Harangszó, 1942

1942-09-20 / 38. szám

302.

szított, az ő halála s különösen a második világháború bekövetkezése után elhamvadt. A lutheraniz- mus ismét atómjaiban viaskodik az ellenséges korszellemmel. A reformáció bölcsőjéből is csak a sorvadó vallásos élet zsarátnokának fel-fellobbanó fénye ütődik át hozzánk a politika mindent elködösítő homályából. Az északi államokban élő evangélikus testvérek erőtele- nek; az amerikai egyházak külsőleg is, belsőleg is távol állanak tőlünk. A magyar evangélikus egyház a világ e részén magában áll, külső segítség nélkül. Ezért kell derekát felöveznie és nehéz sorsának terhét hordozva kiállania keresztjével, ajkán e büszke vallomással: Nekem mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem erőssé tesz. (Fii. 4, 13.)

A firenzei győztes leventéről

írtunk már. Most hazaérkezése után a fényképét közöljük.

Az volt a hires firenzei festészeti versenyen a feladat, hogy fessenek, vagy rajzoljanak a versenyzők valamit, amire Firenze megihleti őket. 86 képet állítottak ki. Firenzei tájrészleteket, balilákat, szociTavaszi áradat.

Történeti regény a magyar reformáció korából.

Irta: Mohr Gedeon.

1. Alkonyodik.

Andrást határozottan zavarta a vidámság és a nagyhangú ének. Nem szerette a túlságos mozgalmasságot. Szer- te-széjjel a domboldalon tarka ruhás asszonyok, lányok hajladoztak. Egyenes tartású puttonyosok kirívó céltalansággal sétáltak köztük ide-oda. Ügy látszott, mintha semmi összefüggés sem lenne a munkában. Ki-ki csak magának serénykedett. Ha a nóta eggyé olvadó dallama ki nem hangsúlyozná, hinni sem lehetne, hogy szüretelnek.

András oldalvást veszi e szőlőskertet és nagy sietve menekül fölfelé a dombon. Talán túlozza is a félelmet. Hiszen senki sem törődik vele.

Aggódva tekint vissza, ahogy megáll egy pillanatra levegőért. Fulladozva szívja le forró tüdejére az októberi ízes illatot. S akaratlanul ötlik szemébe a domb oldalába tapadó sajtóház és előtte a hatalmas szüretelő kádak. Észre kell vennie innen mindent. Ott lenn a völgyben, ahol a Csermely villába ugró pántlikája a város szürke, komor bástyázata alá tűnik és tovább a falak közé zsúfolt házak, templomtornyok, keletre a Heinéd mindig sárgásán barna széles mes- gyéje és délen a szabaddá táruló síkság,

RXftfNGSZÖ

alista és fasiszta jeleneteket stb. ábrázoltak a képek. A mi magyar leventénk önarcképet festett valami jelentéktelen firenzei háttérrel. A képet a bíráló bizottság a íeg- művészibbnek találta. Olaszországban, a művészetek hazájában egy 6 elemit végzett magyar fiú lett az első a versenyen. S ez a fiú egyházunk fia, egy várpalotai sok- gyermekes evangélikus parasztcsalád gyermeke.

Jlz áldoxaikúsxség felei

mindenfelé láthatók bizonyságául annak, hogy le tudunk a magunk javairól, előnyeiről, élvezeteiről mondani azokért, akik — ha kell — az életükről mondanak le értünk. Íme egy-két példa. Egyik vidéki hírlapban csépi és idején P. L. felhívást tett közzé, hogy cséplőgépét hadbavonult kisgazdák gabonájának elcséplésére üzemanyaggal együtt díjtalanul rendelkezésre bocsátja s jelentkezéseket kér. — Egyik faluban nem tartott az egybekelt pár költséges lakodalmat, hanem az erre szánt összegből 50 pengőt a Harangszóhoz küldött azzal, hogy adott címre 50 imakönyvet küldjünk ki a harctérre katonáink közötti szétosztás céljámind egyszerre jelentkezik. Rá kell jönnie, ha eddig nem tudta, hogy a „mesz- szelátó“ szőlőbe tévedt.

Tagadhatatlan, hogy szép a vidék. Még a város is. Innen szép. De András most menekül. A városban nemcsak házak és templomok vannak, hanem gyermekek is. És ezeknek egyetlen életcélja csak az, hogy Andrást gyötörjék.

