Harangszó, 1942
1942-09-13 / 37. szám
294 magyar nemzet drága voltát s történelmi feladatának teljességét. A háborúval kapcsolatos egyházi feladataink a napi élet szükségletei fölé mutatnak. Háborúban is evangélikus egyháznak kell maradnunk. Istentől adott kötelességünk szerint egyházi szolgálatot kell végeznünk. Ugyanakkor azonban meg kell látnunk a háborús időben rejlő időbeli kötelességeinket s azokat becsületesen teljesítenünk kell. Istentől nyert hivatásunk szerint adjuk mindenkinek az Igét. Mélyítsük és tisztítsuk minden emberi és erkölcsi érték ős erőforrását: a hitet. Erős, önálló, küzdelemre képes, önzetlen, halálrakész magyarokat állítsunk sorompóba. Magyarságában élő, a nemzetért dolgozni képes ifjúságot neveljünk. Hirdessük a nemzeti szolgálat Alfáját és Omegáját, hogy nemzetünk Isten teremtő kezének alkotása, tőle kaptuk történelmi hivatásunkat, ma is ő jelöli ki kötelességünket, ő ad szolgálatunk betöltéséhez erőt, neki tartozunk felelősséggel nemzetünk javára végzett munkánkért és elalkudott kötelességeinkért. Ez pedig nem vallási szólam alkalmazása a nemzet életére, hanem a történelem bizonyságtétele önmagáról s a maA pusztai élet. Égetően tűz a nap. A pár nappal ezelőtt esett eső mái nyomtalanul eltűnt, csupán csak a sár keményedett sziklává, amely a kerékpáros számára nagy megpróbálást jelent, de meg kell az ilyen úttal birkózni annak, aki elindul, hogy megismerje a „puszták népét“, a puszták világát. Engem pedig azért küldött ide az egyhazam, hogy a környékbeli tanyákon és pusztákon megkeressem a szétszórtan élő evangélikusokat és összegyfijtsem őket egy gyülekezetbe. Birkózva az út szeszélyeivel hajtom a kerékpáromat, hogy megismerjem az olyan rejtelmesen hangzó „puszták népét“ s meglátogassam evangélikus híveimet. Ma az olyan nehezen megközelíthető Jakabszállás felé vettem útamat. Körülöttem óriási kiterjedésű földbirtokok, melyekről éppen most hordják — a puszták népeinek szava szerint — az életet. Végre feltűnik Jakabszállás, amely a maga sok épületével szinte egy kisebb falunak is beillenék. Ezeken az épületeken belül éli a puszta a maga életét, amely az emberöltőkön keresztül alig változik, mert amit az öregektől tanultak, azt adják a fiatalok örökségül gyermekeiknek. Bemegyek a kovácshoz, mert annak a feleségéről hallottam, hogy evangélikus. Egyedül van otthon, készíti az <COédet. Meglepődve fogad az asszony, gyár múlt valóigazságának, komoly történelmi tanulságának tételbe foglalása. A nemzet nagy érettségi vizsgáján jelentőségében megnövekszik történelmi múltjának, sorsközösségének, fajiságá- nak, anyanyelvének, műveltségének, életszemléletének és a belőlük táplálkozó erőforrásnak a jelentő sége. De nem kevésbbé fontos, sőt elsősorban fontos, hogy nemzetünknek az élő Istennel való kapcsolatát felismerjük és tudatossá tegyük. Nincsen égetőbb szükséglete keresztes-zászló alatt harcoló nemzetünknek, minthogy Isten teremtésének érezze magát, Isten akarata alá helyezkedjék s levonja mind ennek minden következtetését. Keresse meg Istenben történelmi célját, áldozatos harcaihoz a szükséges erőt és önmagáért érez- zen felelősséget az élő Istennel szemben. Egyházunk időszerű munkájában is örök hivatásának. kell érvényesülnie ... Tartsunk bűnbánati napol! Egyik lelkésztestvértől az alábbi levelet kaptuk: ______ HARANGS2Ó m int minden idegent a „puszták népe“, aki bemerészkedett lépni az ő birodalmukba. Csakhamar barátságossá válik tekintete, miután megtudja, hogy evangélikus lelkész vagyok. Bevezet szobájába, leültet, maga azonban állva marad, mert a puszták leiratlan törvénye azt diktálja: „Míg az „úr“ ül, addig a cselédnek állni kell.