Harangszó, 1942
1942-02-15 / 7. szám
1942. február 15. nxKZNaiia 5f koruktól „kislották" lehetnek, lelkes segítőszolgálatot végezve. A kislották tízparancsolatában is ott cseng már a mély Istenhitből fakadó testvériség hangja: 1. Szeresd Istent mindenekfelett. 2. Szeresd és szolgáld otthonodat és hazádat. 3. Lásd meg a természet szépségében a Teremtő nagyságát. 4. Tiszteld a múltat és bízzál a jövőben. 5. Légy jó! 6. Teljesítsd örömmel kötelességed. 7. Ne csüggedj a nehézségekben. 8. Légy jó társ és becsületes barát. 9. Kövesd a rendelkezéseket, vesd alá magad a fegyelemnek és viselkedj fedd hetet lenül. 10. Kis- lotta, légy hozzátartozóid támasza, környezeted öröme és felnövekedve, válj nemzeted becsületére. A kislották tízparancsolata drága útmutatás nekünk is, hogyan kell leányainkat nevelni! Egy édesanya as éúesanyálcffox. (Visszhang „A mai fiatalság lelkisége“ c. cikkünkre.) Komoly elhívás és még komolyabb elkötelezés édesanyának lenni. Az Ür igen nagy értéket bízott reánk, amikor gyermekkel áldott meg bennünket. Az értékkel nem szabad felületesen bánni, hanem már a pólyás korban meg kell kezdeni a szigorú és következetes, de szeretettel teljes nevelői munkát, mert csak így lehet eredményeket várni! Ne átitassa senki sem magát azzal, hogy még korán van. A sátán nem alszik. Neki soha sincsen elég korán, hogy a parányi gyermek-lelkekben elkezdje a konkolyhintés munkáját. Milyen sokszor találkozóin kicsinyke, alig beszélő gyermekekkel, akik nyakatekert káromlásokat szólnak. Ilyenkor mindig az édesanyjukra gondolok szánakozó keserűséggel. Bizonnyal tudom, hogy ezekből a kicsinyekből, — ha csak más környezetbe nem kerülnek, — soha sem lesz becsületes ifjú, Krisztusnak híven engedelmeskedő gyermek. Az elmúlt télen történt velem, hogy az utcán menet kemény hólabdákkal dobált meg három ismeretlen, nagyocska levente ifjú. Nem háborított fel, pedig kissé furcsa jelenet volt. Megvártam őket, míg hozzám érnek és szeretettel •próbáltam megértetni velük, hogy én nem haragszom ugyan ezért a cselekvésért, dq gondoljanak Jézusra, akinek bizonyosan nagyon fáj ez a szeretetlen- . ség. Megkérdeztem milyen vallásúak, de nem feleltek a kérdésemre, csak gúnyosan kacagtak, miközben megjegyezték: egész. „Nagyon sok dolgom van. A csomagot köszönöm, a kalács jó volt. Szerető fia Péter.“ Elolvasta, — Isten tudja, hányszor. Igen, sok dolga van a fiúnak, azért ír ilyen ritkán. És este, mint valaha gyermekkorában legkedvesebb babájával, úgy aludt el magához szorítva katonafia levelét. « Sötét fellegek borultak éjszaka a falu fölé. A szél keményen rázta az ablakokat, meg-meglebbent tőle a függöny. Rossz álmok kínozták. Olyan hangosan kiáltotta a fia nevét, hogy felébredt rá. Rémült szemekkel nézett körül. Nem tudta, hol van. — Jézusom segíts! — szorította kezét a szívére és halkan imádkozni kezdett. Künn csendesedett a vihar s benn, az asszony lelkében elhatározássá lett egy titkos vágy: élutazik a fiához. Megnézi. Nem mondja el, milyen rettenetes így egyedül, mennyire szeretné ha idehaza lenne, hanem csak megáll előtte s a szívére öleli. Megtudja abból, amit mondani szeretne, amit meg nem kell neki tudni, azt majd elhordozgatja ő magában továbbra is. * I A rohanó vonatablakból tágranyilt szemekkel nézte a tovasuhanó tájat. Nagyon régen volt, amikor ő utazott. Milyen jó is annak, aki utazhat, — gondolta. Milyen szabadnak érzi magát ilyenkor az ember, mintha az a nagy tüzetokádó, fekete sárkány ott a kocsik elején, kivinne bennünket a világból, messze, el a holnap