Harangszó, 1942

1942-11-22 / 47. szám

1942 november 22.

377.

A hatalmas regény kb. 350 oldal terjedelmű lesz s a Harangszó kiadásában a jövő hetekben jelenik meg. A karácsonyi könyvpiacnak egyik legkeresettebb könyve lesz.

Már most rendelje meg a Harangszó kiadóhivatalánál!

Többen kértek tőlünk tábori posfaszó mókát,

hogy a fronton harcoló katonák részére bibliát, énekeskönyveket ég vallásos iratokat küldhessenek. Alább közöljük ezeket a számokat megjegyezve, hogy minden postai küldeménynél címül oda kell írni a következőket: Protestáns Tábori Lelkészi Hivatal. Tábori posta:

(a kipontozott részre kerül a tábori posta száma). Kívánatos, hogy ne mindenki az első címekre küldje az összes küldeményeket, mert esetleg egyes számok egészen kimaradhatnak. — Tábori postaszámok: 253/53, 253/54. 219/23, 217/ 40, 217/10, 216/02, 216/024, 222/ 25, 220/10, 220/35, 254/50,' 254/51, 223/10, 223/30, 229/06, 229/36,

230/06, 229/98, 257/48, 292/10, 257/49, 233/10, 233/30, 233/83,

293/10.

tűz lángja is bevonta legfelsőbb vitorláit'. Lágy, engesztelő puhasággal ömlött el az ormon ismét a hold fénye.

A parasztok mozdulatlanul álltak. Kezükben még árulkodik a husáng, a kasza és a villa. De szemük meredt, mintha kísértetet látnának.

— Mi történt hát? — taszít a gróftiszt kérdése felelősség elé.

De nincs, aki elébe álljon.

— Tudni akarom, akármi is van! — vájkál Dobay a történtek friss sebében. — Ismer itt mindenki. Barát vagyok, nem ellenség.

Végre is fiatalka legény vállalja a választ. Pedig még álla sem pelyhedzik. De a szeme izzóbb a tüzes üszőknél. S valami szörnyen megtorzítja az arcát.

— Valaki megölte az apám! —- ejti le a vádat az Ür és a nép közé. S erre kirobban a leláncolt indulat. Mind beszél, mind magyaráz, mind bizonykodik.

— Csönd! — marad Dobay a tárgyalás ura. — Meggyilkolták? — vette szemügyre jóakarattal a kis embert.

— Az!

— Kicsoda?

— Valaki.

— Ebugatta! — jött ki a sodrából a gróftiszt. — Beszélj értelmesen! Ki az a valaki?

A fiú váliat vont.

— Nem tudom! Épp azt keressükl

_______H AR ANG SZ Ó________

M

indenki állítsa munkaerejét a végső cél szolgálatába!

Kormányzónk legfelsőbb kéziratot intézett az országgyűléshez. Benne többek közt ezeket írja:

„Ma mindenekfelett az a kötelességünk, hogy el legyünk készülve a további erőpróbákra. Ütőképes hadseregre van szükségünk, ez a nemzet egész erejét igényli és ezért is erőteljesen gyarapodnunk kell gazdaságilag. Mindenki fokozott'

— Itt? — találta furcsának Dobay. — Mióta fognak verebet dobbal?

Az egyik ékesebb férfi kétfelé törülte bajuszát.

— Jeladás csak a tűz — magyarázta —, mert, hogy holtan lelték az „istenes embert“, tudtul adjuk erdőnek, mezőnek. Haramia keres köztük menedéket.

Andrást előbbre hívta az érvelés. Az ő világa az a birodalom, amelyről beszélnek.

— S az erdő-mező kiadja kendtekneg a gonosztevőt?

— Az nem — törülgette bajuszát az öreg —, hanem atyánkfiái, kik az erdőt járják!

Dobayí egyéb ragadta meg.

— Te az „istenes ember“ fia vagy? — fordult a legénykéhez, Messzi környék ismerte az „istenes embert“. Ö vitte templomba, búcsúra a falu népét, ő énekelte elő a szent dallamokat, s ő osztott tanácsot, igazságot a megszorul- taknak.

— Az! — nyúlt magasba, büszkén a fiú arca.

Hol végeztek vele? — érdekelte a dolog részlete Dobayt.

A fiú csak fejével intett a háta mögé. Ott szorongott egymás hegyén-hátán Kavecsány falva. Közvetlenül az Őrhegy magas orma mögé bujt. A nagy izgalom

mértékben állítsa munkaerejét, szorgalmát és, ha van, tőkéjét a végső cél szolgálatába. Reformokra élő és haladó országunknak szüksége van, de ezeket lelkiismeretünkre hallgatva okosan hajtsuk végre. Veszélyes, ha a nemzet csak indulataira hallgat és nem rendelkezik a szükséges érzékkel a való helyzet iránt. Sohasem szabad a politikának az erőszakot az igazságtalanság szolgálatába állítania. Ha minden magyar teljesíti a nemmost ébren marasztotta. Itt is, ott is halvány olajmécsek virrasztottak.

— Odahaza?

— Igen!

— Aztán, hogy esett.

— Ketten vagyunk csak! — mesélte a fiú. — Az apám meg én. Én a birkákkal jártam odakünn. Napszállta után tértem csak vissza. Beterelem a juhokat. Vizet merek a vederbe. S akkor... — megcsuklott a hangja és könnyek ömlöt- tek el az arcán.

— És akkor? — biztatta Dobay.

— Ott találom szegény jó atyámat a küszöbön keresztbe. Szólongatom, hívom. Előkerülnek a szomszédok. Már nem volt élet benne.

— Megfojtották! — fejezte be az öreg paraszt.

A fiún ismét erőt vett a bánat.

— Ne sírj! — mozdult meg a gróftiszt szíve. — Én majd végére járok.

Hebbig ekkor érkezett meg vitézei élén. A kis csapat kardot rántott. Úgy tört a tűz felé. Már-már elkerülhetetlennek látszott az összecsapás. A falu népe is védekezésre emelte kaszáj át-villáját. S ekkor András másodízben dicsérte magában a gróftiszt harsány torkát.

— Megállj! — rivallt a katonákra. — Tegyék csak el a vasat, mert kicsorbul! — békítette a falu népét.

(Folytatjuk.)

Minden ember csak halandó ...