Harangszó, 1943

1943-12-26 / 52. szám

418

Fenyőág.

írta: Gyarmathy Irén.

Kövecsesék karácsonyfája alatt minden évben ott volt egy kis üvegfedelü doboz. Elszáradt fenyőág volt benne. Valahányszor ezt az elszáradt fenyőágat megláttam, mindig éreztem, hogy valami féltveőrzött, drága titok fűződik hozzá, valami nagyon kedves darab lehet, ha minden évben következetesen ott látom a karácsonyfa alatt, de nem akartam történetét megkérdezni. Egyszer aztán Kövecses maga mesélte el.

... Vége volt a háborúnak. A hadifoglyok hazaigyekeztek — kezdte. — Az én szívem is nagyon vágyódott haza,

de vajaki fogvatartotta — és mosolygó- seemű orosz feleségére nézett.

— Én Oroszországban maradtam ... Alexandra akarta így. Vele maradtam, mert nagyon szerettem. De tudtam, hogy egyszer mégis hazajövök majd, én akkor ♦t is magammal hozom. Mert én tulaj - donképen sohasem éreztem magam ott otthonosan. A lelkem mindig idehaza járt. Itt kóborolt a somogyi dombokon, bejárta a Dunántúlt, megfürdött a Balaton hullámainak simogatásában, eljátszott a falubéii parasztgyerekekkel, végigsétált a főváros utcáin, — egyszóval idehazajárt. És Alexandrát is mindig magammal vittem képzelet-sétáimra.

Álmomban is idehaza jártam. És reggel, amikor felébredtem, Alexandrát is elvittem álmaim birodalmába.

így éltem kettős életemet. Testben ott, a nagy orosz földön, lélekben idehaza, az én drága, szép hazámban. Egy napon Alexandra így szólt hozzám:

— Hazamegyünk. — És én tudtam, hogy az én hazámat gondolja. Mint a hópelyhet, úgy kaptam karjaimba.

— Édesem, kicsikém.

— Meglátod majd, milyen szép ott minden. Milyen jó ott minden. Az a kis patak ott a kertünk végében.

— Tudom — mondta Alexandra.

— A kis falum.

— Ismerem.

ii A R ANGSZÚ- Az édesanyám.

Ismerem — mondta mosolyogva.

Kaptam a kalapomat, rohantam a követségre. Útlevelet kértem. Hamarosan meg is jött rá a válasz. Elutasítottak.

—- Miért nem ment a többi hadifogollyal együtt? 7— mondták.

—- De értsék meg, haza akarok menni. Már nyolc év óta nem láttam a hazámat. Haza akarok menni, értik?

Értették. De hiába. Nem lehet...

—• Nem mehetek haza? — s a szívem minden elfojtott keserűsége feltört belőlem. Többet mondtam, mint amennyit szabad lett volna. Másnap kényszermunkára vittek az orosz-afgán határra. Alexandra és a gyermek is utánamjöttek.

Két évig dolgoztam itt. Alexandra is

munkába járt, mert csak így tudtunk megélni. Két évig forgattam fejemben a szökés tervét, bár mindpn oldalról puska csöve meredt rám. Két évig készültem rá. Két év egyetlen pillanatában sem szűntem meg reménykedni abban, hogy hazakerülök.

Mire harmadszor is lehullott a hó és a kemény, orosz tél átjárta lesoványodott, rosszul táplált testünket, elkeseredésem tetőfokra hágott. Az erős havazás miatt éppen szünetelt a munka. Parancs jött, hogy új helyre megyünk. Hová? Senki sem tudta. Feleségét, gyermekét senki sem viheti magával, így szólt a parancs.

