Harangszó, 1944

1944-06-11 / 24. szám

1944. június 11. H A R A N G S Z Ó m született néktek a Megtartó!“ Csen­des estéken Jézusról szóló evangé­liumot olvasott nékünk évről-évre, napról-napra töretlen hűséggel. Édesanyánk altató dalát rég el­felejtettük, de az evangélium éne­két soha sejn feledhetjük; ezeknek szívig ható dallamai ma is lelkűnk­ben zsonganak az élet hullámhosz- szán. Igen ők voltak, apánk, anyánk, akik az élet Urával, az Ür Jézus Krisztussal megismertettekÍ5ennün- .nünket; ők vezettek oda az Ür asz­talához, ahol Megváltónk kiontott vérében bűnbocsánatot, életet és üdvösséget nyertünk. Evangélikus otthon nemcsak a testi élet bölcsője, hanem az Isten­llmaji Salomies, a viipuri egyház- kerület püspöke beszámolt a visszatért karjalai területeken tapasztalható egy­házi életről. Többek között megállapítja, hogy mind az istentiszteleten való rész­vétel, mind az egyházi énekek buzgó éneklése egyre fokozódik, összehason­lítva a megelőző időket. Erősen befolyá­solja az egyház munkáját a fiatal lelkészekben észlelhető nagy hiány, mivel ők teljes számban a frontokon , szolgálnak, ugyanakkor sok tízezres lélekszámú gyülekezet munkáját kizáró­lag olyan öreg lelkészek végzik, kik élet­koruknál fogva, ha már érvényben lenne az új nyugdíj-törvény, azonnal nyugdíj - képesek lennének. Elismerőleg kell nyi­latkozni — folytatta a püspök beszámo­lójában — e megöregedett lelkipászto­rokról, kik csodálatos erővel és akarat­tal, hűséggel és nagy - rátermettséggel látják el feladatukat. A paphiány mellett erősen befolyásolja a lelkészt mun­kát a közlekedési nehézség , és a jelenlegi gyors munkairam. Leg­megrázóbb a visszatért karjalai terüle­tek egyházi életében a fájdalmas sebek­ként ható elpusztított templom k, kezd­ve a viipuri dómtemplomtól, egy a 17. században épült, szinte élményszerű hangulatos fatemplomon keresztül az önállósági időkben épített mondern templomokig. Meg kell említeni, hogy az elpusztított templomok mellett ugyan­ben való életnek, az örök életnek is bölcsője az Ige által. Ezért be­szélünk evangélikus otthonról! Ezért jelent különleges, felbecsül­hetetlen kincset az evangélikus otthon. A ház falai leomolhatnak, búto­rai .elavulhatnak, a mennyei hajlé­kokban helyünk készen vár; az élet Igéjét hirdető és éneklő szülői ajkak elnémulhatnak, szeretetet árasztó szívüknek dobogása örök­re elcsitulhat, de az Ige, melyet szóltak, a sírig szól mihozzánk, s az örök Szeretet, amelyet az Igé­ben ismertünk meg, nem hagy ma­gunkra a halál árnyékának völgyé­ben sem. csak használatlanok azok a templomok, melyek ugyan megmaradtak épségben, amelyeket azonban az ellenség megfosz­tott mindattól a szépségtől, különleges­ségtől, melyek templommá tették eze­ket az épületeket. Az az egyházi élet, mely Karjaiéban megvan, s mely újra folytatódik, egyáltalán ijem magába- roskadt, tehetetlen élet. Az újraépítés akarata itt is csodálatosan megmutatkozik. Igaz, gyakran megtörtént és még most is meg­történik, hogy egy-egy gyülekezet,, mi­kor visszatér eddigi ideiglenes szállásá­ról eredeti karjalai lakóterületére lelké­szével együtt, sokszor fából, vagy papír­lemezekből készített barakokban, kato­nai lövészárkokban, bunkerekben lakik. Istentiszteletet, konfirmációi oktatást mikor, hol tartják, de megtartják. De nem kell sokáig várni, mire újra fel­épülnek az ideiglenes, de mégis állandó, a gyülekezet lelki életét