Harangszó, 1943
Kis harangszó
. oldal MS H AR ANGSZO 1943. április 11. ÁPRILIS. Tavasz van újra ím, Tavasz van újra már, Forró csókkal ölel A fényes napsugár. Madárkák víg dala Gyönyörbe ringató Régen hallott kedves, Édes-hús dajkaszó. Virágok illata És a lombsusogás, Tündérek kertiben Nem lehet ott se más. Csoda a tél után, Hihetetlen csoda! Mesélné valaki, El nem hinném soha. A szem, az ész megáll E föld határain, S nem érti mért terem Gyönyör, a bú, a kín!? Sokoray Miklós bácsi. A nyírta és a csillag. Z. Topelius meséje. Finn eredetiből fordította: Molnár Rudolf. Ök pedig elindultak, menve egyre előre a madarak vezetése mellett, melyek előttük repdestek, egyik ágról a másikra. Közben erdei gyümölcsöt ettek, tiszta vizű forrásokból ittak és éjszakánként a lágy mohájú föld adott nekik nyugvóhelyet. Csodálkoztak nagyon, hogy ahova nappal megérkeztek, mindig találtak ennivalót s ahol este megpihentek, mindig leltek jó nyugvóhelyet. Sehogysem tudták ezt megérteni. De valahányszor megpillantották a madara, kát, mindig örömmel felujjongtak: — Nézd csak, Isten angyalai vezetnek minket. így mentek, mendegéltek egyre előre a hosszú úton. Végül is a leány kezdett csüggedni. Így szólt a bátyjához: „Mondd csak, mikor fogjuk már megkeresni a mi nyírfánkat? Ez válaszolt: „Majd csak akkor, ha halljuk, hogy a körülöttünk levő emberek ugyanazon a nyelven beszélnek, amin egykor édesanyánk és édesapánk.“ Ismét hosszú utat tettek meg, mindig északnyugat felé haladva, amikor arra lettek figyelmesek, hogy a nyár már kezd vége felé közeledni s az erdők az idővel együtt ridegebbé váltak. A leány megszólalt s azt kérdezte: „Látod-e már a mi nyírfánkat?“ „Még nem“ — válaszolt a fiú. A vidék, melyen most jártak, egészen megváltozott. Eddig mindig nyílt és nagy kiterjedésű sík földeken mentek, most azonban olyan vidékre érkeztek, ahol halmok, dombok váltogatták egymást; folyók suhantak el a hegyek között és hatalmas tavak borították el a földeket. A leány ismét megszólalt: „Hogyan hágunk át ezeken a hatalmas hegyeken?“ A fiú azonban megnyugtatta: „Majd viszlek.“ — És így is tett. A leány megint csak kérdezett: „És hogyan jutunk át a folyókon, meg a haragos zuhatagokon?“ A fiú most is nyugodtan válaszolt: „Csónakkal.“ És ő evezett tavakon, folyókon keresztül, mert mindig ott volt a csónak, mintha éppen őket várná, s nekik volna odakészítve. De néhány folyón csak úszva jutottak át. ők azonban könnyedén úsztak folyókon s tavakon keresztül, akárcsak a halak, mivel angyalok jártak mellettük madarak képében, hogy megmutassák nekik az utat. 4. Egyik napon nagyon sokat mentek, reggeltől estig, szinte megállás nélkül. Igen elfáradtak. Estére egy magányos házhoz érkeztek, melyet csak nem régen építhettek a leégett, régi helyébe. A ház udvarán kicsi gyerek répát majszolt. „Nem adnál-e egy kis répát nekünk is?'1 — kérdezte a fiú. — „Jöjjetek be a konyhába!“ — felelt a kicsi gyerek — „ott majd édesanyám ád néktek ennivalót“. A fiú egyszeriben elkezdte ölelgetni a kicsi gyereket, kezeit lelkesedve fog- dosta, majd ölébe kapta, csókolta s az örömtől sírni kezdett. „Miért örülsz ilyen nagyon testvérem?“ — kérdezte a
