szívszorongva várt, apró ajándékot hozott; édesanyánk kezének lágy simogatását érezzük, ki nekünk kenyeret szelt, hűvös estéken gondosan betakart, betegségben ápolt, keserűségben vigasztalt; testvéreink játékos kacaját halljuk, hűséges szívüknek közeli dobogását érezzük.

De még ennél is sokkal több volt a mi otthonunk, mert — s ezért soha nem adhatunk elégszer hálát a Mindenhatónak — a mi otthonunk evangélikus keresztyén otthon volt!

Itt ébredt fel a vágy az igazi, múlhatatlan mennyei otthon iránt. Édesapánk ajkáról hallottuk először karácsony estjének túláradó örömében az isteni örömhírt: „Ma

Oíífrora.

Szibérián és Berlinen keresztül Finnországba.'

Egy inkeribeli finn leány különös viszontagságai.

Fordította: Koren Emil.

Inkeribelinek lenni — ez magában hordja, hogy az élet csodálatos viszontagságokat, szenvedést, a válás fájdalmát és Istentől való vezettetést terem. Az ott élők mindegyikének át kell valami rendkívülit élniök. Kevesen vannak csak, akik hosszú és súlyos szenvedéseken át, nehéz küzdelmek füzében eljutnak reményük céljához, Finnországba.

De még kevesebben vannak, akik Ázsia számüzötteinek útjáról élve kerülnek haza. íme egy ezek közül.

Hilda 9 éves sem volt még, amikor nyolc tagú családjukat a Ladoga partjáról, a finn határ közelében lévő barátságos otthonukból mindenestül száműzték. Előbb természetesen koldussá tették őket s minden vagyonuktól megfosztották.

Egy májusi éjszakán, 1931-ben, amikor az egész család aludt, fegyveres katonák zörgettek, akik egy falusi tanácsbelivel jöttek, hogy a száműzetés keserű útjára indítsák' őket. A szomszédok észre sem vették, csak azok, akik velük együtt indultak ugyanarra az útra. Oly kevés időt adtak, hogy még azokat a holmikat sem volt idő összecsomagolni, amiket pedig magukkal vihettek volha. Nem segítettek sem az

anya könnyei, sem az apa könyörgő kérései, sem a gyermekek megrettent tekintete. A kedves otthon s az egész eddigi élet bezárult. Hilda emlékszik még, mennyire gyorsan vert félelemmel telt kicsi szíve. Minden olyan megfoghatatlan volt. Mi rosszat tettek, hogy nem élhetnek tovább otthonukban? Amikor megkérdezték, vájjon hová viszik őket, az egyik katona nyersen rájuk kiáltott:

,— Majd megtudjátok ott.

Igen. Hol? Az otthon mindenesetre elveszett. Amint a szekér kigördült az udvarról, egyikük szeme sem maradt száraz.

A fájdalom és szenvedés kezdete volt.

Az állomáson már készen voltak a vagonok, előttük a nyomorúságos, széltől átjárt, didergő, rosszul öltözött tömeg. Az egész vonatot ezzel a boldogtalan embertömeggel töltötték meg. Már csak a katonák ajtócsapkodása hallatszott, dörrenve húzták be a vagónok ajtaját. A bent lévők némelyike sírt, némelyike zsoltárokat énekelt.

A vonat a kínok jajszavát zárta magába. A nap ugyanott kelt fel s ugyanúgy, ahogy eddig- Megkezdődött az út az ismeretlenség felé.

Az a vágón, amelybe'Hilda is jutott, annyira tömve volt, hogy még csak elnyújtózni sem tudott mindenki egyszerre. Semmiféle melegítő eszköz nem.volt a kocsiban. Középen egy kis szabad helyen vödör víz volt. Az egész úton alig

néhányszor kaptak valami meleg ételt. Ha valaki a nagy sietségben elfelejtett útravalót csomagolni magának, bizony felkopott az éhségtől az álla.

12 napos út után

megérkezett a vonat Krasznojarszkba. Sokan kis gyermeküknek már csak kihűlt testét szorongatták akkor. Sokan pedig a láztól félrebeszéltek. Ilyen vplt az út Sztálin fényes vonatján, „Szibéria ingáján“ Európa és Ázsia között.

Hilda s nála kisebb-két testvére is egészen betegek voltak. Három idősebb testvére szüleivel együtt valamivel jobban bírták az útat. Még ennivalójuk is volt aránylag bőven.

A hideg és dermesztő út után végre saunába (gőzfürdőbe) mehettek, de az is inkább hideg volt, mint meleg. Mindnyájan úgy érezték, hogy megérkeztek az „orosz pokolba“. A zsúfolásig megtelt barakkok voltak a számüzöttek első. lakásai a város mellett folyó széles Jenisse partján. Hó már nem volt, de igen. hideg szél fújt. Szuronyos őrök sétáltak minden barak udvarán. A halál, még ez is hamar megérkezett.

Az út nyitott kocsikon folytatódott a Jenisse mellett húzódó Strelka-föld- nyelven egész addig, ahol az Ankara folyó beleömlik a Jenissébe. Ezen a földnyelven kellett két hetet tölteniök.

Éhség, hideg, tüdőgyulladás, halál és szuronyos őrök voltak a számüzöttek útitársai.

De még nem ért véget az ut. A hoszszú Ankara folyó mentén folytatódott. Erős munkát jelentett az árral szembe. Sokan gondoltak elkeseredetten arra, hogy ennek a folyónak a hulláma lesz a sírjuk.

Az út végén

a számüzötteknek lakásul egy temetőt jelöltek ki, amelyben nem volt más fedezék, mint néhány fa. Arra igazán nem gondolt senki, hogy már élve a halottak közé kerülnek. „Most aztán megérkeztünk“ — gondolták sokan elszorult szívvel. „Emlékszem — beszélte Hilda — milyen borzalmas volt az éjszaka.. A könnyek égették a szememet. Mennyezetnek Szibéria fekete égboltja borult ránk. A szél nyikorgatta az öreg sírkereszteket. Anyánktól sem várhattunk sok biztatást, ő maga is beteg volt.“ Hilda 6 éves hug-a meghalt.

A közelben kicsiny orosz falu volt. A számüzöttek egy része ennek templomában kapott később elszállásolást.