Harangszó, 1943
1943-07-04 / 27. szám
5TB. " ----------- HXRXNOIIO Ha lat szálka nélkül, jeget hideg nélkül, kormot mocsok nélkül, embert csalárdság nélkül találni nehéz. * A szeretetet, tűzet, fájdalmat, hurutot, csizmába esett kövecskét, a zsákba lévő szeget eltitkolni nem lehet. Tréfával szűkén kell élni, miat a sóval. * A békességnek gyökere az alázatosság. A pokolnak könnyű útja van: szembehunyva is megtalálják azt az utazók. * Olyan irigy az ember, mint a jászolba fekvő eb, a szénát maga meg nem eszi, de az ökörnek sem engedi, hogy vele éljen. * Ha ellenséged akkora is, mint a hangya, elefántok közé számláljad. * Fösvény hasonlít a kövér disznóhoz, mert életében senkinek sem használ, csak halála után. * Az a gazdag, akinek elég amije van. * Egy krajcár, mely erszényedben van, többet ér ezernél, amely nincsen. * A könyvet ajánljuk olvasóinknak. Ára 2.50 P. Megrendelhető e címen: Incze Gábor dr. Budapest, II., Török-u. 4. raja, iáim t Faluvégi vén jegenyék. Sort állnak az országút mellett Kétfelöl, rendületlenül. Körülöttük az idő repked, Év jő s a múltba elmerül. Közöttük a vén útat rójják Üj emberek, új nemzedék — S hány járt itt, kinek már sír dombját Hulló lombjaitok behordják, Faluvégi vén jegenyék!. . . Lágyan a felhők közé zsongják, Hogy a tavasz megérkezett; S zokognak bánatos zsolozsmát Hervadó őszi táj felett. Végtelenbe merengve néznek, Az érkezőnek új regét Suttognak szárnyain a szélnek . . . Óh, higyjétek el, ők is élnek A faluvégi jegenyék. Ha bolygok a világban távol Más határ idegen ölén És a szemem, ha akárhányszor Megakad egy-egy jegenyén: Az álmaim még visszasírnak Kicsiny szülőfalum, feléd . . . És úgy érzem, hogy visszahívnak Emlékével egy régi sírnak, A faluvégi jegenyék. Bognárné, Bertalan Jolán. A Magyar Munka szobra, melyet a Nemzeti Munkaközpont állított fel Budapesten. Evangélikus ember evangélikus lapot olvas! TERJESZD A HARANGSZÓT! gadására, mellette a lakóház se maradhatott zsúppal födve, ámde több vidámság a szebb házban se honolt, mert a kapzsiság ördöge ott lakott velük. Kénytelen-kelletlen elszánta ugyan magát a gazda, hogy egy szolgalegényt fogadjon, de már a napszámost, amikor csak lehetett elmellékelte, inkább maga dolgozott inaszakadtáig, hajnalhasadtától késő estéiig. Az asszony nem különben. Mikor ott dolgoztak dúsan termő földjeiken, olykor fölegyenesedett és megtörölvén ingujjával verejtékes homlokát odaszólt a feleségének: ,,ez a szép darab föld, le egészen a folyóig, mind a mienk. De a Máté György félhely- sessióját még szeretném hozzá. Ha eladó lesz, magamhoz váltom. És akkor a mi fiúnk lesz a legjobb módú legény a faluban. De persze csak akkor, ha maga marad!“ És hát — csodálatosképen — Bencze Gyula csakugyan maga maradt. Teltek-multak az évek, de nem jelentkezett se fiú, se leánytestvére, hogy osztozzék az örökségen. Az igaz, hogy mint afféle engedetlen vásott kölyök, több aggodalmat és ijedséget okozott a szüleinek, mint a szomszéd gyerekek együttvéve. Hol a fáról esett le, hová cseresznyét lopni felmászott, hol a kútból húzták ki, hol a szalmakazal tetejéről zuhant alá és majd hogy a nyakát nem szegte. Minden gyerekbetegséget is sorra próbált és kicsibe múlt, hogy el nem patkóit egyszer-másszor. Pedig mennyire féltették, kényeztették! Ősztől tavaszig le nem került a bélelt sapka a fejéről és a kötött pamutsál a nyakáról, azért lett ilyen puha a természete. Bizony, a Mikó gyerekek hajadonfővel szaladgáltak télvíz idején is és lerúgták a csizmát, amikor az első tavaszi fűszálat zsendülni látták, még se érte azokat semmi baj, öröm volt nézni ezt a virgonc, erőteljes hadat. Mert közben, hogy a második pár is teljes legyen, egy kis Gábor is született Mikóéknál, épen karácsony esteién. Nagy volt az öröm a gyerekek között, hogy a Jézuska ilyen eleven bábút hozott. Bencze szomszéd nem is állhatta meg, hogy fel ne emelje óvó szavát: — Lajos komám, ugyan hová nézitek a napot? Föl is kell ám nevelni, etetni, ruházni azt a sok gyereket, maholnap a háztetőt is leeszik a fejed fölül! — Nem búsulok én azon, komám! Ugy-e, a szenténekben is meg van írva: „Ki csak Istenre dolgál hagyja“, aki báránykát ad, majd csak gondoskodik legelőről is. Józan, munkás embereknek nevelem őket és megélnek a jég hátán is. Egyik vagy másik aztán majd csak elpártol öregségemre és ha meghalok, reájuk hagyom ezt a szép nagy világot. És hogy mennyire nem vették szívükre Mikóék az intést, arról két év múltán hangos kiabálással a Marika tanúskodott, aki megjelenésével ötre emelte a Mikó gyerekek számát. „Mivelhogy — ugye — az ujjunk is öt.“ (Fcrtyt«tjük.)
