Harangszó, 1944
1944-09-24 / 39. szám
Ne féljetek! „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk ..Zsolt. 46, 2—3. Első órámat tartottam egyik polgáriiskoiai osztályban. Mint évelején mindig, számbavettem most is a változásokat. Hányán távoztak el a régiekből? Hány új taggal gazdagodott ez a kis család? Hirtelen felállott egyik élénkebb észjárású növendék és néhány multévi diákleány nevét mondotta oe, akik nem jöttek el, „mert félnek és szüleik is féltik őket“. Valami összeszorította a szívemet. Igazuk van, hiszen szörnyű hatalom a félelem. Még az Úr Jézust is megkörnyékezte a Gecse- máné-kertben. Bizony tőlünk sem jár most messze. Lelki szemem előtt megjelent az osztály képe, mikor az iskola tetején felbúg a sziréna. Hogyan dermednek meg mindannyian egy pillanatra, mint puha fészekben a madárfiókák, melyek felé kinyúlt a rabló gyermek keze. Hát a szülők éjjelébe hogyne szőne nyugtalan álmokat, nappalába kínos órákat a gyermekeikért való félelem?! Mégse engedjünk neki szívünkben korlátlan uralmat. Ugye elismerjük, hogy a mai napok ret- tentései mögött a Sátán áll? Városok szétrombolása, családok szét- szaggatása, fegyverek és gépek robaja, még a halál is az ő kezének munkája. Nekünk pedig Istenünk van! Ez az Isten pedig oltalom, „aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek“ (II. Kor. 10:13). Erősség, akitől „sem magasság, sem mélység, sem élet, sem halál el nem szakaszthat“ (Róm. 8:39). Bizonyos segítség, mert „úgy szerette e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adá érette“ (Ján. 3:16). Mit féltek óh ti kicsinyhitűek? — dorgálta valamikor az Ür Jézus a tenger hullámaitól megrémült tanítványokat. Feleljük rá mindnyájan, együttesen: „Mi azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek om- lanának is a tenger közepébe“. Dombi László. Az egész föld, fájdalom, már hazánk is, színhelye a világtörténelem méreteiben legnagyobb és embertelenségében páratlanul álló háborújának. Zabolátlanul rajcsu- roznak keresztül-kasul a világon az apokalipszis megbokrosodott lovai s kegyetlen lovasaik irgalmat nem ismernek. A háború veres lova kíméletlen patájával széttapos mindent, amit hit és^ erkölcs, emberszeretet és előrelátó gondoskodás, művészet és tudomány Isten dicsőségére és az emberiség javára alkotott. Lovasa félelmetes fegyverével fékevesztetten hadonász és rettegésben tartja a világot. Éget és pusztít, üldöz és rabláncra fűz, öl és gyilkol. Egymásra uszítja az embereket és népeket, hogy egymást megöljék, azt sem tudva, miért. Elveszi a békességet a földről. Nyomában a fekete ló, amely úgy követi, mint az árnyék. Lovasa: a drágaság, az ínség, minden háború velejárója. A kezében tartott mérleggel kiporciózza kinek- kinek szűkreszabott adagját és ugyancsak megszámítja az árát a kenyérnek és mindannak, ami a mindennapi kenyér fogalma alá esik. Az olajat és a bort, a fényűzést és tobzódást azonban nem bántja, a léhaságnak és könnyelmű életnek tág teret enged. A háborúnak és Ínségnek hű szövetségese a halál. Annak sárga lova sem hiányzik a félelmes együttesből. A halálnak és az azt követő pokolnak hatalom adatott a földön, hogy fegyverrel, éhséggel, a halálnak különböző nemeivel és a felszabadult bűnnek és állati indulatoknak fenevadai által öljön, irtsa az emberiséget, annak is a legjavát: honvédő hősöket, Istenben elcsendesedő öregeket, áldozatos életű nőket és ártatlan gyermekeket halomra gyilkoljon