Harangszó, 1942
1942-03-15 / 11. szám
1942 március 15, HXftXNSIIB 83. hez és tagjaihoz felhívással fordultak, hogy támogassák adományaikkal azt a munkát, mely a jubileum évében Tes- sediknek szobrot kíván állítani Szarvason. A szoborra már jelentős Összeg gyűlt egybe eddig is. A most kibocsátott felhívásban D. Raf- fay Sándor püspök, a szoborbizottság elnöke ezt írja: „Tessedik Sámuel az evangéliumot prédikálta: szószéken az üdvösség evangéliumát, a közéletben a boldogulás evangéliumát. Ott is, itt is a jobb és áldottabb jövendő útját egyengette. Emlékét méltó megörökítenie annak az egyháznak, mely az evangéliummal népek és nemzetek jobb és boldogabb jövendőjén munkálkodik“. Az én Uram szolgált engem, holott nem volt vele köteles, testét-életét értem adta, miért ne szolgálnék én is viszont Néki?! Luther. A mi vezéreink. Egészségvédelem. (Folytatás.) írta: Dr. Ittzés Zsigmond. E címen a Harangszó 1941. évfolyamának első felében cikksorozatot közöltünk. A cikkekben szó volt a talajról, a vízről, a levegőről, a napról, mint olyan alaptényezőkről, amelyek az egészséges élet biztosításának kérdésénél elsősorban bírnak fontossággal. A most meginduló cikksorozatban az előző cikkekben lefektetett alapokon részletesebben, a mindennapi gyakorlati élettel szorosan összefüggő kérdésekről lesz szó. Vajha kedves olvasóink megszívlelnék e cikkek tanításait és azokat saját és környezetük életében gyakorlatilag meg is valósítanák! Akkor igen értékes szolgálatot tennének ez úton is népünk egészségvédelmének, s a felvilágosítottak hálája és Isten áldása kísérné fáradozásaikat! 5. A lakás. „Akik az Űréi, azoknak lakhelyén világosság van.1' Mózes II, 10. r. 23. A lakás legyen a család temploma; levegője legyen necsak egészségi, hanem erkölcsi szempontból is tiszta. jól kifent nagykéssel. De nem vetett számot a mindenható Istennek a kezével, aki pedig még egy olajjal bekent, késsel felfegyverkezett tolvajt is képes utolérni és elfogni. Isten keze által utolérve, többé nem nyílhatott kiút a szerencsétlen számára... Magyar keresztelés. írta: Bácsi Sándor. Mongolarcú kis cselédasszony állít be az irodámba. A lábán térdigérő csizmák. A csizmán folt-hátán folt. Biztosan az uráét húzta fel a nevezetes városi keresztelőre. Mert keresztanya hivatásában jár a kis Megyeriné. Komaasszonya kisgyermekének keresztelését jelenti be, aki anyjával együtt itt van a pápai kórházban. Cselédek. Ügy jutottak az előkelő kórházba, hogy két fiú született egyszerre és a nagy feladat kórházba mentette az édesanyát. A kis vitézt nemsokára hozzák. A másikat darabokban lehetett csak a világra metélni. Mikor beírom az anyakönyvbe, szokásom szerint megkérdezem, hogy hányadik gyermek is ez a családban? — A kilencedik, — mondja a mandulaszemű keresztanya. Hát ez igazán nagy istcnáldás. — Az édesapa neve? — Jakab Gábor, — mondja az asz- szony. — Ügy-e ez a Jakab Gábor Lovász- patonán járt iskolába? — Ott bizony, — kapom meg a választ. Jakab Gábor! Ügy szíven talál ez a szó, mint egy elveszített emléktárgynak a megpillantása. Mert ez a Jakab Gábor hozzánőtt az életem legszebb darabjához, az elemi iskolás, boldog vásottság minden emlék-ízéhez. Cselédgyermek volt. De a gyermekkorban, az iskolapadban aszerint értékeltük egymást, hogy ki tud gyorsabban futni, kivel lehet játszani és ki tud megnevettetni jobban bennünket. Már pedig az én Gábor barátom olyan érték volt, hogy mindenki szerette. Két hatalmas fülét olyan parancsszóra mozgatta, mint a hadvezér a zászlót. A kakasviadalnál mindig hajlandó volt arra, hogy hátán hordja az embert és a csatában úgy ugrott az ellenfélnek, hogy győző és legyőzött egy halomba rogytak, mint az a világtörténelemben szokás. A két füle cimpáját bárki megnyujthatta teljes erejéből, Jakab Gábor úgy mosolygott, mint az árpacipó. Csakhogy... a játék és a sok mó- kázás után mindig fizetni kellett. Egy darab kenyeret, egy kis darabokra kivágott szalonnát. Mert Jakab Gábor mindig éhes volt. Vagy tizenegy testvére volt. Ennyi szájnak keresni és eleget adni lehetetlen. És Jakab Gábor mókázott, tépette a fülét, huzattá a haját, csakhogy jóllakhassak. * Bizony ez a boldog emlék szaladt vissza velem a patonai iskolapadokba, mikor az apa nevét beírtam az anyakönyvbe. Aztán megkeseredik egy kicsit az édes emlékek íze. Kivallatom a kis keresztmamát. Az én Gábor barátom, kilenc gyermeknek apja, ma is cseléd. Negyven éves sincs és kilenc gyermeke van. Tegnap jött meg a behívója, de a gazdájának sikerült meghosszabbíttatni „a fennálló családi viszonyokra való tekintettel“ — a bevonulás idejét. Azután elindul Jakab Gábor és itt marad az asszony kilenc gyermekkel. Ki tudja: visszajön-e valaha?... Imé, ilyen barátom van nekem. Gyermekkoromban megnevettetett, most pedig agyonsirathatom a Jakab Gáborok sorsát. De keserves magyar sors ez, de csodálatosan magyar erő ez a nemzetszaporító cselédélet. Mint kivénhedt cserkész, most már tudom a napi jócselekedetemet. Ennek a Jakab Gábornak feleségét nem ereszthetem haza üres kézzel a kilenc gyermekéhez ..., mert lehet, hogy az urát már otthon sem találja!
