Harangszó, 1944
1944-09-24 / 39. szám
172. HARANGSZÓ 1944. szeptember 24. Egy a bizonyos. Ma még élünk, — ki tudja, Holnap leszünk-e még? Ma még süt Isten napja, De holnap tán sötét Vesz körül bennünket. I v Bizonytalan az élet Mindenkor a földön, De most még inkább az lett, őröm helyett üröm .. . Semmi jó nem kecsegtet, E bizonytalanságban r- \ Mégis bizonyos egy: s Fölöttünk egy Isten van, * Ki minket teremtett, S éltet, míg akarja. Rábízzuk hát magunkat, Tegye, mit jónak lát! ■S ha eltépi itt alatt Életünk fonalát, Legyen áldott kar ja! 1 m r e h Sámuel. Katonakönnye.U. . . Irta: Ponicsán Imre prot. ezredlelkész, táb. sz.: A. 295. A'ilágoslátású ember könnyen észreveszi azt, hogy mi nagyon sok mindenben különbözünk egymástól. Nem egyforma a felfogásunk, a világnézetünk, a világban való tájékozódásunk. Nem vagyunk egyformák származásunkat, társadalmi állásunkat illetően sem. Ha pedig a bensőnket vizsgáljuk, akkor meg, kell győződnünk arról, hogy egyikünk igen lágyszívű, a másik kemény, ke- gyetlenszívű. Van békülékeny és van állandóan háborúságot szító felebarátunk. A sok-sok különbség, mely elválaszt bennünket egymástól, mégis eltör- ' pül, ha arra a nagy és egységet, egyformaságot teremtő érzelmi kifejezés- módra gondolunk, melyet könnyezésnek nevezünk. A könnyek egyformán pereg, nek le a király és a koldus, a férfi és a nő, a tanult és az analfabéta ember szeméből. Ha egy és más dologban a teremtő Isten egyiknek talán többet adott, a másiknak pedig kevesebbet, de a könnyeket minden embernek egyformán adta. így beszélhetünk még katonakönnyekről is. Mikor hullanak az emberi könnyek? Ezt mindenki tudja saját tapasztalatából. A hirtelen, váratlan öröm is kikényszeríti a könnyeket, de ugyanúgy a kínzó és gyötrő fájdalom is. Keserűek a csalódás könnyei, amelyek azért törtek utat a szív mélyéből, mert valaki hűtlen, megbízhatatlan, becstelen lett. Isten előtt azonban legdrágábbak a bűnbátiat köny- nyei. Személyes élményem adott indítást arra, hogy innen a Kárpátokon túlról írjak a katonakönnyekről. A közelmúltban, már elhagyva az ország határát, poros országúton, izzasztó hőségben vonultunk az első vonalak felé. Különféle alakulatok sűrű egymásutániságban meneteltek a cél felé. Egyszer csak a vége- Játhatatlan hosszú rr^enetoszlopból, az egyforma katonaruhába öltöztetett honvédek egyike hangosan kiáltva köszönt nevemen szólítva. Idegen földön, eddig csak idegen emberek között járva, meglepett bajtársam hangja, aki engem felismert. El sem tudtam képzelni, hogy ki lehet az a honvéd? Gondoltam arra, hogy talán gyülekezetem egyik tagja, vagy szülőfalumból jött ember, esetleg volt diákvárosom egyik polgára. Menetben nem lehetett megállanunk, csak amikor pihenőt kaptunk, kerestem fel az „ismeretlen ismerőst“. Megmondta kilétét, így tudtam meg, hogy gyülekezetem egyik tagja, teháf evangélikus testvérem. Én megvallottam, hogy soha nem láttam, nem találkoztunk. Ekkor kicsit elszégyenkezett. Megkérdeztem azt is, hogy engem honnan ismer? A templomban látott engem vasárnaponként, vagy az utcán? Még jobban elvörösödött és egészen lesütve szemét, vallotta meg, hogy csak az utcán látott engem, de a templomban még nem. Elmondta egészen őszintén, hogy nem járt templomba eddig. Nyolc éve nős, de az esküvő óta nem volt Isten házában. Amikor eny- nyire őszintén megmondott mindent, megkérdeztem tőle azt is, hogy miért árulta el mindezt nekem? Bajtársam ekkor elmondotta azt, hogy amikor meglátott, olyan jóleső érzés fogta el, hogy nem tudott néma maradni. Igen megörült annak, hogy a lelkészt is itt láthatja az országút kellemetlen porában, az izzasztó hőségben. Ezután ezt mondta nekem ez az evangélikus testvérem: „Nagytiszteletű úr, én azt érzem, hogy Isten küldte utánam a lelkész urat, hogy megtaláljam igazi önmagamat, megtalál- jam idekint az Istenhez vezető utat, hogy megtaláljam az imádkozó életem, amit gyermekkoromban elvesztettem." Itt befejezte és könnyes volt már a szeme. Indultunk tovább. Elgondolkoztatott katona testvérem mélyről előgördülő köny- nye. Sok minden megvilágosodott az ő