Harangszó, 1942
1942-02-15 / 7. szám
so HXKANG8IÜ 1042. február '15. Evangélikus missziók teológiai szemináriuma Shekowban. eszme megvalósítására. Szerény anyagi viszonyaimhoz mérten feladtam 100.— pengőt azon kéréssel, hogy ezt az összeget illetékes helyre eljuttatni szíveskedjenek. Tudom, hogy nagyon kevés ez az összeg, de hiszem, hogy ezzel is előbb megvalósul ez az eszme, hisz ez az Dr ügyét szolgálja. Magam is csak egy nyomorult, bűnös gyermeke vagyok a Megváltónak, de hitet merítettem a Bibliából. Meg100 pengőt küldött — mint másutt jeleztük — egyik olvasónk az önálló Magyar Bibliatársulat megalakítására. Kísérő levelében ezeket írja: „Abban a pillanatban, mikor elsőízben értesültem kedves lapunk hasábjain a nemes gondolat, az önálló Magyar Bibliatársulat megvalósításáról, lelki felszólítást éreztem, hogy sietnem kell nekem is e magasztos Anyák — katonafiakírta: Gyarmathy Irén. Anyám! Ahogy most gondolatban ki- mondtam a nevedet, olyan jóság öntött el, hogy nem mernék megszólalni, mert nyelvem, ez a minden rossz kútforrása akadozó lenne. Anyám! Tegnap úgy fájt a szívem, s ahogy szobám körülölelő csendjének elsóhajtottam a nevedet, megkönnyebbült a szívem. * — Anyám, mindig tudtam, hogy szeretlek, de hogy ennyire, azt csak most érzem, most, amikor búcsúznom kell, — fakadt fel a vallomás Péter szívéből is, miközben gyors mozdulatokkal szedegette ki a régimódi szekrényből az útra szánt holmit. Anyja ott térdepelt a földön, a zöld katonaláda előtt. Remegő kezekkel csomagolt. Rakosgatta az ingeket, a harisnyákat, a zsebkendőket. Nem tudott beszélni. Sírás fojtogatta a torkát, nem akarta, hogy felbuggyanjon. Csendben, szótlanul rakosgatott. Aztán, hogy ez a hallgató, nagy csend könnyekre ne fakassza, megszólalt: — Mire gondolsz édesfiam? — Hát amire már ilyenkor gondolni szokás. Nehezemre esik az elmenés. — Értelek fiam. — Tudja, sohasem gondoltam arra, hogy milyen jó dolgom is van nékem iáetaiza. Mindenem megvolt, csak elfogadtam amit idetett elém, de hogy honnan is teremtette elő, az sohasem jutott az eszembe. Most, hogy el kell mennem, mindezt csak móst veszem észre. — Így szokott az lenni, édes gyermekem. Akinek mindene megvan, az nem keresi az okát. — Anyám, maga csak fején találja a szöget. — Fején gyerekem. Csak öltözz, mert lekésed a vonatot. És ha valami bajod van, ha valamire szükséged van, csak írj. Velem pedig ne törődj, majd csak elleszek valahogy és hamarosan viszontlátjuk egymást. ... és Péter elment katonának ... * Hamarosan megérkezett tőle az első levél. Azt írta, hogy a katonaság nem gyerekjáték, de azért szereti ezt az életet. Be kell tartani a rendet, akkor nincsen semmi baj. Megírta, kikkel került össze, ki van vele együtt falubéli, megírta hányszor kapott büntetést és hogy egyik nap az egész szakaszt hason csúsztatták a kaszárnya udvarán. Az anyja olvasta a levelet. Boldog volt. Büszke volt katona fiára. Jól van ez így. Jól van, gondolta, csak hadd neveljenek embert a fiúból. Jót tesz neki a katonaság. Férfiasabb lesz és megszokja a fegyelmet, a rendet. Aztán ha majd letelik az év, megjön, megválla- sodva, megerősödve. És gondolatban látta a fiát. Katonaruha volt rajta. Haját rövidre nyirták, arcát pirosbarnára tanultam minden dolgomat Őreá hagyni, s őt áldani akkor is, ha életem egére sötét fellegek tornyosulnak. „Mind jó, amit Isten tészen.“ Ezért érzem nagy szükségét e nemes gondolat megvalósításának és sietek segítségére szerény anyagi viszonyaimhoz képest. Ha majd minden ember a Szentírásból, melynek minden sora kegyelmet, megbocsátást, s az örökkévaló Isten végtelen türelmét, sze- retetét hirdeti, merít hitet, s azt fogadja el útmutatóul, akkor bízhatunk egy jobb, békét hozó világban.“ A 100 P adomány s ez a levél mindennél többet beszél. Értsük meg szavát és kövessük a nemes példát! Hogyan neveljük leányainkat, hogy majdan a lottákhoz hasonló asszonyok váljanak belőlük? — kérdezte Fanni Luukkonent, a finn lották vezetőjét itt tartózkodása alkalmával Sz. Weress Jolán, ki beszélgetést folytatott vele. Válasz helyett a „pikkulották“ számára írt arany mond ásó kát nyújtotta át. Az önkéntes lotta-szolgálat a tizenhétéves életkorral kezdődik és halálukig tart. De már nyolcesztendős festette a levegő és a napfény, jött feléje az úton és két karját rátárta: — Édesanyám! Édesanyám! Hazajöttem! Mától kezdve aztán maga nem dolgozik semmit. Érti édesanyám? Semmit! ... És ő mosolyogva mondja majd utána ... — Semmit, édesfiam, semmit. — Aztán már megy is a konyha felé, hogy elkészítse néki a vacsorát, megveti az ágyát, amíg alszik, megfoltozza a ruháját, aztán vigyázva, lopva megcsókolja, nehogy felébredjen, imádkozik érte, még egyszer szeretettel megsímo- gatja a két szemével, ...semmit, édesfiam, semmit. Egész nap a fia járt az eszében. Mit csinálhat? Mostanában olyan keveset ír haza. Csak nincsen valami baja? És délután papirost, tollat vett elő s reszkető, öreg kezével levelet írt. A levél tele volt aggódó kérdésekkel. És a végére odafűzte legforróbb vágyát: mikor kapsz szabadságot? Múltak a hetek, a .levélre nem érkezett válasz. Biztosan sok dolga van a gyereknek. Utóvégre katonáéknál nem juthat az íráshoz, be van ott osztva minden pillanata. Így vigasztalgatta magát, de titokban százszor is kinézett a nagy útra, nem tűnik-e fel az ő fia. Ha a postás lépteit hallotta, futott eléje, nem hozott-e levelet néki. Egyik nap aztán mégis jött valami hír. Egy rövidke levelezőlap volt az-
