Harangszó, 1943
1943-12-26 / 52. szám
415 1943. december 26. este egész földi életünk számár* fényforrást és erőforrást jelentsen, igyekezzünk karácsony estéjét keresztyén emberekhez illően eltölteni. Énekeskönyveinkben megtalálhatók a szebbnél szebb karácsonyi énekek. Keljünk versenyre a betlehemi angyalokkal s dicsérjük a mi szerető mennyei Atyánkat buzgó énekléssel. S ha nem hiányzik hajlékunkból a keresztyén család mindennapi lelki kenyere, a Biblia, különösen karácsony estéjén ne mulasszuk el soha, hogy le ne telepedjünk melléje, Isten üzenete után éhező és szomjuhozó lélekkel ki ne nyissuk e szent könyvet és meg ne hallgassuk belőle a drága karácsonyi evangéliumot. Még a karácsonyi templomi igehirdetésnél is mélyebb hatást gyakorol néha a fogékony gyermeki lélekre, bűntől megőrző védőpajzzsá lehet későbbi életében, ha az édesatyja ajkáról hallja ennek az evangéliumnak az olvasását, melyet nyomon követ néhány egyszerű, de szívből jövő bizonyságtevő szó annak az Istennek a szeretetéről, aki úgy szerette ezt a bűnös világot, hogy egyszülött Fiát adta érette. Végül a forró hálát, a nagy örömöt és a viszontszeretetet, amit a szívünk a minket megajándékozó Isten iránt érez, juttassuk kifejezésre egy-egy rövid hálaadó imádság elmondásával. Imádkozzon a családfő is, de imádkozzon a család többi tagja is. Így lesz a család imaközösséggé, keresztyén családdá, Krisztus anyaszentegyházának, karácsonyi gyülekezetének élő tagjává s így lesz karácsonyesténk a világosság és erő kiapadhatatlan forrásává. Ahol így ünnepük a karácsonyt, ott még akkor is, ha anyagiakban hiányt szenvednek, vagy súlyos beteg van a házban, vagy a halál nemrég ragadott el valakit a meghitt családi körből, áldott és boldog a karácsony. Ha könnyeket hullat is a szem, ha vérzik is a szív, még sem mondják a családtagok zúgolódó lélekkel: az idén nagyon szomorú karácsonyunk volt, hanem arról tudnak ilyen körülmények között is bizonyságot tenni: az idei karácsonyunk is nagyon áldott és boldog karácsony volt. Túr mezei Sándor. _______HARANGSZÓ S z ax 9ge testté lett és Jakozék mi közöttünk és láttuk az 0 3icsö- sógét, mint az Qtya egyszülöttjének Hicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal. János ev. 1 ; 14. v. KARÁCSONYESTE. Isten szolgái, könyörgő papok, minden hü magyar, kicsinyek, nagyok, tegyétek össze mind a kezetek, az ég Urához imát küldjétek. Templomi csendből közös zsolozsmák értetek szálljon magyar katonák! Ti a szent estén túl a határon — mint egykor ott a bethlehemi tájon őrt állt a pásztor a békés nyájon, — úgy álltok őrként a halálsáncon! Vigyáztok reánk, békességünkre, a mi hazánkra, áldott földünkre. — Karácsony estén, fiák és apák, álltok a vártán magyar katonák! Karácsonyfátok havas, vén fenyő, Gyertyaláng rajta véres tűzeső, Ajándékotok jaj és kin lehet — Vagy a szent estén tán' el is temet... örök nyugtot ád ősök járta tér, melyet behavaz zordon, hideg tél. Sírotok mélye örök békét ád Hősihalált halt magyar katonák! i Karácsonyestén túl a határon angyalok szállnak suhanó szárnyon. Megsimogatják hősi kezetek, Álomra hajtják fáradt fejetek, álomban súgják, közéig a béke, nemsokára már itt a harc vége! Égbe felszálltak a magyar Imák: jöhettek haza, dicső katonák! Dala Zoltán. Terjesszük a Harangszót! jobbra, hanem balra kanyarodunk és megpróbáljuk közelről, kézigránáttal kifüstölni a vörösöket. Lassan, óvatosan elindultak. Előbb a kettő, azután István negyedmagával. Mindegyik csoport nagy kerülővel, széles ívben kúszott célja felé. Az orosz eép- puska hallgatott. Ügy látszik, a muszkák nem vették észre a honvédeket. Félóra telt el s a négy honvéd jól oldalába került az orosznak. Körülbelül ötszáz méternyire voltak tőlük, amikor a túlsó oldalon puska dörrent s utána gyorsan újabb lövések következtek. — Hála Istennek! A fiúk elfoglalták állásukat és munkába kezdtek — szólt oda a szakaszvezető embereinek. — Most már ne kerüljük tovább a muszkát, hanem igyekezzünk egyenesen feléje! Kétszáz méternyire voltak csak a cserjéstől, az orosz gépfegyver rejtekhelyétől, amikor a géppuska kattogni kezdett. — Nagyszerű! — örvendezett halkan István — egészen puskázó embereink felé fordultak. Feléjük lőnek. Látom, arra porzik a föld. Pompás alkalom. Gyerünk! Felugrott és kezében kézigránáttal a cserjés felé szaladt. Társai utána. Vagy száz métert szaladhattak, amikor a géppuska hirtelen elhallgatott, majd pár pillanatnyi szünet után ismét szórni kezdte golyóit — a rohanók felé ... — Ne félj! Csak előre! ordított a szakaszvezető és elhajította kézigránátját. Ebben a pillanatban kegyetlenül éles ütést érzett a vállán. — Eltaláltak — volt az első gondolata s a földre zuhant. Irtózatos fájdalom lepte meg. A géppuskafészek felől robbanásokat, ordítozást hallott, majd elveszítette eszméletét. Mikor magához tért, ismerős arc hajolt föléje. Egyik bajtársa volt. — Vizet! — nyögte alig hallhatóan. Valaki hideg teával teli kulacsot nyomott ajkához. Hatalmas kortyokban, mohón ivott. Utána kissé jobban érezte magát. — Sikerült? — kérdezte. — A támadást kérdezed? Sikerült, hála Mennek! Az első kézigránát, a tiéd elnémította a géppuskát, a mi kézigránátjaink pedig elnémították a kezelő vörösöket, akik makacsul ellenálltak. Nékünk nem történt semmi bajunk. — Engedd, hogv bekössük a sebedet, mert nagyon sok vért veszítesz! — Csináljátok csak! Roopant gyönge vagyok. Nem tudom, lesz-e belőlem ember. — Lesz! Hogyne lenne! Máma már ügyesek az orvosok. A seb nagyon mély, veszedelmes seb volt. A bajtársak, hogy az elvérzést megakadályozzák, gyorsan ideiglenes kötést tettek rá. — Most aztán siessünk a kötözőhelvre! — mondta egvikük. — Ez a mi kötésünk csak add;o- íő, I ameddig jobb nincsen helyette. (Folytatjuk.)