és a pokol szakadékénak szélén a sátán füttyére haláltáncát járó emberiséget letaszítsa az örök halál, a kárhozat mélységébe. Riadtan szemléljük ezt az ijesztő látványt, gyötrődve szenvedjük azt, amit az általános helyzet reánk ró és szinte reményvesztetten tekintünk a jövő elé. Ne maradna más számunkra, mint ret- . tegés, fájdalom és kétségbeesés, ha fel-nem tűnnék előttünk a fehér ló dicsőséges lovasával, akinek korona adatott és diadal. Egykor töviskorona vérezte a homlokát, most a dicsőség koronája ékesíti. Egykor dárda döfte át a keblét, kínok között vergődő testét égető szomjúság gyötörte és őt is üldözte.. legyűrte a halál, de győzelmet aratott mindezeken. Diadalmasan k’ .élt sírjából és most is diadai- mat vesz. Feszty Árpádnak „A magyarok bejövetele“ című hatalmas körképén megrázó események között feltűnik a dombtetőn Árpád fejedelem fehérlovas alakja. Egy pillantás erre a fenséges alakra és a szemlélő magyarázat nélkül is tisztában van vele: a győzelem, a hatalom az övé. Mennyivel fenségesebb az apokalipszis fehér lovasa: Krisztus. És mennyivel biztonságosabb érzést vált ki, ha rá tekintünk! Őreá tekintsünk, az ő példájára és az ő érdemére. Jézusra nézzünk. Benne van bizonyosságunk afelől, hogy Isten gondol ránk és Istennek szándéka vart velünk. Nem szolgáltat ki kényre-kedvre a vak sorsnak, hanem védő szárnyát terjeszti fölénk akkor is, ha arra érdemeiknek vagyunk, akkor is, ha nem tudjuk, sőt akkor is, ha kétségbevonjuk. Nem dob oda a kárhozat martalékául minket, mert akarata: megmaradásunk és üdvösségünk. Jézus példájára nézzünk. Alázatos volt. A dicsőség királya mindenek szolgájává lett. A hatalomra- törésnek ebben a világában tanuljunk tőle alázatot. Magára vette a világ bűnét és türelemmel hordozta annak büntetését. Törjék te önigazságunk, valljuk meg bűnös voltunkat. És ne zúgolódjunk a csapások miatt, melyeknél sokkalta súlyosabb büntetést érdemelnénk, ha Isten szoros igazsága- és tüzében. Jézus érdemére nézzünk. Mert abban megigazulásunk, váltságunk és örök életünk van. A gyengeségben erőnk, a reményvesztettségben reménységünk, veszteségek között nyereségünk, a vereségben diadalunk. Sokszorosan megpróbált nemzetünk küzdő seregében történelmünk folyamán sokszor erősítette a kitartást és a győzelembe vetett bizodalmát az ősi mondából merített hit, hogy Csaba vezér felhők között vágtató seregei harcolnak vele és zászlaját diadalra segítik. Abban a roppant harcban, amelyben ma áll nemzetünk, nem hősi mondára, hanem hitünk bizonyosságára építünk, amikor, Krisztusra tekintve, az ő vezérlete alatt biztos győzelmi tudatban vívjuk a nagy csatát a háborús megpróbáltatásokkal, az ínséggel, a halállal és a mindazok mögött meghúzódó bűnnel. Komolytalan emberek volnánk, ha könnyelműen átsiklanánk az események felett s megdöbbenve nem állanánk a jelen és a jövő komor problémája előtt. De viszont komolytalan keresztyének volnánk, ha kétségbe esnénk és nem tudnánk, felemelkedve a csüggedés porából, oda helyezkedni Krisztus' vezérlete alá, aki bűnön, halálon és pokjon örök diadalmat vett. Tekintsünk Jézusra s bármilyen félelmes a kép körülöttünk, és bármilyen sötét is a jövő előttünk, diadalittasan énekeljük Lutherrel: Erős vár a mi Istenünk — a ma ostromában is! Min erőnkben nincs segítség — de Krisztusban van! E világ minden ördöge — legyőzve lábánál hever! Az Ige kőszálként megáll — ha minden meginog is S miénk a menny örökre! 1
