Harangszó, 1942
1942-11-15 / 46. szám
1942 november 15. HARANGSZÓ Ragadjuk meg az ige irodalmi testét: a Szentírást és valljuk ország-világ előtt: ez a végső tekintély, az egyetlen ihletés, a legnagyobb szociális törvényadás, ez az örökre érvényes életszabály éppen most, amikor a világtörténelem legnagyobb háborújában az egész emberi nemzetség vajúdások közt igyekszik felszínre hozni ismeretlen mélységekből egy új világ fundamentumait. A vallástanító-lelkész. írta: Szuchovszky Gyula. A vallástanító-lelkész elnevezés ösz- szefoglaló.ia az ezen pályán működő okleveles lelkészeknek. A legtöbbje végleges élethivatásnak tekinti pályáját s kicsiny gyermekkora óta készült is rá. Nagyrésze a lelkészi képesítés mellett más oklevéllel is rendelkezik, ill. másirányú tanulmányokat is folytat. így vannak közöttük tanítói-, tanári oklevéllel rendelkezők is. Az evangélikus felekezeti gimnáziumokban, tanító-, tanítónőképzőkben vallástanároknak mondják őket. Sok helyen „tisztelendő úr“ helyett „tanár úr“-nak szólítják a tanulók is, mint a tantestület többi tagjait. Én hiszem, hogy lelkész-jellegét egyik sem akarja ezzel levetni és amikor szél- tében-hosszában azt tapasztaljuk, hogy saját hitfeleink is tartózkodóbbak a megszólítást illetőleg, de a jelenleg divatos egyöntetűség és az evangélikus lelkész— Micsoda? — mult el a Dobay jókedve. — Most éjszakának idején? Most jött rájuk a bolondóra? A főbíró hivatásába higgadt. — A kegyelmed tisztsége! — mondta ki a döntést. — Végére kell járnia! Hol vannak a hírnökök? — fordult a diákhoz. — Átellenben várakoznak! — bökött háta mögé a diák. S ebből mindenki tudhatta, hogy nagy dolgok készülnek. Átellenben állott a nemes községháza. 4. Az „istenes ember“ üzen. Szemlátomást nőtt a hold világító felülete. De már lefelé is tartott. Alig kőhajítás már az útja a havasok cikkcakkos csúcsáig. Olyan most, mint valami buzogánnyal vert rés az ég acélosfekete boltozatján. Ezüstös finom-könnyű anyag csörgedezik át rajta és elárasztja az egymás hegyén-hátán szunnyadó dombokat. Fehéren csillognak a tarka, rikító- ruhás fák és mélyen a völgyekben köd gyülemlik a domboldalak hónaljáig. Fönn a csupasz őrhegy fehér homlokán hullámos fekete redők gyűrűdnek. Mintha erősen töprengene valamin. Megfontoltan tekint le a távoli város elpárá- sodó bástyáira. Elnézi azt a két fekete lovascsoportot, mely együtt ömlik elő az északi kapun s együtt nyargal egészen a Várhegy aljáig. Ott egyenes irányt marad az egyik a szeszélyesen kanyargó Csermely mellett. Annak a völgyében nyomul előre. A másik nekivág a Várhegy oldalának, abban az öbm. nek minden időben őszinte mar- tirumságra való készsége azt kívánná, hogy a „tisztelendő“ megszólításhoz ezek is ragaszkodjanak. önálló állami hitoktatóknak mondják azokat, akik fizetésüket a kultuszkormánytól kapják. Ezek beosztását, munkakörét püspökeink állapítják meg. A Székesfőváros iskoláiban működőket ugyan gyakran hittanároknak nevezik, természetesen helytelenül, mert a hit a szív, az érzelem megnyilvánulása és így nem is tanítható. Tanítani csak az értelem világába tartozó tanokat lehet. Egyházunkban működnek hitoktatók is. Azokat nevezik Így, akik tanítói oklevéllel rendelkeznek és vallástant tanítanak. Bátran lehetne