Harangszó, 1943

1943-07-18 / 29. szám

230.

RARANGSZÓ

1943. július 18.

Missziói munkának

mondotta Kállay miniszterelnök a tanítói munkát, mikor Nyíregyházán tartott nagy beszédében a tanítóságról és a tanári karról, általában a nemzet nevelőiről emlékezett meg. Vannak foglalkozási ágak, amelyek magasan felülemelkednek a pusztán vett „kenyérkereset“ és a közértelmü „foglalkozás“ fölé, ezek a hivatások. A nép nevelője a tanár, a tanító hivatást szolgál. A néptanító, a tanár, a nép nevelői a legnagyobb jutalmat, a legértékesebb ellenszolgáltatást a hivatásukból fakadt érzésekből kapják s Kállay Miklós miniszter- elnök azt a nagyjelentőségű megállapítást teszi, hogy a magyar nevelői testület, a tanárok és tanítók missziót teljesítenek. Éhez a missziói munkához nagy lelkierő, nagy lemondás és főként az elhivatottság érzete szükséges. — S mi hozzátesszük, a Krisztus Lelke szükséges.

A keresztyén ember akkor irgalmas, ha nem keresi csak a maga hasznát, hanem nyitott szemmel járva szerte, egyformán néz mindenkire, barátra, ellenségre, ahogy mennyei Atyánk cselekszi. Ahol ez az irgalmasság nincs meg, ott hit sincsen. Luther.

Tanítók a Mesterrel.

Az ország minden részéből gyülekeztek össze az evangélikus nevelők Túróczy Zoltán tiszakerületi püspök hívó szavára az ötödik pedagógus evangelizációra. Négy napon át, június 29-től július 2-ig, csendes testvéri közösségben keresték a ieleletei az evangélikus nevelés kérdéseire. Az összejövetel színhelye ezúttal Debrecen,

az ős civis város volt. Dunántúliaknak, délvidékieknek kissé hosszú volt az út odáig, de akik eddig még nem ismerték, azt vallották, hogy megérte. A nagy- multú, patinás „kálvinista Róma“ nem csupán a protestantizmus történelmi dicsőségének eleven képeskönyve. Egy megújult, lüktető, eleven nagyváros fogadja a kisvárosi utast. Különösen a Nagyerdő az egyetemi épületekkel keltett osztatlan elragadtatást a városnéző kis seregben.

A konferencia vendéglátója a debreceni evangélikus gyülekezet. Meghitt kis templomában minden reggel Luther Reggeli Dicséretével kezdtük a napot. Az igehirdetéseket dr Pass László esperes, debreceni lelkész végezte, ö volt a konferencia házigazdája. Fáradhatatlan, szíves figyelemmel intézte a jelentkezők szállás és ellátásügyeit.

Beszélő számok.

Az összejövetelnek 108 állandó résztvevője volt. Ebből lelkész és teológus 20, középiskolai tanár 31, elemi iskolai tanító 50, egyéb foglalkozású 7. Egyház- kerületek szerint: 72 tiszakerületi (51 egyházi iskolából, 21 állami vagy városi intézetből), 23 bányakerületi (17 egyházi, 6 világi iskolából), 11 dunántúli (8 egyházi, 3 világi iskolából) és 2 a dunáninneni kerületből, összesen tehát harmincán nem egyházi jellegű tanintézetekből jöttek, ami igen örvendetes eredmény.

Az evangelizáció összefogó gondolata az egyház nevelő munkája

volt. Erről szóltak az evangelizáló előadások és megbeszélések dr. Mády Zoltán egyetemi m.-tanár vezetésével. Mi az „evangélikus többlet“ a nevelőnél, a nevelésben és az oktatásban? Miről ismerni meg az evangélikus nevelőt, az evangélikus iskolát, az evangélikus tanulót? „Az evangélikus nevelés célja: elvezetni a gyermeket a keresztyén ember szabadságára“ — mondotta dr. Mády Zoltán. „Nagy példaképünk ebben is Luther, aki a családi nevelés fontosságát hangoztatta. Legyen az iskola nevelése is családias, fűzze bensőséges kapcsolat egymáshoz a nevelőt s tanítványát. Hassa át munkájukat az örvendezés, az evangélium jó híre.“