szolgáló épüle^ tek, részben éppen az Egyház és Karjála Szövetség támogatásából, mely Szövet­ség nélkül sok szép terv, vágy és óhaj megmaradt volna puszta álomnak, vagy megakadt volna mindjárt kezdetében a pénzhiány miatt. Ha a régi, egyházi szo­kások évről-évre gyakorlatlanul újra és újra elmaradnak, nem kétséges, hogy azokat idővel szinte lehetetlen újra életrehívni. A nyugatfinnországi városok világias élete sokszor károsan befolyá­solta odatefepitett karjalai fjúságunk lelki életét, éppen ezért »«nek ellen­súlyozására a gyülekezeteknek minden áron ismét fel kell építeniük azokat a szent helyeket, imaházakat, vagy más épületeket, hova az ifjúság bizalommá! mehet. A vasárnapi iskolai munka ismét áldott munkát végez a gyülekeze­tek életében. Karjala híres egyházi ének­karai ismét elkezdték a munkát a vissza­tért területeken, hogy énekeikkel emel­jék a gyülekezet ünnepi áhítatát, hogy ráirányítsák a gyülekezet tekintetét a pusztítások felett is diadalmaskodó Isten népének életére és reménységére. Ugyan­csak megindult akinkeri (lelkészlátogató körút, mely alkalommal házaknál egész­napos bibliaóra, áhítat és anyakönyvi ellenőrzés van), valamint az ifjúsági munka is. A karjalai egyházi élet legnagyobb, szinte élményszerű pillanatai éppen azok, mikor egy-egy új templo- 6 mot; vagy egy romjaiból újjáépített templomot lehet felszerelni és hivatásá­nak átadni, mint amilyen volt pl. a Ki- vennapa község templomának felszente­lése, mely nemcsak a finn, hanem az egyetemes egyháztörténet lapjain is meg­örökítésre tart számot. Mindezek, ami­ket itt elmondottunk, fejezte be beszá­molóját Salomies püspök, a karjalai egy­házi életben, természetüknél fogva in- * kább a szemmel látható külső eseménye­ket és munkákat ölelték fel. TiÄljuk azonban, hogy az egyházi életben, éppen az a másik, a belső, sokszor láthatatlan a fontosabb, mint a szemmel látható. Gyakran az egyházi élet erőteljesebben dobog ott és termi meg a maga csodá­latos gyümölcseit, ahol hűséges szívek csendben hallgatják az Isten szavát és megtartják azt. Ezeknek a csendeseknek a száma ma Karjalában talán sokkal, több, mint bármikor azelőtt. Hisszük és reméljük, hogy az ő közvetítésükkel Karjala régi gyülekezeteinek azelőtti bő­séges és áldott lelki élete tér vissza és megpróbáltatásokon keresztül is boldo­gabb időkbe vezet el fűinket. t Molnár Rudolf. Dunántúli csendeshetek Gyenesdiá- son: Augusztus 4—-11-ig leánykori veze­tők (papnők, tanítónők, -nők, stb.) szá> mára. Augusztus 12—19-ig leányoknak. Augusztus 29.—szept. 5-ig ismét leányok számára. Érdeklődni, jelentkezni lehet: Maiaga Elza d. nővérnél, Gyenesdiáson. (Zala m.) , Az egyházi élet a, visszatért Karjalában. Őszre nagy barakkokba kerültek. Apjuk visszatért. A tél komor volt és hdsszú. Ennivalójuk egész télen csak knimpli, kenyér és só volt. Hilda há­rem éves húga meghalt. Hilda maga is élet és halál között lebegett. A tavasz azpífban új erőt hozott. Az élet győ­zött. Egy éven belül sok család létszáma csökkent le. Télen a hideg 50 fok alá is süllyedt. Ezen a helyen két évig vpltak. Hilda már orosz iskolába kezdett járni. Finnül írni és olvasni otthon tanult szüleitől. Apja s bátyja erdőmunkára jártak és aranyat keresni. Az őrök minden alka­lommal velük voltak. Az élet olyan nyo­morult volt, amilyen csak lehetett. „ Ugyanabban a barakkban még tíz csa­lád lakott. 