könnyein keresztül előttem. Eddig nem értettem, hogy miért kellett éppen nekem kijönnöm, otthon hagynom Feleségemet, nagy gyülekezetemet? Most-megtudtam. Azért kellett kijönnöm, hogy itt ilyen könnyes katonaszemeket Isten felé irányítsak. A múlt vasárnapon a tábori istentiszteleten találkoztam újból az említett katonával. Istentisztelet után ez a honvéd előállt azzal a kéréssel a zászlóalj nevében, hogy úrvacsorát szeretnének venni, mielőtt bevetnék őket a harcba, s még az a kérése, hogy adjak legalább neki imakönyvet. Úrvacsorát osztottam is, imakönyvet csak a magamét adhattam oda, mert eddig még nem kaptam feletteseimtől, a prot. püspöki hivataltól. Erős kézszorítással búcsúztam el ettől a katonától, s amint egymás szemébe néztünk, elfátyolosodott a szemünk, mert mindketten könnyeztünk. Az ő szeméből a megbánás könnyei, az én szememből a hálaadás könnyei peregtek. Istennek adok hálát, hogy itt is csak Öt kell szolgálnom katonák könnyein keresztül... Épül a legkeletibb magyar evangélikus templomunk Kézdiv&aárhelyen. Mint azt már közöltük, június 11-én tették le a templom alapkövét. Rá egy hónapra, július 19-én már annyira volt az építés, amint képünkön látható. Ma már áll a torony és cserepezik a templomot és gyülekezeti termet. Rövidesen a torony is tető alatt lesz. Miből épül? — kérdezed. A székelyföldi testvérek, élükön Kovács László lelkésszel és Bothár L. Vilmos" felügyelővel azt felelik: Hitből! Nincs rá fedezet, de Isten hívő lelkek ajándékában mindig megadja, ami kell. Te is tudnád segíteni őket. Címük: Ev. Lelkészi Hivatal, Sepsiszentgyörgy. Kőbői is kenyér lesz. Fordította: A néhai König professzornak Bernben mindig nyitva állt a zsebe a szűköl- ködők és nyomorúságot szenvedők előtt, úgyhogy feleségét sokszor zavarba hozta. Felesége egy nap panaszkodott, hogy se kenyér, se liszt nincs a házban. — Előbb lesznek kövek kenyérré, mint hogy König professzor éhen halíl — hangzott hitteltelj válasza. Nem sokkal utóbb egy ismeretlen úr jelentkezett nála. Iratot hozott neki és kérte, hogy fordítsa le azt egy idegen nyelvre, mert hallotta, hogy a professzor érti azt legjobban. König szívesen vállalta a kérés teljesítését és azonmód munkához látott. Az illető úr három óra múltán megjelent, hogy átvegye a fordítást. •— professzor úr, mivel tartozom? — kérdezte. •— Ezért a csekély fáradságért semmivel — hangzott a válasz. Az idegen udvarias hálálkodással elZarándi Attila. búcsúzott és útjára: indult. Ütközhess fontolgatta, hogyan, tudná viszonozni a professzornak ezt a. szeretetszolgálatot. Elment egy molnárhoz, kifizette egy zsák liszt árát, azzal' az utasítással, hogy azt szállítsák el König professzornak, amint megőrölték. A molnár azonmód teljesítette a megbízást. Az idegen azonban bizonyos akart lenni abban, vájjon a professzor meg is kapta-e a lisztet. Másnap maga elment hozzá, hogy tudakozódjék a dolog után. — Természetes — válaszolt a professzor — megkaptam a lisztet; de menynyire megszégyenít a kicsi szolgálatért adott nagy ajándékkal! Amikor az idegen nevét kérdezte, az: így felelt: —• Steih vagyok! —■ Hallod, hitetlen asszony? — szólt á professzor, miközben feleségéhez fordult — ez itt Stein úr. Nem mondtam-e, hogy előbb adnak a kövek kenyeret, semmint König professzor éhen hal?! A népfőiskola igazolása. Kajos János orosházi népfőiskolái nevelőlelkész írja körlevelében az alábt biakat: Isten kegyelméből ismét beleállhat- tam a munkába 13 hónapi katonai szolgálat után. Legelsősorban hall köszönjem meg az imádságokat, melyek a többi honvéddel együtt engem is erősítettek, őriztek. Katona életemben, szolgálatomban minduntalan éreznem kellett, hogy csak azért állok, mert Isten tart meg és ez és sok más drága tapasztalat Isten- hatalmáról, erejéről, kegyelméről örömteljessé tette a katonai szolgálatot minden nehézség és akadály mellett is. Egy volt népfőiskolásunkkal találkoztam kint, — sajnos, egészen futólag — a vele való beszélgetés, és amit több hívő katona életében tapasztalhattam, megerősített -abban a felfogásban, hogy intézményünk, a népfőiskola, helyesen látta meg