A délelőtti előadásokon egyik legújabb evangélikus nevelő egyéniségünkkel: Wiehern Jánossal ismerkedtünk meg Jr. br. Podmaniczky Pál egyetemi tanár szakavatott vezetésével. Megelevenedett előttünk a nagy nevelő és lélekmentő szelleme. Wiehern nevelése: „Isten Krisztusban megjelent szeretetének megszólaltatása.“ összegyűjti Hamburg utcáiról a züllött, elhagyott gyermekeket és a bűnbocsánat igéjével ajkán szívére öleli őket. Megalapítja páratlan nevelő intézetét, a Rauhes Haus-ot s ott megvalósítja az igazi evangéliumi nevelést.

Délután vetítettképes előadások a misszió nevelő munkáját ismertették a Déri-múzeum nagyszerű előadótermében. Esténként Túróczy püspök áhítata zárta a napot. Az Efezusi levél alapján az egyházról szól. Az egyház: az Isten temploA kél siomsxedház.

A „Magyar Fajmantés Misszió“ pályázatán dijat nyert.

— Elbeszélés. —

Irta: Farkas Mihályné, Kenessey Gizella.

Egyelőre nincsen még hozzá fölgondolása. „Fiatal még“ — menti az apja. Pedig hetyke, dacos szóval sokszor sérti meg őket s a tanácsot se veszi be a természete. Most is az apja akarata ellenére ment mulatni búcsúra a szomszéd faluba, surgyán kamasz létére. A legények meg se tűrnék maguk közt, ha olyan bőven nem itatná őket. Van hitele a Bencze Sándor fiának.

Megáll a zsákvarrótű Benczéné kezében, úgy reá feledkezik a szomszédbéli nagy vígasságra. És ahogy elnézi őket, lassanként elhomályosodik a látása, és végigtörül a szemén a kezefejével.

Milyen vidámak, milyen boldogok! Pedig mi a gazdagságuk az övéhez képest és milyen sokan vannak! Vagy talán épen ezért? Szép, nagy vagyonának mi hasznát látta, kényen-kedven nevelt egyetlen fiában mi örömét lelte? Csak gond és küzködés volt az élete. És a meggyőződés erejével bukkan föl lelkében a gondolat, hogy azok odaát a jobb részt választották.

Pedig még mindig nem volt teljes Mikóéknál a létszám, a fészekfentő még csak most következett. Mikor a fürge Juliska miatt már háztűznézők kezdték kerülgetni a Mikóék udvarát, Gyurka legénnyé vedlett az inassorsból s már az Erzsiké is iskolába járt, egyszer csak megint le kellett ám hozni a bölcsőt a padlásról, egy tömzsi kis jövevény tiszteletére.

— Ez már derék — örvendezett Lajos gazda —, mivelhogy hét a magyarok szerencseszáma. Heten voltak, ugye, a vezérek is és a Göncölszekere is hét csillagból áll, miért ne lennének hát heten a Mikó- gyerekek is?

— Legalább marad nekünk is valaki öregségünkre, ha a többiek mind megszélledtek — vélte Ágnes asszony és reájött, hogy a szeretet olyan különös forrás, amely annál gazdagabban árad, minél többen merítenek belőle. A kicsiny Miskának bizony nem volt oka panaszra, hogy megrövidült volna. A testvérei majd szétszedték örömükben a váratlan vendéget, s az Erzsiké büszkén hordozgatta az utcán.

— Hogy adod azt a kis gyereket? Megvenném tőled — évődött a jegyző úr a kis pesztonkával.

— Óh, nem eladó! Magunknak is nagyon kell — szabódott az Erzsiké és sietve vonult vissza féltett kincsével a házba.

Benczéné komaasszony nem is vihette el keresz- teltetni a kis fiút, mert súlyos betegen feküdt épen akkor; az ijedtség és aggodalom döntötte ágyba. A Gyula a kézdivásáron, csupa hánya-veti hencegésből véresre vert egy zsidót; csendőrök kísérgették, törvény elé állították, sok szép bankóba került, mire a kárvallott panaszától elállott.