őket is vallástanítóknak nevezni. Egyházi törvényeink meg- szerkesztői általában vallás- tanító-lelkészekről beszélnek. Az 1934—1937. években, Budapesten tartott zsinatunk nagy előbbrejutásról tett bizonyságot, amikor Törvénykönyvünk IV. fejezetének 5. §-ában kimondotta. hogy „az egyház- község lelkészén kívül önálló lelkészi tisztséget tölt be a vallástanító- lelkész. A vallástanító-lelkész ev. anyaszent- egyházunk egyik vezérlő tisztje. Egy hadsereg, sokszor 400—500 gyermek és ifjú vallásos nevelése van a kezére bízva. Ismernie kell minden tanítványának nemcsak külső körülményeit: családjának Reményik Sándor költő szülőházát, halálának első évfordulója alkalmából, Kolozsvár város emléktáblával jelölte meg. származását, szüleinek anyagi helyzetét, de belső lelki világát is: miért szeret az egyik istentiszteletre járni, miért nem a másik? Miért van az, hogy az egyik gyermek eljön a vallástani órára akkor is, ha a közismereti tárgyak óráját elmulasztotta, miért nincs meg ez a buz- góság a másikban? Tudnia kell, hogy lös bemélyedésben, melybe patak csak tavasszal olvad, s melyet a nép Kék völgynek hív. Itt az élen kurtanyakú, tömzsi férfiú léptet. A hold őt is ártatlan, habos fátyolba babusgatja. Meg se lehetne ismerni, hogyha hangját nem hallatná. De bosszúságra ezer ok hangolja. Vidám hegyi lovacskája könnyen kapaszkodik vele. A többi le-lemaradozik. — Rázzák ki az álmot, kegyelmetek! — kurjant hátra. — Most már ne kényes- kedjenek, ha eljöttek. Amúgyis felesleges volt. — Főbíró uram kívánta — védekezik Hebbig, a császári helyőrség hadnagya. — A lázadókat meg kell félemlíteni! — Akkor minek menesztette a mákvirágok felét a világ végébe? — Hátha cselt vetnek elénk! — Ezt a kegyelmed léhűtői ugyan ki nem védik! A hadnagy nem vitatkozott. — Különben is! — lovalta Dobay magát mélyebbre a birálgatásban — amire azok célt érnek, mi már komaságra is lépünk a lázadókkal. — Épp ezért szükségtelen, hogy agyonhajszoljuk magunkat — felelte Hebbig. — Ez a fölvonulás szükségtelen! — bántotta a méreg Dobayt. — Ismerem én az embereimet. Egyetlen szavamra kezesek, mint a bárány! — Örülök, ha meggyőz, gróftiszt uram!-— A magiszterrel ketten is boldogultunk volna. Ugye, András? A fiatalember álmodozón itta magába az éjszaka csodáit. Le nem vette szemét a fehérre csipkézett fákról és a csúcsok tündöklő, messzire mélázó arcáról. — Nem tudom! — rezzent meg. — Nem tudom! — riadt rá Dobay. — Kegyelmednek is mindig a legalkalmatlanabb szó jut eszébe! De András most nem ijedt meg. — Nézze, gróf tiszt uram! — nyújtotta magasba a karját. Az őrhegyen gyűrődő fekete ránc egyik vége hirtelen tüzet fogott. Téglavörösen lobogó nagy lángot vetett. A kis csapat megállt. — Mi bujt beléjük? — dünnyögte Dobay. Hebbig azonmód használta ki a helyzetet. — Azt gróftiszt uramnak kell tudnia! A kegyelmed emberei! Odafönn gyorsan harapózott el a láng, végig az egész ráncon. Azután vele párhuzamosan újabb sáv gyuladt ki. — Ennek már felesem tréfa! — füty- tyentett Dobay. Hebbig tágranyilt szemmel ugrott hozzá. — Mi történik odafönn? — érdeklődött. — Mi? — vont vállat a gróftiszt. — Ügy látom, a nép maga ítélkezik! Menjünk, magiszter! — vágta sarkát a ló vékonyába, hogy az nagyot ugrott tőle. (Folytatjuk.)