“ Érdeklődöm körülményeik, családjuk felől, mire megered vendéglátóm nyelve s bőven tájékoztat mindenről. „Mi itten — mondja az asszony •— négyen vagyunk evangélikusok. Én, a testvérem és annak két fia. Szegény húgomat az „ura“ még mielőtt megesküdtek volna itt hagyta két gyerekkel együtt. Most mi tartjuk el őket, pedig nekünk is olyan nehéz az élet, de nem taszíthatjuk ki őket, a mi fajunk.“ „Bizony tisztelendő úr, mi még sokan voltunk evangélikusok. Pusztán születtünk, de apánk mindannyiunkat bevitt Sárszentmiklósra kereszteltetni, ott vagyunk minden beírva egy könyvbe, talán teccik tudni. Szegény asszony — gondolom magamban — én ezt más mind tudom. Közben jön ebédre férje. Szép magyar arc, őszülő hajjal, barázdált homlokkal, kérges kézzel áll előttem a puszták kovácsa. Ö is idegenül fogad, de csakhamar bizalmas hozzám. „Hej — tisztelendő úr — szomorú a pusztai élet. Közel van ide a falu, de „Hetek óta szörongattatom már egy indítástól *=- azonban több oknál fogva mégsem adtam annak eddig kifejezést. A ma reggeli igeolvasás mégis arra késztet, hogy szót ' emeljek. Ügy érzem, hogy szemben a világalakító, népekre oly nagy megpróbáltatást hozó • eseményekkel, szemben a nagy vérontással, szemben azzal a ténnyel!,, hogy az. istentelenség hatalma is, ott áll a csatasíkon, szemben továbbá olyan jelenségekkel, mint ai most már évekig tartó, emberemlékezet óta nem tapasztalt rendkívüli időjárás, amelyekben az Ür komoly figyelmeztetéseit látom, a keresztyén népnek az a feladata és egyúttal a segítség útja: általános bűnbánatot tenni! Isten áldását, megtartását így lehet remélni! Kérem a Nagytiszteletű Szerkesztőséget, hogy sürgősen indítson mozgalmat, hogy legalább a mi egyházunk hívei egy bizonyos napon,, vagy még inkább egy héten tegyenek komoly és töredelmes bűnbánatot, hogy ránk tekintsen kegyelmesen az Ür és a mi Megváltónkért könyörüljön rajtunk és az emberiségen.“ Örömmel közöljük e levelet. Tudjuk, velünk együtt sokan helyeslik a gondolatát. Szeretnénk, . i§4^ széfűftlfiber J3. __ i nnét oda út nem vezet, csak onnét ide. Mi itt születtünk, itt is halunk meg, nem tudunk a faluba kerülni, de ha odabent — a faluban — valaki lerongyolódik, itt még jó iesz béresnek. Itt vannak az „unokáim“, úgy szeretném he el tudnának szakadni ettől a világtól. Mert hat mi is vár rájuk más, mint örökös szolgaság, egész nap az igahuzáis. Az egyik gyerek egy pógárit járt, de hiába többre nem tellik. Itt kell neki maradni.“ Szegény gyermek — gondolom magamban — ma ezen a tanyán, holnap talán már a másikon lesz, hogyan és miképpen tudja majd elérni az egyház és figyelmeztetni ,,légy hű mindhalálig“. Állandóan kisértésnek lesz kitéve s miképpen tud ez majd megállni, mikor most 14 éves korában — saját bevallása szerint — még nem ismeri a hitünket. De mikor ránézek és szemeibe tekintek, már látom benne az örök pusztai sorsot. „Ezeknek is már — zavar meg az öreg gondolataimban — már 3-kor munkába kell állni s egész nap dolgozni kell, hogy valamit kereshessenek.“ Bárcsak tanulhatnának — de így mondta ezt az öreg, mintha a kérést nekem szegezte volna. És ez engem szíven talált. Egész hazáig kerestem, miképpen tehetném vagy válthatnám valóra az öreg kívánságát s mit lehetne tenni a pusztai híveink megmentéséért , Pállfj Ulh&ly,
