Harangszó, 1943

1943-12-26 / 52. szám

1943. december 26.

416 HARANGSZÓ

„Üdvözlégy Mária!“

Senki sem vádolhat bennünket, hogy mi evangélikusok Máriát nem tiszteljük. Igenis tiszteljük. Sőt csakis mi tiszteljük igazán. Az evangélikus egyház őrzi az igazi Mária-tiszteletet azzal, hogy nem állítja többnek őt, mint aki volt. Az éppen a tiszteletlenség és vétek Máriával szemben, ha bálvánnyá teszik, bűntelennek állítják és imádkoznak hozzá.

Mária az Ür alázatos szolgálóleánya volt (Lukács 1, 46—54.) aki maga vallotta, hogy ami vele történt, nem emberi érdem kijáró jutalmazása volt, hanem ingyen kegyelem. Mária nem azért lett Jézus anyja, mert különb volt a többi asszonynál, hanem mert tetszett Istennek éppen őt választania. „Reátekintett szolgálóleányának alázatos állapotára.“

Mária az egyház jelképe. Ami vele történt, az történik állandóan az egyházzal és az egyházban. Isten megszólítja Máriát. Mindig így kezdődik: Isten megszólal, ő a kezdeményező igéjében. Mária és az egyház csak odahallgat, csak engedelmeskedik — csak eszköz. Csak válaszol, csak örvendez, ahogy csodálkozó örvendezéssel és boldog ma- gasztalással válaszol Mária Isten kegyelmes megszólítására.

Mária tehát példaképünk. Hitben, alázatban, engedelmességben, hálaadásban. Segedelmünk csak Krisztus lehet. Példaképünk azonban Mária is lehet. S minél inkább követjük példáját, annál inkább tiszteljük őt. Ez az igeszerinti Mária-tisztelet lényege. Sz.

Karácsonyi legenda.

Irta: Dr. Schlitt Gyula.

Őrt állanak a tengerparton. Ketten. Fehér köpenyben, hogy beleolvadjanak a téli fehérségbe. A tenger felé figyelnek, nem jelez-e veszélyt valami nesz. Minden csendes. Beszélgetnek, de egész halkan. A hangos szó haláluk lehet.

— Majd a szívem szakad meg ma este — mondja az egyik.

— Nekem is. Folyton a gyermekeim járnak az eszemben — válaszolja a másik.

— Nekem is, amit körülugrálják a karácsonyfát.

— Csak félórára is otthon lehetnék, s aztán megint szívesen állnám ezt a gyilkos hideget.

— Nem lesz már ennek vége, de soha. Olyan ez az éjszaka is, mint a pokol.

— Pedig karácsony van.

— Sokan imádkoznak ma este a békéért. De sokan. Az egész világon. A gyermekeink is.

— Meg az asszonyaink. Az anyák. Szinte látom, mint állítják fel a kicsinyeket a karácsonyfa körül s teszik egymásba a legkisebbeknek is a kezét, hogy imádkozzanak.

— Értünk. Az apákért.

Elhallgatnak egy percre. Szorítja valami őket, s törlik a szemüket. Majd megszólal az egyik. Belső kényszer hajtja ki belőle a szót:

— Nékünk is kellene imádkozni.

összenéznek. Pillantásukban riadt röstelkedés.

— Itt a hullák között, hol minden rög mögül a halál leselkedik? — szakad elő keserűen a másikból.

—■ Ép itt. Ép itt, hol a nyomorúság terpeszkedik, itt kellene, de nem tudok. Szégyenlem, de nem tudok. Rég volt, mikor én imádkoztam. Te imádkozzál... Tel...

A másik lehajtja fejét és alig hallhatóan mondja:

— Sosem imádkoztam még. Anyám meghalt, még mielőtt beszélni tudtam, s kitől tanultam volna?

Ilyen csalódás még nem érte őket az életben. Két férfi s egyik sem tud imádkozni. Nem érezték még sohasem ily vigasztalannak helyzetüket, mint most, mikor erre rádöbbentek. Az egyik megjegyzi:

— Azért van körülöttünk ez a pokol, mert nem tudnak az emberek imádkozni. Ezért van ez a nagy pusztulás.

