Harangszó, 1942
1942-09-20 / 38. szám
1942 szeptember 20. HXRXNGSZB 303. gától értetődően mint elképzeltük. A reménytelen aggodalom a legkülönbözőbb formákban ült ki a munkaszolgálatosok arcára, amikor parancsnokunk kihirdette beosztásunkat. Én egy 10 gyermekes szegény napszámos családhoz kerültem, akiknél a 2 utolsó gyermek egy kis leány és fiú, ikrek. Kétség kívül mind egymásra, mind önmagunkra nagyon kiváncsiak voltunk és talán ez a kíváncsiság volt aZ oka, hogy az első reggelen a napos 5 órai „ébresztő“ kiáltása előtt már egy órával nem aludtunk. ‘/47-kor ima, azután reggeli és 7-kor már a munkahelyen voltunk. Váratlanul betoppanva az én Zsófi nénim „Isten hozta“ helyett „Isten áldjá“-val fogadott. Egy kis bemelegítő tere-fere vele beszélni. Eredetileg sem gondolt rá. Csak a késői napsugár csalta a szabadba. Érdemes is engedni a kívánságnak. Még ha Máriával nem is találkozik. A szőlőben elszórtan magasodó gyümölcsfák vörös ünneplő ruhában állnak. S az erdő egyenesen lángra gyűlt. Tarka fáklyák a fák, tövükben lassan gyülem- lik az üszkösödő zsarátnok. — Hé, Magister! — roppant össze hirtelen a levegő békés csarnoka. András ijedten kapta föl fejét. — Dobay uram! — hebegte inkább ijedten, mint örömmel. — Az! — mozdult meg a tömzsi kis ember. Meggyszinű mentéje és téglavörös süvege eddig az őszi díszlet között volt elrejtve. Mintha az egyik cserje szállott volna le gyökeréről. Recsegő robajjal húllott a hangja. — Kérem! Én... — kísérelt meg a tudós ember erőtlen védekezést. Minden találkozásukat elkeserítette a rossz érzés, hogy Dobay valamiért haragszik rá. — Ügy látom — hozta a vörös süveg és meggyszinű mente egész közel gazdáját —; kegyelmed nagy útra készül. — Nem én! — szabadkozott András — Csak éppen kisétáltam. Dobay uramnak fenyegetően ugrott elő borotvált álla deresedé, tömött ba- júsza alól. — És a kötelesség? A tanítónak most már határozott félelem bújt a mellébe. — Mára elláttam! — erőltette kerekre a szemét, hogy a másik valamiután megkérdezte, hogy úgy akarok-e csinányi mint az előző kisasszony, mert ha igen, akkor meg-meglátogathatom. Aztán megcsodáltam a kis ikreket, ami úgy látszik kedvezett anyai hiúságának, mert egyiket, a kislányt mindjárt a kezembe is nyomta. De a fiúcska nagyra nyitotta álmos szemeit és testvérkéjét becézgető hangomat messze elnyomta erőszakos sírása. Ezzel aztán minden álom kiment a szeméből. Nemcsak a család és gyermekgondozásban merül ki a munkaszolg:álatosok feladata, hanem kisebb-nagyobb hozzáértéssel segédkeznek a háztartásban is. Időszerű, mert sok helyen a férj katona, az asszonyra marad a mezei munka és helyette a házi teendőket a munkaszolképen mögéje ne lásson. — Nem tudom ... — Épp az a baj! — csapott rá Dobay. Andrásnak félénken rebbent a szeme. — Nem tudtam — helyesbített. Tekintete erőtlenül siklott a földre s onnan a nagyhangú férfiú puha barna bőrből varrt csizmájára. Figyelmesen szemlélte, mintha a helyet keresné, ahol a nagyurat szorítja. — Hát kinek legyen rá gondja? — élvezte ki fölényét Dobay uram. — Nem kegyelmed az első testámentomhallgató? — Az? — könnyebbült meg a tanító. — De igen. Csakhogy — csillant jókedv a mosolyában — gróftiszt uram a második! Dobaynak nem volt ellenére, hogy méltós.ágát hallja. Régi vágya teljesedett be ez évben, hogy a város jószágainak élére került. Hálásan ömlött el vére a mellében. Ki is duzzasztotta. Nagy úr a gróftiszt. — Hiszen nem mondom — jutott a megbékélés határára. — Akár együtt is indulhatunk — indítványozta András. Leplezetlen szomorúsággal búcsúzott el a bánatosan lángoló erdőtől, a „messzelátó“ szőlő szüretelésétől és a környező lankás, tompa színekkel telehimzett hegyvonulattól. Dobay a szőlők találkozásába vágott mély úton ereszkedett már a város felé. Öt a fák halódása és a természet pompázatos ravatala nem érdekelte. — Együtt megyünk? — csördítette hátra a szót, de nem fordult meg. gálatos vállalja. Miközben rendbehozzuk a ház tájékát, kitakarítjuk a kis szobát, felseperjük a gádort v. úribb helyen a tornácot, az ebédkészítésről sem feledkezhetünk meg. Ilyenkor azonban nem a mosogatás a fontos, hanem az, hogy az ebédet mielőbb kivigyük az aratóknak, mert a kora hajnalban kezdett és tűző napon végzett munka erős szervezetet s ez magától értetődően jó táplálkozást kíván. Szinte kivétel nélkül alig várjuk, hogy a mezőn lehessünk és ebédidőnkig mi is segíthessünk. Ezt a kívánságot valóra is váltjuk pénteken, mert ez az egésznapos mezei közmunka napja. A többi napok délutáni műsorát piAndrás sietve ugrott a nyomába. — Szép ez a szőlőskert! — mentegetőzött. — Ha az enyém volna ... — Nana! — fordult féloldalt a gróftiszt feje. — Percre sem mozdulnék el innen! — folytatta a fiatalember. Dobaynak kelletlenül rándult a válla. •— A szebbik része egyelőre még a húgomasszonyé. András nem válaszolt. Jól ismerte az ügyet. Azért mennek most egy úton. Testámentumhallagtásra. — Rosszabbodott az állapodja? — tudakozódott a gróftiszt. — Nem éppen! Dobayt megint elöntötte a méreg. — Mi az, hogy nem éppen! — Ugyanis — magyarázta meg a magiszter készséggel — fájdalmai csillapodtak, csak a beszédje szikkadt el. Megcsomósodott a nyelve, hogy alig fér el rajta a szó. Hajnaltól a fél oldala is megbénúlt. — Lám-Iám! — gyorsította meg lépteit a gróftiszt. — Jól van ezek szerint, csak a feje véres! András majd elmosolyodott a szokatlan részvétnyilvánításon. — Hát a Margitka bírja-e magát? — támadt újabb kérdés a Dobay téglavörös süvege alatt. — Nehéz a sorsa szegénynek! — bólintott András. — Szeretettel végzi, amit végez. Talán csak nem fog kidőlni. (Folytatjuk.) . Nagy Gyula, a firenzei győztes levente hazaérkezésekor várpalotai otthona udvarán. Munkaszolgálatos leányok munkahelyükre mennek.