egész életünk alapkérdését és arra az egyedüli helyes feleletet is megadja. Áz ő munkájuk, kötelességteljesítésük, helytállásuk megmutatta, hogy a rátermettség és a több tudás mellett a hűség az, ami nélkülözhetetlen és ez csak az Istenhez tért emberek sajátja. Mivel a népfőiskola éppen azt a célt akarja a legtisztábban szolgálni, a jó munkában vetett hitemben megerősödve állok bele ismét ebbe a szolgálatba. ötödik tanfolyamunkat ■ a szokott időben november elején kezdjük meg. De már egész nyáron folytak és most fokozottabb mértékben folynak az előkészületek, hogy mindent, amire a tél folyamán szüksége lehet az iskolának, időben be tudjuk szerezni. Éppen, mert célunkat világosan látjuk és mert célunk nagyságát és szükségszerűségét valljuk, nem rettent vissza az idők súlyossága, sőt éppen mert ilyen nehéz időket él magyar népünk, fokozottabban dolgozunk, hogy most tudjuk életében bele állítani a nehézségekre és a küzdelemre felkészített ifjakat. Egységes terv szerint következetesen folytatjuk a népfőiskolának célszerűvé való kiépítését. Ebben az évben is amennyire ezt az anyagiak engedik — tovább építünk, renoválunk. Mindez: tervezgetés, jóakarat, munka, pénz, áldozat a várt növendékekért van, hogy őket az Istenbe vetett hittel, a magyar életet pedig ővelük gazdagítsuk. Sajnos, most intézményünknek — a többiéhez hasonlóan — éppen az a legnagyobb kérdése. A mai emberhiányban nagy nehézségekbe ütközik a növendékek toborzása. Lehet, hogy munkánk azért nem tudott sokakat megközelíteni, mert egyszerűen nem tudtak róla. Új környezetemben minden lehetőséget felhasználtam ismertetésére és legtöbbször nagy újságokkal tudtam az érdeklődőkét megismertetni. Barátaink táborának nagy mértékbeni megnövekedését várom attól, hogy akik már szolgálatába szegődtek a gondolatnak, azok adódó alkalommal ismertetik ezt az intézményt. Így reméljük azt, hogy a növendékek száma nőni fog. Kevés az ember, igaz, a gazdaságok alig-alig győzik a munkát, de biztosan akadnának, akik tudnának vállalni munkatöbbletet azért, hogy fiuk tudását gyarapíthassa a tél folyamán. Csakhogy ezek kevesen vannak és neh,éz őket megtalálni. Semmi esetre sem egy embernek való feladat. Ha sokhelyen fog hangzani a népfőiskola híre, akkor ez a hír elér ezekhez az érdeklődőhez is és meg fognak telni a népfőiskola termei ezekkel a tanulni- 'vágyókkdl. Kérjük különösen vidéken lakó Testvéreinket, hogy kutassák az ilyeneket és ne resteljék a fáradságot, hogy minket tudósítsanak az érdeklődőkről akár levelezőlapon, akár a csekk levelező részén. Mi találunk módot rá. Apróságot*. ax éleiből. Erőt ad az Vr t Műtőasztalon fekszik egy ötéves gyermek. Nagy seb tátong a homlokán; össze kelt varrni. Műtét alatt a gyermek összeszorítja erősen a száját és megfogja az édesapja kezét. Az apa a fülébe súgja: — Édes fiam, gondolj az Ür Jézusra, aki türelmesen szenvedett értünk a kereszten és erőt ad neked is szenvedésedben. Kérd Öt, hogy segítsen meg téged. Az édesanyád is erre intett. Hallva ezt, a gyermek elcsendesedett. Nem sírt, nem kiabált, csendesen tűrt. Az orvos elcsodálkozott. Hogyan lehet ez? Máshoz volt szokva! El volt készülve nagy jajgatásra és rugdalódzásra. — A gyermeket Jézusra fi gye! mezettem — mondotta az apa. Nem fflábavaló munka. Megkezdődött az egyik szórványban a hitoktatás. Nehezen sikerült a gyermekeket egyik magánháznál összegyűjteni. Közöttük van egy, aki csak kényszeredetten és szégyenérzettel jött el. Szégyelte, hogy evangélikus. Egypár évig csak járt a hittanórára, de az eredmény semmi. Nem akart evangélikus lenni. Szomorúan állapította meg a vaUástanitó: ez a munka is hiábavaló volt! Múltak az évek s a gyermekből ifjú lett. Csodálatosak az Urnák útjai. Odavezetett abba a faluba messze vidékről egy evangélikus leányt. Szórványlátogatáskor egyszer csak ott látja az ő volt tanítványát a lelkész. Majd nemsokára jelentkezni jönnek eljegyzésre s kérik a lelkészt, házasság- kötésük előtt imádkozzon velük és értük. Csodálatosak az Urnák útjai! így mutatta meg, hogy nem volt hiábavaló a lelkész fáradozása. Gerhát Sánd.Qr.
