Harangszó, 1942
1942-09-06 / 36. szám
1940 szeptember 6. HXHÄNGSZa 257 ség tagjainak az a része, amelynek hitélete a tulajdonképeni érték az egyházközség számára. Az evangélikus gyülekezetek eme rétege egyéni hitéletében igyekszik tökéletesen megvalósítani az Ige szavát: „Evezz a mélyre!“, -de közösségi életét bizonyos tartózkodás, passzivitás jellemzi. A presbiterek határvonalán kívül foglal helyet az egyházközség társadalmának legnagyobb, szokásból templomba járó és templomba nem járó réKormányzóhelyettesiink parancsot ad. tege. Tagadhatatlan, hogy ez a réteg, amelyről szólunk, részben mindennapi életének nehézségei, részben ily irányú képzettség hiánya miatt éppen nincs elhivatva az egyház közösségi életében való cselekvő részvételre, de nézetünk szerint egyházunk jövő helyzete szempontjából éppen nem közömbös ennek a rétegnek a sorsa, melynek tagjait legtöbbször könv- nvedén ide s tova hányja az idők szele, hogv meg tudia-e nyerni az egvház a maga cselekvő tagjai számára, szerves tagjává tudja-e tenni a gyülekezeti közösségnek. Ha valahol, akkor itt nekünk szól az írás szava: ..Emeljétek fel szemeiteket...“ Icen. emeljük fel tekintetünket és in- duliunk el az egvház jövendőiének aratására. Induljanak el eevfitt az TUésházv Istvánok késői utódai és lllésházv jobbágy néne. Es még egvet. Becsüljük meg jobban Illésházy késői jobbágy népét, mert ugyan mi lett volna ebből az egyházból, ha míg a vezér lengyel honban járt, idehaza jobbágy népe a keleti ember örök alázatával nem tűr és nem szenved hitéért?... Dr. Schneider István. A mi erőnk a keresztben van. Csak azok tudják megmozgatni a világot, akik fel tudják venni érte a keresztet. Stanley. Kormányzóhelyettesünk parancsot vesz. A sógor jónak látta visszafogadni a foglalót. Érezte, hogy vaj van a. fején. Márton már nem tudott tovább dolgozni, jaj, neked asszony, csak haza érjek. Otthon leugrott a kocsiról, fogta az ostort. Marci a lovakkal bajlóskodott, Julis éppen tésztát sodort az ebédhez, amikor Márton berúgta az ajtót. Se szó, se beszéd, végigvágott az asszonyon az ostorral aztán újra és újra. Julis azonban mikor meglepetéséből fel- ócsúdott, hátra ugrott és a sodrófával kétszer úgy meg vágta a dühöngőt, hogy az menten levágódott a konyha kövezetére. •' A nagy lármára Marci befutott. — Mit csinálnak maguk itt, a jó Isten szerelmére? Julis asszony erélyesen rendelkezett. — Ne óbégass kölyök, emeljük fel és vigyük az ágyba. Bement az ágyat kibontani. Marci fel akarta segíteni az apját, de az nem tudott megmozdulni. — Jaj fiam, azt hiszem eltört a kezem. Jaj. a hátam, jaj, jaj. Felemelték, ágyba fektették. — Siess az orvosért Marci, mondd, hogy leesett a padlásról az apád. Az orvos megvizsgálta. — A kar két helyen van eltörve és alighanem három bordája is. Meg kell operálni. Telefonálok mentőkocsiért, be kell vinni a kórházba. Márton félévig nyomta az ágyat, mikor felépült, nem tudta többé kiegyenesíteni a derekát, hajlottan járt élete végéig. Igen csendes ember lett belőle. Nem tette szóvá sohasem az asszony előtt, hogy nyomorékká tette. A sógor bflnbánattal vallotta be az asszony ártatlanságát. Dehogy is adta el neki a tehenet. Csak éppen hogy ő, a sógor, mindenáron meg akarta szerezni. Márton megbocsátott neki, hiszen a sógor nem oka annak, hogy ő olyan gonosz tud lenni. Soós Márton nem törődött semmivel, dolgozni nem tudott. Az asszony és a fia elintézték a gazdaságot. Nem volt hiba sehol. Szűcs István megvette az iskolával szemben levő üres telket. Építtetett rá egy szép emeletes házat, az egész földszint üzlethelyiségből állt, két hatalmas kirakattal. Az emeleten kényelmes lakás. A jó falusiak kíváncsian álldogáltak az épülő ház körül, itt tudták meg, hogy Szűcsnek a veje fog itt üzletet nyitni. Lesz fűszer és ruhás üzlet is. Lesz itt minden, ami a falunak kell, nem muszáj minden ruháért, vászonért a városba kocsizni. A cégtáblát is kiakasztották. — Fehér Antal és fiai. Rózsi egész családjával és Irénnel haza jött. Berendezkedtek, az üzletet gazdagon felraktározták. Ügy határozott a család, hogy vasárnap templomba mennek, hálát adni az Ürnak! Hétfőn nyitják az üzletet. Az orgona mellett az új tanítónő ült, mindenki őt nézte, szőke haja hullámosán vette körül fehér arcát, szeme kék volt. A kottákat igazgatta. Aztán oda nézett a három asszony felé, ott ült anyja, nagyanyja és Irén néni. Szemük sugarából melegség sugárzott feléje, aztán a fiú testvérekre tévedt a tekintete, ők és nevelő apja csillogó tekintettel nézték, büszkék voltak rá. A lelkész belépett és a fehér ujjak alatt felhangzott az orgona zsolozsmás hangja. A lelkész ezen a napon egy kissé megostorozta híveinek lelkét beszédében. Arról az angyalseregről beszélt, kik ott a magasságokban körül röpködnek az Ür trónja fölött. Azok az angyalok, akiknek idő előtt kellett eltávozniok, hogy minden családban az „Egyke“ — jussoljon. Egyszer majd mindenki ott fog állni az Űr ítélőszéke előtt, ahol majd az angyaloknak elégtétel szolgálatik. Az igazságos beszéd alatt, idős és fiatal asszonyok lesütött szemekkel hajtották le fejüket. A templomból kijövet Irénkét fiú testvérei körülfogták és mentek előre a négy boldog fiatal, utánuk a család gondtalan megelégedéssel. Soós Márton megvárta míg mindenki kimegy a templomból, akkor bandukolt ki hajtott háttal. A lelkész elébe állt. — Tudja-e Márton gazda, ki ez a szép kis tanító kisasszony? Márton nem mert felnézni. — Tudom, nagytiszteletű úr, — mondta csendes hangon és bűnbánó könnyei lehullottak az út porába. — Vége. —
