Harangszó, 1943
1943-06-06 / 23. szám
'im. lünk. Számunkra tehát a keresztyén egyházak egységének útja, lehetősége, módja és feltétele az örökkévaló evangéliumban van megadva és a megváltó Krisztusban van megszemélyesítve. Együtt, egymás mellett, egymást támogatva közeledni Krisztushoz és nála és őbenne találkozni egymással, ez az áhított egység. Egyházunk vezetői és tagjai lássák meg ezt világosan. Az egység- mozgalom nem tesz közömbössé, avagy langymeleggé. Nem szinte- leníti vallási meggyőződésünket. Nem követeli áldozatul egyházhűségünket és hitbeli felfogásunkat. Nem erőtleníti az egyház törvényeit és követeléseit, hanem az örök evangéliumot teszi életünk fundamentumává, imádságra s a Krisztusban való komoly, hívő, munkás életre indít. Erősítsük ezért népünk hitvallásos meggyőződését és egyházi hűségét. Tegyük őket rendíthetetlenné egyházunk evangéliumi igazságaiban. Neveljünk hitvallásos keresztyéneket, akik egyházunk tanításának igazságaiban tántorítha- tatlanul hisznek és abban élnek. Ugyanakkor neveljük híveinket a felekezeti békesség munkálására. Kerüljük az ellentéteket, keressük az erők összefogását. Igyekezzünk személyes alapra helyezni az egyházak együttmunkálkodását. Tanítsuk híveinket más keresztyén HARANGSZÓ felekezetek megbecsülésére, tagjainak szeretetére és vallási meggyőződésük tiszteletben tartására. Legyünk munkásai és élő bizonyságai annak az igazságnak, hogy a lelket és életet átható keresztyén hit mindig enyhíti, sőt megszünteti a felekezeti gyűlölséget. Mindenek felett pedig valljuk, hogy az egység és együttmunkál- kodás Isten Szentleikének munkája mibennünk gyarló, bűnös emberekben. Azért imádkozzunk az örök kegyelem kiteljesedéséért: Jövel Szentlélek Úristen! D. Raffay püspök Keresztyén egység, evangélikus hűség című tanulmányában ezt írja: Az „Egység Útja“ című lap több cikke utal arra, hogy az egység nem tantételek formulázá- sából és dogmák felett való vitatkozásból, nem is a meglévő történeti birtokállomány áldozatuladá- sából születik meg, hanem olyan lelki egységben indul, amely elsősorban egymás kímélését, egymás megértését, egymás testvéri eltűrését, szóval a krisztusi szeretetet kívánja meg a Krisztusban hívők közösségétől. Ennek azonban tettekben kell igazolódnia. A testvéries összesimulásnak s végeredményében az egységnek első feltétele és az óhajtott sikernek kezdővége az, hogy a történelmi keresztyén egyházak értsék meg és becsüljék meg egymást. Ismerjék el kölcsönösen egymásról, hogy történelmi hivatást töltenek be és ugyanazon Krisztusnak megváltottai, ugyanazon reménységnek birtokosai és ugyanazon isteni kegyelmek részesei. Mindaddig azonban, míg a keresztyén egyházak főpapjai még a minisztériumban sem akarnak egymás mellé leülni a mindnyájukat közösen érdeklő közérdekű kérdések megbeszélésére; mindaddig, míg a vegyes házasságok körül ma fennálló gyakorlat a keresztyén- ségben csak keserűséget és gyötrelmeket okoz; mindaddig, míg tankönyveinkben egymás vallásos meggyőződését tiszteletlenül tárgyaljuk; mindaddig, míg nem tudunk testvéri együttérzéssel és köteles tiszteletadással résztvenni egymás istentiszteletén; mindaddig, míg a közhivatalok betöltésénél, városok vagy vármegyék kormányzatában felekezeti egyoldalúságokat igyekezünk érvényesíteni; mindaddig, míg bármely keresztyén egyház kizárással bünteti, vagy lelkében korbácsolja meg azokat a híveket, akik legalább a család körében igyekeznek a jézusi szeretet alapján az egység megteremtésére és fenntartására: az egységre való törekvés minden ékes beszéde csak zengő érc és pengő cimbalom és minden buzdítás csak tetszetős szólam marad. 