Hirtelen elállt benne a szó. Figyelnek, mintha hallanának valamit.

— Jönnek.

— Csak van lelkűk. Karácsony este van!

— De jönnek, hallom. Csónakon. Hallom a vizet. Partra akarnak szállni.

— Képzelődsz. Semmit nem hallok.

— Lehet. Itt még a csendet is zajnak hallja az ember, mi az életre tör. Ne csodáld, ha rémképeket látok, vagy hallok.

Nézd ott az orosz állások előtt azt a

feketeséget. Legjobb barátom. Földim. Vakmerő volt szegény. Nagyon sajnálom. Három gyereke van, 9 ezek is ma este körülállják a karácsonyfát otthon. Imádkoznak, tartsa meg Isten apjukat és hozza megint nékik haza. Szegény Kata. A felesége. De sajnálom.

— Rettenetes! — jajdul ki a másikból a részvét.

— S ma hirdetik világszerte: Megváltó született... békesség az embereknek.

— Rettenetes. Ma jönne Jézuska. Most, hogy látná, mi van itt. Talán megkönyörülne rajtunk.

Két nagy sóhaj zúgott elő az erős mellekből. Két nagy vágy Jézus felé, kivel eddig nem igen törődtek. Ügy go- molygott sóhajuk nyomán szájukból a pára az ég felé, mint a meghallgatott áldozatnak a füstje. S ott messze valami világosság támadt. Egyre közeledik. Jön a tengeren. Gyorsan, tündöklőén, mint a napfény. Az őrök szeme rászegeződik a jelenségre, s szent révület között ámul- nak. Nem félnek. Boldogító öröm járja át vágyódó lelkűiét, s valami kimondhatatlan megnyugvás ömlik felzaklatott vérükbe. A tünemény parthoz ér. Ügy állnak előtte, mint a szolga a királya előtt. A fegyvert is kiejtik kezükből.

S a tengeren átjött ember megszólal:

— Mit állótok itt hóban, fagyban a nehéz sisak alatt?

— őrködünk népünk élete fölött — mondja áhítattal az egyik, mintha szent jelentést tenne.

A különös ember kérdi:

— Nem inkább a szeretet védi-e az embert, mint a fegyver?

— Nincsen itt, Uram, szeretet. Száműzték azt a körünkből.

— Hát nem emberek lakják a földet?

— kérdi az Ür.

— Emberek. Igen, emberek — volt a válasz.

Az Ür végignéz a két álmélkodó őrön és rájuk szól kérdésével:

— De ember-e az ember, ha nincs benne szeretet?

Gyanakodva nézi egymást a két őr, kik a népük élete fölött őrködnek. Csuoa kétely a tekintetük. Emberek-e hát ők? Az egyik válaszol:

— Ügy mondják, az erő teszi az embert, s mennyit tud erejével véghez vinni. Az erő pedig: könyörtelenség, a kemény lélek.

Az Ür nyugodt fenséggel válaszol:

— S ez a kemény lélek levegőbe röpíti a bölcsőt, mikor az ártatlan csecsemő álmát alussza benne. Ez az erő, s ez teszi az embert.

— Csak azért, hogy előkészítsék a békét — siet valamiképpen menteni az egyik az emberek hitványságát.

— De tud-e a vasököl a nyomorultak számára hajlékot építeni, tud-e simogatni? Tud-e könnyeket törölni?

E szavakra megváltozott a két őr színében. Elsápadtak és ijesztőn ásított rájuk e pillanatban rettentő poklával a jövő. Az új világ.-— Szerencsétlen nemzetség vagytok,

— mondja tovább az Űr —, hogy a békéért harcoltok, s előbb megölitek a békének lelkét, a szeretetet.

Mint a pöröly az üllőre, úgy zuhantak az Ür szavai az őrökre. MegremegKrisztus születése.

Magyar mester műve 1430 körül.

Felirat: Aki szülte — imádta. Nem Mária, hanem a gyermek Jézus van a központban.