— Istenem! — sóhajt fel és artetsző szemeit bánat felhőzi el. Az ő életcélja viszont az, hogy ezekből a gyermekekből embert neveljen.

De András nem engedi, hogy a kel- letlenség most, éppen most úrrá legyen rajta. Leemeli négyszögletű fekete bársony tányérsüvegét és kezefejére gyűjti a homlokába gyöngyöző verejtéket. Megfordul s most már fedetlen fővel folytatja útját. A nap, a késő őszi sugárzó, puha nap arcába ömlik és hosszú szőke haját sárgára festi. Á várost már nem látni, a szüretelők nótázása kellemessé szűrődik. Karókra csalt szőlőfürtök a sajtóházat is elfedik.

S ez a legfontosabb. Mert András épp miatta indult világgá. Kincset lelt mellette s szó nélkül magához vette. Most azt rejtegeti. Máriával találkozott. Meglepetésszerűen. Igaz, hogy Mária Dobay-lány s viszont a „messzelátó“ szőlő apáról-fiúra száll a Dobay-családban. András mégsem várta. Azt hitte, hogy a lány otthon marad. Azt hitte, hímzésnél egyéb munkát nem is végez. Hiszen olyan gyöngéd és olyan törékeny s mi1942 szeptember 20.

—^i un—»ni ............■

bői. íme, az áldozatkészség jelei. Hisszük, ilyen s hasonló jelek mindennaposak s mindenütt otthonosak lesznek és hirdetik, hogy tudunk áldozni azokért, akik értünk a legtöbbet, életüket áldozzák!

Munkaszolgálat — Országépítés.

Elődeink nyomában az egyik munkatáborban.

A tábori élet úgy szép, ha zajlik. E felől mi nem is panaszkodhatunk, mert a megérkezés első pillanatától kezdve életünk nagyon változatos. Talán mondanom sem kell, hogy az ország legkülönbözőbb részeiről összegyűlve nem kis izgalommal vártuk, hogy vájjon melyik állomáson áll meg velünk a vonat. S ezt az izgalmat kellemes csalódás váltotta fel, midőn a mi végállomásunk egyik veszp rémmegyei község lett.

A lakosok egytől-egyig kiálltak a kis kapuba és biztató mosollyal, „áldásos munkát“ köszönéssel fogadtak bennünket. Természetesen nem áltathattuk magunkat azzal, hogy minket meglátni és megszeretni egy perc műve volt, hanem elődeink fáradságos, de mindenkor nó- tás kedvvel végzett munkája alapján némileg ismerték a munkaszolgálat vezéreszméjét és tapasztalhatták eredményes munkáját.

Barátságos volt a kezdet, ugyanez talán még fokozottabb mértékben a folytatás. Örültünk, hogy itt lehetünk, bár nem következett minden olyan makor ezt megelőzően először és utoljára látta, ugyancsak hímezett. Akkor sem érte ment oda, hanem az öccséért. Féltése vitte Dobay uramhoz, hogy bepanaszolja Palkót. Alig 12 esztendős a semmiházi és bicskát hord magánál. Verekedés közben pedig első dolga kinyitni.

— A betyár! — fogadta Dobay örvendező lélekkel. — Én adtam neki azt a békanyúzót! — emlékezett vissza ily- vói (Lemberg) útjára, hová mézeskalácsot vitt, s ahonnan a díszes gyöngyházköves gyilkon kívül cserébe sok más egyebet hozott. — Úgy látom, nem hiába adtam! — nevetett derűs apai büszkeséggel.

Mária már első alkalommal maradt az András szívében. Most egyéb történt.

— Nini! Magister! — ismerte meg Mária. — Segíteni akar?

Andrásnak igézet hurkolta el a torkát.

— Megint a Palkó? — vágott kacé- ran a lány faggatása. András némán itta magába a lány mosolygó nézését.

— Apám uram fenn bíbelődik a hegyen! — igazította útba Mária. Azután fonott kosárka fülébe karolt. — Nekem mennem kell! — perdült a sarkán.

— Köszönöm! — rebegte a tanító és lehunyta szemét, hogy a lány mosolya a lelkében maradjon.

Ennyi volt az egész. De Andrásnak kincs. Magával viszi. Föl a hegyre és magános otthonába. Elkerüli az embereket. Dobay uramat is. Dehogy akar