Akkor már tudtam, hogy elérkezett az idő. Amikor leszállt az éjszaka, s a készülődés elvonta az őrség figyelmét, megszöktem. Felkerestem Alexandrát és a gyermekkel együtt elindultunk az afgán határ felé. Sötét éjszaka volt, de ismertem a járást. Gondolatban százszor megtettem már az utat. Tudtam, hol az orosz őrség, merre tudjuk kikerülni. De eggyel nem számoltam. A hideggel. Mindent belepett a hó és a járatlan utak, a kerülők csak megnehezítették menekülésünket. Bukdácsolva haladtunk előre. Én, karomon a gyermekkel, elől mentem, de éreztem, már nem bírom soká. Élelmünk, pénzünk alig volt. Alexandra ! kékké-lilára válva követett. Éppen a má- ■

1943. december 26.

sodik kicsinyünket várta. Nem bírta az utat. őt is karomra vettem s egymagámban törtem előre a fagyos, hideg éjszakába. Egyszerre aztán én is úgy éreztem, hogy elvesztettem az utat. Szédülés fogott el, már csak arra emlékszem, hogy a gyermeket kabátom alá tettem.

Mikor magamhoz tértem, ott voltam az afgán őrszobán. Alexandra hajolt fö- lém. Felültem. Elfogtak, döbbentem a valóságra. Kiadnak az orosz őrségnek. Nem. akkor inkább a halál. Odamentem az afgán elé.

—■ Az Istenre kérlek, hallgass meg. — És elmondtam őszintén, igazán egész életemet, szenvedéseimet.

— Haza akarok menni — mondtam és kicsordult szemem könnye.

—• Allah nagy. — mondta az —, elkísértetlek az indiai határig.

— Az én Istenem áldjon meg.

— Allah nagy és hatalmas.

Aztán elindultunk. A kapott teától új erőre kaptunk. Az őrszoba melegében felengedtek meggémberedett tagjaink.

A távolból apró fények integettek, mint megannyi csillag egy hófehér takarón. Hányadika lehet? Nem lehet már messze karácsony! És a szívemet elmúlt karácsonyok emléke simogatta meg.

— Alexandra, tudod-e, milyen a magyar karácsony? A legszebb az egész világon. Bethlehemesek járják a házakat s beleéneklik az adventi várakozástól piros szívekbe: „Mennyből az angyal lejött hozzátok.“ És minden ajtó kitárul előttük, mert mindenkiben ég az adventi várakozás mécsese. A levegő megtelik furcsa, csodálatos, édes rezgéssel, mely elér minden szívhez és bekopogtat: készülj fel te is, karácsony közeleg! És a szívek visszamosolyognak: tudjuk! Aztán az emberszivek továbbadják egymásnak az örömhírt: karácsony közeleg!

A szent estén békévé csendesül falu és város. A tiszta, csillagvilágos éjszakában fehérszárnyú angyalok szállnak el a házak felett és otthon érzik magukat ezen az estén a békét lehelő földi éjszakában.

Kunyhóban és palotában gyertyák gyúlnak s a karácsonyfa köré gyülekező emberszívek a megbocsátás és jóság füzétől fehérré, igazzá izzanak. A kis ablakszemek meg úgy világítanak az éjszakában, mint azok ott távol, — látod, ott, ahol már nincsen hó, csak csendes, meleg eső. Alexandra szeme csillogott.

—- Magyar karácsonyt mondtál? — kérdezte az őr.

— És este fekete árnyakkal telnek meg az utak. Az ablakok behunyják fénvlő, karácsonyi szemüket, csak a temploméi virrasztanak. Örködnek a Megszületett felett. A torony ércszíve pedig megkondul és beleharangozza az örömhírt az éjszakába: Megszületett! És az emberek megindulnak a templom felé. Hosszú menet kígyózik a fehér estében, a Gyermek jászola mellett virrasztó templomszemek felé. És a sápadt magyar arcokon új hit fénye gyúl, új reménykedés születik a régi ének szárnyán: Csendes éj, szentséges éj... áldott légyen az éj.“

Meséltem. A szivem boldog kará- i csonyi várakozással telt meg, s ahogy ! mentünk, az út mentén egy csöppnyi

Járőr a zuzmarás időben.

Karácsonykor innen is hazaszállnak a gondolatok.