Harangszó, 1943
1943-12-12 / 50. szám
?00 harangszó 1943. december 12. egyetemes közgyűlés. Kapi püspök imádsága után Radvánszky Albert felügyelő • megnyitó beszédében a világválságról, a lelki egységről és a keresztyénség jövőjéről szólt. Beszédéből lapunk más helyén közlünk részletet. 20 év az egyetemes felügyelői székben. A megnyitó után Kapi püspök beszélt, meleg szeretettel mutatva arra, hogy egyetemes felügyelőnk most töltötte be felügyelői munkásságának 20. évét. ö az — mondta a püspök — aki egyházunk legnagyobb méltóságát szolgálattá tette s magát ennek a szolgálatnak nemcsak odaadta, hanem alárendelte. Hűség, bölcs vezéri előrelátás vezették mindenkor vezéri szolgálatában. S mindent áthatott a szeretet meleg ér. zése, mellyel átöleli egyházegyetemünk minden egyes tagját. A közgyűlés meleg szeretettel ünnepelte egyetemes felügyelőnket s mély együttérzéssel hallgatta azokat a szavakat, melyekkel Kapi püspök felügyelőnk elhunyt édesanyjáról, majd koronaőrré történt megválasztásáról emlékezett. A finn testvérek köszöntését Saarisalo egyetemi tanár tolmácsolta a közgyűlés előtt. Az egyetemes jelentés után Kapi püspök tett jelentést a lelki munkáról, melynek elhangzásával kezdetét vette a tárgysorozat egyes pontjainak tárgyalása. Közöttük olvasóinkat leginkább a Luther-szobor ügye érdekli, ezért röviden hírt adunk arról, hogy az illetékes bizottság jelentése szerint a tervezési munkálatok teljesen befejeződtek s a szobor építési munkálata a jövő év márciusában megindul. A gyűlés nagy érdeklődés mellett folyt le s hisszük, .határozatai áldására lesznek egyházunknak, gyülekezeteinknek és dicsőségére szolgálnak Istennek! A Kér. Leányegyesületek népfőiskolájának helye, a Hangya Szövetkezet székháza Tordason. Szétszórt magyarok Érdekes találkozás véreinkkel orosz földön. Egy utazó írja, hogy angolok, amerikaiak, franciák és németek mellett szinte a világ minden táján találkozott magyarokkal. S amennyire természetesnek tartotta az előbbiekkel való találkozást, lévén azok világ- ül. nagyhatalmak fiai, annyira csodálkozott azon, hogy New-Yorkban és Londonban éppen úgy talált magyarokat, mint Buenos Airesben, Cápetowban, Párisban, Kalkuttában vagy Sidneyben. Szomorú, de való jelenség ez. A múlt évtizedek fájdalmas magyar betegségének eredménye. Több százezer azoknak a véreinknek száma, akik idegen földrészre szakadtak s két, háromszor annyi, akik Európában, de a magyar határon kívül, idegen uralom alatt élnek. Különösen fájdalmas azoknak a sorsa, akik akaratuk ellenére jutottak ebbe a helyzetbe s minden vágyuk, törekvésük dacára sem tudtak visszakerülni magyar uralom alá. Orosz földön való vándorlásunk közben mi is találkoztunk ilyenekkel. Magyar voltam! Egyik vállalkozásunk során fenyveserdő mellett pihenünk meg. Nemsokára egy férfi bukkan fel a fák közül s széles kézmozdulatokkal kiáltoz s igyekszik felénk. Meglehetősen gyanakodva, mindenre készen fogadjuk, mert eddig erdőből legtöbbször lőni szoktak ránk. Odaér, megáll előttünk s kissé idegen kiejtéssel, de érthető magyarsággal megszólal: Nincs egy-két cigarettájuk? Nem is igen csodálkozunk, hiszen sok orosz megtanulta már két év alatt a nyelvünket, de új ismerősünk azonnal folytatja: Én is magyar voltam! — Megütött ez a szó: voltam. Hát olyan dolog ez, amit egyszerűen el lehet hagyni, elfelejteni, mint a