1943. június 6. Kedves órák Lehtonen püspöknél. Molnár Rudolf magyar lelkész-testvérünk, lapunk munkatársa, ki jelenleg Finnországban tartózkodik, látogatást tett Tampere püspökénél. Cikkében ennek a látogatásnak kedves leírását adja. A tamperei papnékonferenciával kapcsolatban látogattuk meg Lehtonen püspököt. Voltunk vagy kétszázan a püspöki ház földszinten levő szobáiban. Meghitt, kedves családi otthon fogadott bennünket. A püspök, bozontos szemöldökű, jóságos tekintetű, tipikus finn, aki mosollyal az arcán jön felénk s melegen szorítja meg kezünket. Bemutatkozom, azonban rögtön leint, hogy nem szükséges, ő is abban a theologus, főiskolás otthonban lakott régen, amelyikben én, és ő akkor, amikor első finnországi utam után hazajöttem, éppen meglátogatta az otthon igazgatóját, s tőle hallotta már a nevemet. Így hát rögtön a feladatomhoz láttam, elsoroltam azokat a magyar neveket, melyeknek viselőivel egykor találkozott, s akik meleg üdvözleteket küldenek számára. Igen megörül a mellette álló feleségével együtt s gomi kialva, szinte vágyakozva mondja, hogy igen örülne, ha Isten megengedné, ha egyszer ellátogathatna Magyarországra. Minden magyar evangélikus testvérem nevében szeretettel meghívtam és buzdítottam, hogy csak minél előbb. Közben gyarapodik a kiskör, mert odafurakodik a legkisebbik Lehtonen csemete. Van vagy négyesztendős kicsi, szőkehajú, igen eleven leányka, ö a legkisebb, magyarázza a boldog apa, s majd még büszkébben hozzáteszi, de a legidősebb már olyan nagy, hogy a fronton van.- Közben megnézzük a püspöki ház kis kápolnáját, amelybe az oltárkeresztet a német evangélikus egyház ajándékozta. Felvilágosít a püspök úr, hogy ez a kerület legkisebb temploma, ahova 32 ember fér s ahol családi istentiszteleteket tartanak. A dolgozószoba hatalmas könyvtárában igen szép számmal találunk olyan műveket, melyeket maga a házigazda írt, vagy szerkesztett. Egyik igen fontos gyakorlati teológiai munka a liturgia kérdésével is behatóan foglalkozik. Közben, míg helyet foglalunk, elmondja, hogy milyen nagy kedvvel fogott a magyar nyelv tanulásához, csak egy baj van, hogy annyi a munkája és alig jut erre a kedves kötelességére idő. Míg velünk beszél, szeretettel üdvözli a később jöttékét s mi, hogy másoknak is átengedjük a melegszívű püspököt, feleségével együtt a terem egy másik részébe megyünk. Itt veszem csak észre, hogy a falon a tamperei püspökség térképe van felvázolva s a térképen a kerület templomai vannak ráfestve. A mélyenzengő, szinte harangzúgásnak is beillő falióra megszólal s kezdetét veszi az esti fogadás műsora. A tamperei lelkészek és feleségeik alakítottak egy énekkart, melyet egy káplán vezet. A szólószámokat a püspök úr felesége énekli, mint rendes énekkari tag. Már eddig is sok vonásából a püspöknek megláttuk, hogy valóban pásztor, aki a gyülekezetében, Tamperében is összetartja nemcsak laikus híveit, hanem paptársait is, akik között igen bensőséges és meleg viszonyt vehet észre az ember, de ezzel az énekkarral azután végkép ráteszi a pontot megállapításunkra. Szólásra emelkedik és beszél. Beszél azokhoz a papnékhoz, akiknek férjeik az ő munkatársai s akik egészen bizonyos, hogy csak azért végzik olyan lelkiismeretesen munkájukat, mert ilyen papnék vannak távoli és közeli paplakokban. Elmondja, hogy amikor beiktatták püspöki székébe, egy kedves barátja Svédországból üdvözlő kívánságként csak ezt az egy mondatot távi - ratozta: A gyertya nem beszél, hanem ragyog. Ennek a mélyértelmű mondatnak van mondanivalója a finn papnék-