elől. Vájjon mit szól a fia, ha meglátja? Megöleli-e még olyan szeretettel, ahogyan odahaza szokta? Megérti-e, mi hozta őt ide? Aztán egyszerre az anyai aggodalom kerekedett benne felül: Istenem, csak ne legyen valami baja ... És a laktanya bejáratánál félénken megszólította az őrt: — Kovács Péter gyalogost keresem, — aztán még hozzáfűzte: — Tetszik tudni, ő a fiam. Az őr intett, az egyik katona pedig hevezette az udvarra, a laktanya udvarára, s ment Péterért. De az asszony nem bírta már a várakozást, elindult a katona után. Annyira elvesző, annv’ra igénytelen volt. hogv észre sem vették, amint az egvik énület kapu iában befordult. Sok lépcsőt kellett megmásznia, megdobogott tőle a szíve. Az egvik szobából vidám férfihangok szűrődtek ki. Nem mert benvitni. Inkább egy másik aitó felé indult s halkan megkopogtatta. Nem kapott választ. Mégegyszer zörgetett. Most már bátrabban. Mivel, megint csak a csend felelt, megnyomta a kilincset. Az aitó egy nagy terembe nyílott. Egyforma ágyak, pakrócok, katonaládák, bőr, cigarettaszag terjengett a szobában. Az egyik ágyon félig megkezdett levél. Az asszony kíváncsian közeledett feléje. A nem fontos, mert Ok úgy sem hitnek Krisztusban. Ekkor is az édesanyjukra gondoltam. Mert erős meggyőződésem, hogy ha a gyermek ebben a korban, amikor a nevelés már befejezett tény, ilyen hitetlenül, ilyen tiszteletlenül tud “lselkedni, akkor olyan légkörben nőtt fel, ahol szabad volt ígv viselekednie. Ilyen eredete lehet minden ferdeségnek ifjúságunk életében és az a megdöbbentő, hogy a sátán mindig a fokozást munkálja. Ahol ő úrrá lett a lelkekben, onnan száműzve lett minden, ami szent, ami erkölcsi tisztaság, ami tisztelettudás. Ismerjük meg ellenségünket és ne becsüljük le erejétI Hívlak benneteket magyar édesanyák. Gyertek, gyülekezzünk Krisztus zászlaja alatt! Meneteljünk sörO sorokban, vállvetve, kéz a kézben! Szívünkben tántoríthatatlan elhatározással, hogy minden erőnkkel küzdeni fogunk a közös nagy ellenségünk ellen! Küzdünk acélos akarással azért, hogy a reánk bízott drága értékeket liliom-tiszta fehérségben megtartjuk, őket a hit harcára legtisztább példaadással megtanítjuk. Ne legyen a szívünkben semmi félelem. Vezérünk Jézus, mindenütt elől jár. Nagy kegyelem, hogy ml kérhetjük tőle ezt a vezettetést. Még nagyobb kegyelem, hogy ezt meg is kapjuk. Az imádfia írására ismert benne. Istenem, éppen levelet írt haza. Egészen közel ment, s mint a tolvaj, lopva körülnézett, nem figyeli-e valaki. Aztán felemelte a levelet, s könnyes szemmel megpróbálta elolvasni: — Édes, egyetlen Mariskám! — olvasta a megszólítást, de tovább nem bírta folytatni. — Hát, ezért! Ezért nem kap ő mostanában levelet. És gyorsan megkapaszkodott, nehogy elszédüliön. — Édes Mariskám! Hát igen, ez a világ sora. Így is van jól, gondolta bele- nvugodvs és nyomban utána már fel is ébredt benne az anya aggódó, féltő sze- retete. — Istenem, csak ez a Mariska, csak ez lenne az igazi. Csak boldoggá tenné a fiamat. Aztán összébb húzta magán a kendőt, kisurrant a szobából s sietve futott le a lépcsőkön. Az udvaron nem látta meg senki... Mikor már feltűnt az állomás épülete. megkönnyebbülten sóhajtott fel. És a fekete sárkány mepjnt repült vele, mezőkön, réteken, erdőkön át... haza ... Másnap levelet írt a fiának. Megírta, hogy jól van, semmire sincs gondja és hogy a fia csak akkor írion, ha sok ideje van és majd a csomagot hamarosan küldi... és most már azt sem bánta, ha nem is jön majd válasz rá, csak az a Mariska, csak az boldoggá tudná tenni.