rossz emléket? Mintha csak azt mondaná, beteg voltam, de szerencsére már nem vagyok az. — Ügylátszik leolvasta arcomról gondolataimat, mert magyarázni kezd. A világháború alatt került orosz fogságba. A forradalom kitörésekor vissza akart jönni, de elfogták. Később hiába kért engedélyt, nem kapott. Azután az a hír is járta, hogy Magyarországon ezrével halnak éhen az emberek. ..lm... gyermekei is s zülettek^JSfr*e“Pfttfrf^^förte a honV Mimin ^ vágy, lassan-lassan meggyökeresedet! idegenben, de reménytelenségében igye kezett egész múltját elfeledni. Magyar leszek! Sietve igyekezem hazafelé a csípő: őszi szélben, a Dnyeper menti kisváro: főutcáján. Magyarok, németek, oroszok katonák és polgári személyek változató: sokasága húz el mellettem ellenkezc irányban. Hirtelen megérinti valaki i karomat s fiatalos hang csendül fel utánozhatatlan hangsúlyozással: Szervus; főhadnagy úr! Hova mész? — Soha nen látott kislány áll mellettem. Megdöbben ve tekintek rá. De azután elhessegeten gondolataimat. Nem lehet több tíz-egy néhány évesnél. Kíváncsian várom a foly tatást, mi lesz? — Az zavartalanul csa csog: Menjünk csak tovább, én is arn lakom! Megindulunk. Én sokszor látta lak már Téged! — Rendben van, mon dóm, de végre is szeretném már tudni ki vagy? — Persze Te nem ismersz még engem. Én magyar lány vagyok! — Egy szerre másképen tekintek rá, melegeb ben, mint eddig. Biztatom, mondja csat tovább. S elbeszélése alapján lassan fel tárul előttem egy küzdelmes emberi élet Édesapja magyar, édesanyja orosz. Soha nem látta még Magyarországot, de édesapja sokat beszélt róla s érzi, hogy ez az ő hazája. S minél inkább akarták ezí az érzést kiverni szívéből, annál csökönyösebben ragaszkodott hozzá 9 annál dacosabban vallotta, hogy magyai lesz, mint édesapja. Életük legszebb napja volt, mikor a magyar csapatok falujukba értek s B. őrnagy zászlóaljparancsnok, rátalálva az egykori magyai hadifogoly családjára, hajlandónak mutatkozott arra, hogy hazaszállításukat kieszközli. Azóta szüleivel együtt a zászlóaljjal vándorol s várja az engedélyt, hogy utazhasson haza. Közben megérkeztünk szállásunkra. Újonnan felfedezett honfitársnőm harsány-: „Hát szervusz, a viszontlátásra“ — kiáltással búcsúzik tőlem. — Ettől fogva szinte naponként találkoztam a kis Jolival. Egy alkalommal a szokásos „Hogy vagy?“ után bejelenti, másnap mennek tovább. — Azóta hetek teltek el s talán a hányatott életű világháborús hadifogoly is már otthon járja a közel három évtizeden át vágyott magyar földet, magyar kislányával együtt. íme, csaták zajában, fegyverek dörgésében így szolgáltat igazságot a végeden isteni kegyelem. \ A honvágy betege! Eszembejut egy hadnagy baj társam elbeszélése is. Kis falun igyekeztek keresztül gépkocsival, mikor egy férfi állítja meg őket. „Ezredes úr, ezredes úr — kiáltja feléje. Megállnak s a férfi örömtől sugárzó s furcsán csillogó szemekkel mondja: Régóta várom ezt a percet s tudtam, hogy el fog jönni. Tudtam, hogy eljönnek magyar testvéreim. — Ezredes úr, ha akarja, elvezetem egy magyar faluba, itt van a közelben. — A hadnagy mindenekelőtt is megmagya. rázza, hogy ő nem ezredes, fiatal ahoz s nem valószínű, hogy valaha is az legyen. Azután felébredt érdeklődése legyőzve gyanúját, az öreget a vezető mellé ülteti s megindulnak ismét. Az úi utitárs elmondhatatlan büszkén ül elől,