1934 tavaszán elvitték a családot más helyre, vagy 200 km-re lefelé a Jenisse másik partján, Jeniseisk város­kához. A víz itt 4 km széles volt. Néhol még szélesebb volt az árterület. Itt is barakkokban laktak. Bátyját elvitték aranybányába 300 km-re tőlük. Apja halászott, ősszel az egész csoport meg. betegedett tüdőgyulladásban. Sokan meghaltak. Azokat is, akik még együtt voltak a szülőfaluból, elválasztották egymástól. A következő nyáron elvitték a csa­ládot a -városban» lévő Pasolok Kuibu- seva fűrésztelepre, ahol egy kicsiny szo­bát kaptak munkáslakásúl. Bátyja asz­talosmunkát kapott, apja cipész lett. Kívülről nézve valamivel nyugodtabb életkörülmények közé kerültek. Hilda iskolába járt s tanítói előtt a legjobb elismerést érdemelte ki. Az egész kör­nyezet orosz volt. A városban alig né­hány finn lakott. 'Mint az álom, csak úgy jelentkezett a mesébe illő otthon a Ladoga partján, Inkeriben. Valahol még messzebb volt Finnország, ahová testvérei megszöktek, de soha el nem értek. 1938 őszén egy éjjel két hatósági ember házkuta­tást tartott otthonukban s apját letar­tóztatták. öróla azóta sem hallott Hilda semmit. A sok csapás és szomorúság ♦erhe alatt még ezen a télen meghalt az édesanyja. Hilda árva maradt, erős reumában megbetegedett bátyjával együtt. Tavasszal befejezte a 7 éves iskolát s tovább szeretett volna tanulni, hogy tanítónő legyen, dt neki, a nemzetiségi szegény leánynák, erre nem volt lehető­sége. Kérvényét egész Moszkváig küldte, melyben kifejtette, hogy ő igazán semmi rosszat nem tett, amiért Szibériába kel­lett kerülnie, ősszel megkezdődött a tanítás, de semmi válasz nem jött. Bátyja egyre betegebb lett. Már nem is igen mozoghatott, egészen ágyhoz volt kötve. Hilda teljesen támasz nél­kül maradt itt az idegen környezetben a megélhetni előteremtéslében. Estén­ként forró könnyeket törölt le arcáról, szíve megtelt keserűséggel és bánattal, összetett kézzel egyre csak imádkozott, ahogyan édesanyjától tanulta. Ez meg­nyugtatta őt, adott jövőbe Vetett hitet, erőt és reményt. Elhatározta, hogy meg­szedik. Elbúcsúzva beteg testvérétől, 1939 ^dec. 4-én útrakelt, miután annak beteg­sége javult. Célja az volt, hogy közel jusson nővéréhez. Az eladott családi apróságokból adódott az útipénz. Már nem volt többé őrizet alatt, * hanem szabályos igazolvánnyal utazott, amilyen a számüzötteknek volt. Senki­nek. sem szúrt szemet az egyedülálló leány. Négy napos szekér- és két napos autóút után, amit dermesztő hidegben tett meg, megérkezett Kra'sznojarszkba,- ahol 205 rubelért jegyet vett Papajevig. Útja kellemetlenség nélkül szerencsésen folytatódott Oroszországon át, Moszk­ván és Vologdon keresztül. Papajevtől még 60 km autóút következett — és hosszú évek után ismét láthatta Hilda a nővérét. Minden sokkal simábban ment, semmint remélni is merte volna. Ez a vidék Oroszország egyik leg­nyomorúságosabb körzete volt. Sok kezdetleges lakást ürítettek ki a kolhosz körzetében s kerestek valamivel kedve, zőbb életlehetőségeket. Hatalmas terü­letek mentek így tönkre. 1936-ban Észak- Inkeriből egész falvak indultak el „ön­£eneleR. Németh igazgató: Bar tahi da. Írja: Jakus Imre. I. írást kaptam Barlahidáról.. Választ a levelemre. A küldőjét ma­gam előtt látom. Hitetlenkedve csóválja a fejét, mintha nem akarna hinni a so­raimnak. Tőlem kapta a kezében forga­tott levelet? Az aláírás nem hagy két­séget: tőlem. És kemény kezével írja már a választ. „Mintha csüggedést olvasnék ki a so­raidból. Nem tudom, nem akarom el­hinni. Neked, aki annyi ezer lélekben gyújtottál lángot, nem szabad csügged­ni soha“ Jó lenne, ha azt válaszolhatnám, Ked.