Harangszó, 1942

1942-10-04 / 40. szám

318. HARANGSZÓ 1942 október 4. vitéz, mert megállt igazai mellett, megállt a gyűlölet és a meg nem értfs tüzében, megállt a csalódá­sok viharaiban is. Kicsoda ma Tessedik Sámuel? A múltakból átragyogó példa. Hogy miképpen kell a közjót szolgálni, embernek maradni s embereket nevelni, vezetni, példaadással jó- útra terelni. Ezért újítja fel ma Tessedik Sámuel emlékezetét a Szarvasi öregdiákok Szövetsége. Mert e Tavasai áradat. Történeti regény a magyar reformáció korából. Irta: Mohr Gedeon. (Folytatás.) 2. A csoda. Még csengett a hívő sereg dicsőítő éneke, mikor az alkonyat izzó tűzijá­téka végétért. Halványuló hosszúkás körszelet zöldéit a nyugati láthatáron, mintha az egymásba fonódó havasok óriási fenyői festették volna meg. Tün­dén valószínűtlen fény remegett benne s fagyos lehelet ömlött elő nyílásából. Valami ismeretlen, egészen halk, de an­nál üdébb muzsika zsongott a levegő­ben. A csillagok ütemére szökkentek elő és könnyedén-kecsesen szokott helyükre libbentek. Szende sziporkázásukat ra­gyogóra dörzsölte a kora őszi dér. Ki­váncsi érdeklődéssel hajoltak előre. Egé­szen közel jöttek. Mintha meg akarná­nak lesni valamit a földön, vagy éppen itt a városban. Pedig valamennyi ház sötét. Csak a nagytemplom hosszú csúcsos ablakain át szűrődik ki a mécsesek és a karcsú gyertyák fénye. Az ének most elhallga­tott. Kissé éles, ércesen csengő férfi­hang lép át időnként a boltíveken. Aki csak járni tud, az most mind ott van. Szövetség tagjait Tessedik Sámuel iskolájának falai között tanították meg az igaz emberi életre. Mi hálát érzünk Tessedik Sámuel iránt, aki megalapozta a szarvasi evangélikus főgimnázium jellemét és szellemét. Iskolánk és annak igazi atyja iránt érzett kegyelet­ből tűztük ki célul, hogy Tessedik Sámuel emlékezetét működése he­lyén szoborral örökítjük meg. Há­lás köszönetét mondok mindazok­nak, akik ez önzetlen célunk el­A vidékről is. Ember ember mellett a magasba szökő és lazán egymásba kul­csolódó csúcsívek alatt. Csendben. Hall­gatnak. Csak ő beszél. A sasorrú ifjú. ő se magáról. A szeme lángol. Mélyen a lélekből táplálkoznak ezek a lángok. S szent kapcsolatban égnek az örök lángforrással, az Isten Leikével. Igét hir­det a prédikátor. Az Ür Jézus Krisztus diadalmas evangéliumát. Bódult örömmel kandikálnak be reá a csillagok. Boldog és meghitt ez a csarnok. Itt a kegyelem és a hit talál­kozik. Ügy mint Betlehemben és Jeru­zsálemben az első pünkösdkor a bezárt szobában s utána a háromezer előtt. De a csillagok egyébre kiváncsiak. Arra, aki őket akarja meglesni. Aki nincs a templomban. Otthon maradt és még sincs otthon. Kis padlás szobában gubbaszt apró székén. A csillagok csak egyik szemét látják. De ő ezzel az egy szemével az elébe épített lencsesoron át az egész égboltozatot kémleli. Áhítato- san és görcsösen ül. Csak a foga verő­dik néha össze és a szíve akasztja meg időnkint lélegzetét. Idegesen rezzen meg, ha a rozoga szék megreccsen alatta. Mintha attól tartana, hogy el­árulják, hogy világgá kiáltják titkát. Mert most már — hiába is tagadná — ő is izgatott. Hátha cserbenhagyják a számok, hátha megcsalja az eredmény. érésében támogattak. Hálás köszö­netét mondok az egyházi és világi hatóságok itt megjelent képvise­lőinek, akik Tessedik Sámuel ál­dott emlékének ma velünk együtt hódolnak. Hálás köszönetét mon­dok a művésznek, aki Tessedik ne­mes alakját, áldásos életének jel­képeivel együtt olyan szépen kőbe­véste. És midőn most a megjelen­teket szívem egész melegével kö­szöntőm, hadd álljon elénk Tesse­dik Sámuel nemes alakja és hadd hirdesse időtlen-időkig a hit, a munka, a kitartás és az ember­szeretet nemzetépítő, örök igaz­ságait! /I Magyar Vöröskereszt október 3—4 napjaiban gyűjtést rendez, hogy a társadalom támo­gatása által segítve • még na­gyobb erővel végezhesse katonáin­kat segítő, sebesültjeinket ápoló, tanácstalanokat útbaigazító, felvi­lágosítást nyújtó áldott szolgála­tát. Még nem felejtettük el, mit jelentett munkája az első világhá­ború idején. Nagyon világosan lát­juk, mit jelent a mostani háború­ban. Mennyi könnyet töröl le, mennyi sebet gyógyít be, mennyi adományt, meleg ruhát továbbít a kemény télnek elébenéző katoná­inknak a harctérre. Nem felejtet­tük el, látjuk, milyen nélkülözhe­Vagy éppen eredménytelenség! Ezen az éjszakán kell eldőlnie. Hosszú hetek óta tudja, hogy ma kell jönnie. Ezt az éj­szakát számította ki. Kissé remeg a keze, amint hónaljá­nál alátámasztott messzelátóját igaz­gatja. Egymás után célozza meg a cső­vel jó ismerőseit: a tündöklő, szipor­kázó csillagokat. Végig siklik rajtuk, le egészen a keleti égaljra. Ott nagy vörös képével, ijesztő méretekben épp most bukkan elő a hold. — Megérkezett! — sípol a levegő szűk-szorongó torkán. Rekedtes hangja idegenül töri szét a csendet. Sötét van a kis padlásszobában, öt magát sem látni. De most a mély sarokból válasz érkezik. Mintha vissz­hang volna, az is érdes. — Kicsoda érkezett meg, Androni- cus? — Csend! — rebben meg a csilla­gász. Egészen elfelejtette, hogy nincs egyedül. De a titokzatos visszhang nem en­gedi. — Kicsoda érkezett meg? Adél asz- szony? Andronicus nem fogja fel az értel­met, csak a hangtól akar szabadulni. — Pszt! A Hold! Felkelt! Egyetlen felhő sincs az égen! — Ügy? — kedvetlenedik el a má­Most avatták fel Tessedik Sámuel szobrát Szarvason. Háttérben evangélikus gimnáziumunk.

Next

/
Thumbnails
Contents