Harangszó, 1942
1942-09-06 / 36. szám
286 HARANGSZÓ Közakarat egyházközségeinkben. A szociális gondolkodásmód ma korszellem. Az utóbbi évek ipari és mezőgazdasági törvényalkotásai kézzelfogható bizonyítékai ennek a szellemnek. Ellene küzdeni, előrehaladásának útját állni annyi, mint meg* nem érteni az idők szavát. Az emberi életszínvonal emelésére való törekvés azonban csak egyik megnyilvánulási módja ennek a szellemnek. Másik megnyilvánulási formája a szociális gondolkodásmódnak az, hogy minél több embert igyekszik bevonni a közösségek akaratának kialakításába, vagyis azon fáradozik, hogy a közakarat minél inkább annak a közösség akaratának legyen hű kifejezője, amely azt kialakította és magáénak vallja. Megtalálható-e ez a gondolkodásmód egyházközségeink életében is? Három nemzedék. A való helyzet az, hogy egyházi törvényeink a lehető legszélesebb lehetőséget biztosítanak az egyháztagok számára az egyházi közakarat kialakításában való cselekvő részvételre, de több oknál fogva híveink nagy része, sokszor saját hibáján kívül, nem vehet részt az egyház- községi közakarat kialakításában. Itt csak egy okra szeretnénk jelenleg rámutatni, mint a valódi egyházközségi közakarat kialakítását gátló körülményekre. 194Ö szeptember 5. Az egyházközségi közakarat kialakításának egyik komoly akadálya egyházközségeink egészségtelen egyháztársadalmi helyzete, ill. az azt előidéző szellem, mely hallgatagul az egyházi tisztségekre a rátermettség, az elhivatottság megállapításánál, sokszor indokolatlanul, a megengedettnél több teret enged a társadalmi rangnak, a családi, a származási szempontoknak az egyéni hitéleti szempontok rovására. Különösen városi gyülekezeteink életében figyelhető meg, hogy az egyházközségi közakaratképzés egyik legfontosabb szervét, a presbitériumot, a társadalom nagyon vékony rétegéből választott egyháztagok szelleme üli meg, amelynek anyagi életét a kicsi, de biztos kenyér, családi életét az egy gyermek, vagy a teljes gyermek- telenség jellemzi. Az ebből a rétegből rekrutálódott presbitérium egyáltalában nem töltheti be hivatását egyházközségeink életében, mert nem képes magáévá tenni az Ige szavát: „Evezz a mélyre!“ Az ilyen presbitérium legfeljebb határvonalként szerepelhet egy gyülekezet életében, amely vonalon belül foglal helyet az egyházközEgyke. — Elbeszélés. — Irta: Bíró Gyuláné. (Folytatás.) Irénnek az öccse kereskedő volt, csak ünnepnapon volt szabad ideje, ezt mindig együtt töltötte Irénnel és Rózsival. Sétálni mentek hármasban. Rózsi maga előtt tolta a kis kocsit, később már kézenfogva vezették a kis Irénkét. Egy év alatt úgy összeszoktak ők hárman, hogy amikor Fehér Antal feleségül kérte Rózsit, természetesnek találták az ügyet mindhárman. Szűcs István feljött az esküvőre. Andriskát is elhozta, mert Rózsi most már magánál akarta tartani a fiát. Ügy határozták, hogy Andriska gazdász lesz. Irénke pedig tanítónő lesz. Ha iskoláikat befejezték, akkor mindannyian haza mennek. Andriska átveszi a gazdaságot, a nagyapa meg csak pipálni fog és felügyelni. Szűcs István megnagyobbította a veje üzletét. Ellátta őket hazulról mindennel, nem volt fukar hozomány dolgában. A nevelő intézetnek Szűcs István lett a szállítója, gyümölcsöt, lisztet, zsírt, tojást szállított. Jól ment az üzlet ezen a téren is. Rózsiék boldog elégedettségben éltek. Fehér Antal áldott jó lelkű ember volt, vallásos, becsületes. Az idők folyamán Rózsinak még két fia született, örült a négy gyermekének. Ezt a két fiút kereskedőnek nevelték. A kis Irénkét a keresztanyja vette gond- iaiha ntt neveltette az intézetben. Soós Mártonéknál s rendbe mentek a dolgok, az asszony szorgalmas és takarékos volt. A gyerek jól fejlődött. Egy napon azzal jött haza Márton, hogy megvette azt az erdőrészt, amit ajánlottak a napokban. A Marci gyerek nevére. Julis felsikoltott örömében. — Ez szép és igazságos dolog tőled Márton, mert a Marci gyerek szegény lesz, ha mi meghalunk. Három gyerek jussol a birtokból, mert neked három gyereked van. Ez a törvény. — Nem úgy lesz az Julis. Szűcs Istvánnak van elege, egyre gyarapodik a birtoka, vágón szám szállítja a gyümölcsöt, miegymást. Andriskának úgy is többje lesz mint Marcinak. Másik gyerekről senki se tud, én se. De akár van, akár nincs, az én birtokomból nem jus- solnak, mert én már eligazítottam ezt az ügyet. Amit a szorgalmaddal szereztél mellettem, minden a fiadé lesz. Az évek múltak, Marci derék csinos legény lett. Nem is lett volna semmi baj, ha közbe nem jött volna az a tehén história. Hat mezőhegyesi tehén állt az istállóban, faj tehenek, maguk nevelték. Most, hogy ismét kisborjú lett, az s üsző azt mondta Márton az asszonynak: — Eladom az egyik tehenet, kicsi az istálló, inkább felneveljük az üszőborjút. Melyiket adjam el, Julis? — Add el a legöregebbet, a Virágot. Igaz, hogy sok tejet ad, meg jót, de ezek mind ilyen jók. Egy reggel beállított a sógor. — Hallottam, hogy eladjátok a Virágot, megvenném. — Nincs itthon a Márton, délre haza jön, vele beszélje meg sógor. — Aztán mit kértek érte? — Nem tudom én sógor, tán százhúszat emlegetett a Márton, de nem tudom, mit fog kérni érte, igazítsa el vele a dolgot. — Aztán el ne adjátok másnak azt a tehenet Julis, mert tudjátok, hogy régen vágyunk erre a fajtára. Adok foglalót Julis. — Nekem ugyan ne adjon egy fillért se. Nem az én dógom, Mártonnal végezze. A sógor mégis nagy ravaszul a konyha szekrény papírja alá csúsztatott húsz pengőt észrevétlenül, aztán elköszönt. Ezt a tehenet minden áron meg akarta szerezni. Egyet gondolt és kiment a mezőre. Amint kiért a Márton földjére, csak látja ám, hogy Márton a szomszédjával igen csak kezel, csapkodnak egymás tenyerébe. Hű, a nemjóját neki, ezek alighanem a tehénre alkusznak, ebbe ő bele nem nyugszik, s odasietett. — Mire alkusztok Márton? — Eladtam a Virágot a szomszédnak százhatvanért. — Hm, nem lehet az Márton, mert én azt a tehenet már megvettem reggel a Julistól százharmincért. Lefoglalóztam. Márton határtalan dühbe jött. — A tehén a szomszédomé, Julisnak semmi joga eladni, mert én nem bíztam meg. Mennyi foglalót adtál sógor? — Húsz pengőt. — Itt a húsz pengőd, ha nem tetszik, törvényre megyünk. Márton szeme vérbeborult a dühtől.