- ves Barátom, hogy tévedtél, a csüggedést nem ismerem. Ehelyett szomorúan kell megüzennem, hogy nagyon is jól isme­rem a léleknek ezt a fáradt, szomorú állapotát. Néha úgy ül a telkemen, mint egy sötétszárnyú madár. Szégyenlem be­vallani, de az élet sötét gondjai gyakran kiváltják belőlem. Állok a szószéken, látom az áhítatba merült arcokat és hirdetem az Igét. A káromkodások iszonyú bűnéről vádakat zuhog az ajkam. Másnap végigsétálok a falumon. A kerítéseken belül, úgy esti- etetés-itatás idejen lángolnak iszonyú káromkodások. Azt hiszem, lángjuk felcsap az égig és porrá hamvasztja még a portát is, amely­nek földjén .áll a magáról megfeledke­zett ember. De nem történik semmi. Az Ige nem kelt ki. A Sátán madarai eljöttek és elkapdosták. Nem haragszom rájuk, mert szeretem őket. De valami fáj. Marcangolom magam. Az Ige nem erőtlen, nem tér vissza üresen, abban nincs fogyatkozás. Csak bennem! És a szív megnehezedik, beáll a csüggedés. Ez csak egyetlen példa, de hányat tud­nék elmondani? Pedig optimista termé­szet vagyok. Ha valami nem sikerül, újra kezdem. De a csüggedés nem optimiz­mus vagy pesszimizmus kérdése, hanem a léleké, a lélek zsilipje mellett pedig ott ül éberen a Sátán. Ha elhízom ma­gam és megfeledkezem a vigyázpsról, felrántja a lélekv.silipeket és ilyenkor, mint a medréből szökő, szabaduló víz, szökik a lélek ereje. Előzőleg hiába tá­rolja az ember, ezt az erőt nem lehet tárolni, felhalmozni, konzerválni, ha a Sátán rabolni kezdi, illanóbb, mint az éter. És ha megfogyatkozik, beáll a csüg­gedés. A megkisértés állapota. Szabadna ennek megtörténni velem? Nem. De megtörténik. S mi történik még ilyenkor? Akinek a szolgája vagyok, -eljön és' felráz. Lehajol hozzám! De olyan közel, szinte megtapinthatom, hogy eláll a szi­vem verése. Ilyenkor eszembe jut boldo­gult diakonissza főnökanyám mondása: kéntes gyarmatosokként" ezekre- a mo­csaras vidékekre, hogy megműveljék azokat a földeket, amelyek a'kolhosz- rendezés idejében jutottak kezükre az állam rablópolitikája révén, de nem tudta eltartani a megművelőit. Hilda nővére, aki még a család száműzetése előtt ment férjhez, férjével együtt 'ju­tott erre a vidékre/ mint száműzött. Fér­jét — épp úgy, mint minden száműzött család fejét — 1938-ban vitték fogoly­ként el. Nővére két kicsiny fiával élt. Csak azért volt ez élet, mert még nem jött el értük a halál. 1939—40 tele kü­lönösképpen erős volt. Akkor sokan megszöktek erről a vidékről, de elfog­ták őket s még gyönyörűbb paradi­csomba jutottak, ahol hamarosan meg­haltak. Itt hallotta Hilda először, hogy a vörös hadsereg megindult felszabadítani Finnország munkásosztályát, — amint ez a híradásokban szerepelt. Sokan mondták akkor egymás között sóhajtva; „úgy is elpusztulunk itt hamar, hozhat­ják aztán ide Helsinki éhező tömegeit, hogy ne kelljen a vörös hadseregnek a kenyeret repülőgépeken szállítani oda.“ De a háború befejeződött. Finnország nem jutott a Tanácsköztársaság keze alá, amitől különben is minden inkeri- beli félt. Hilda dolgozott, maga kereste meg a kenyerét. Mégis elhatározta, hogy megszökik innen is, mielőtt megismer­nék. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents