Harangszó, 1942

1942-08-16 / 33. szám

HARANGSZÓ

T932 augusztus TB,

282

csak egy pár hangot lehetett hallani belőle. Mert ilyenkor rájönnek a turpisságra. Meglátszik, hogy néhány tucat levél nem a művészt, hanem csak a törtetését dicsérheti, meg a maga érdekében megszervezett propagandát.

Milyen lenéznivaló, csúnya módja ez az előretörésnek. Mennyire szégyelhetik magukat azok, akiket lelepleznek ilyen mesterkedések közben! És mégis milyen sokan próbálkoznak vele. A hír, pénz, érvényesülés után való vágyódás tucatemberekből akar így élenjárókat formálni nem a belső érték, hanem csak egy kétesértékű ötlet alapján. De nemcsak a rádió néhány szereplője tesz így. Az élet, hivatás és érvényesülés minden területén próbálkoznak így emberek. Felkészültséget, értéket, arravaló- ságot, hozzáértést akarnak pótolni maguk körül vert propagandával és önmaguk által megszövegezett dicsérő ömlengésekkel. Vannak, kikkel elég öt percig beszélgetni s már minden nagy értékét, ügyességét, sikeres munkáját elmondják, mert csúnya szokássá lett nemlétező értékekkel is dicsekedni, nevet szerezni és bármilyen módon mások elé kerülni hírben, vagy rangban.

Egyke.

— Elbeszélés. —

Irta: Bíró Gyuláné.

A menyecske miután bevetette a kenyereket a sütőkemencébe, rácsukta a kis vasajtót, s az imént kiszedett illatos lángost tálra rakta és bevitte az asztalra. Márton és Andriska már ott ültek egy- egy bögre tej mellett. Andriska mindjárt leemelte a legnagyobb darab lángost a tálról.

— Jujj de forró, — ejtette le az asztalra — hűtse ki édesanyám, mert lekések az iskolából. Nézze meg már édesapám, hány óra van.

Márton felnézett a kakukos órára.

— Még hét óra sincs, te pulya, nem ismered az órát?

— Nem én, még alig járok az iskolába, már olyan okos legyek, mint édesapám.

Márton nevetett. Hát persze, Andriska hat éves, még nem lehet annyi esze, mint az apjának. Barackot nyomott a buksi fejre.

Az asszony kivitte a forró lángost a kamrába hülni, közben vágott magának egy karaj rozskenyeret s egy darab szalonnát, még a sótartót is bevitte az asztalra.

— Nó, itt a lángos Andriska, már nem meleg.

Míg azok a tejet itták és nagyokat haraptak a lángosból — a menyecske Xékony szeleteket vágott a szalonnából,

Ilyen körülmények között azután jó néha csendes munkájú értékekre gondolni. Olyanokra, akik körül nem hallani a hírverés láraz első világháború nagy költője. 25 évvel ezelőtt halt meg.

ráhelyezte a kenyérre, jól megsózta, aztán élvezettel, szinte mohón harapott belőle. Majdnem megette az egészet, mikor az urára pillantott, ijedten tette le a maradék kenyeret, mert az ura r&- meredt szeméből fenyegető haragot látott.

— Te, Rózsi, mért nem iszol tejet, tán csak nincs valami baj?

Az asszony lesütötte szemeit, arca bíborpiros lett.

— Baj? — Dehogy is baj, Isten áldása van, — mondta nagyon halkan.

Nem nézett fel az urára, úgy folytatta.

— Azért imádkozom, hogy lány legyen, nagy öröm lenne nekem. Volna kinek a hajába fonnám a sok szép pántlikát, ami ott hever a ládafiában, amit még én hordtam lánykoromban.

Márton felhördült, rácsapott az asztalra, hogy a bögrék táncoltak bele. Rózsi felsikoltott ijedtében, Andriska leugrott a székről.

— Mit csinál kend? — mondta haragosan. Hogy megijedtünk. Oda ment az anyjához, átfogta.

— Megyek az iskolába, gyűjjön velem édesanyám öreg szülémhez.

Rózsi szülei ott laktak az iskola utcában. Sokszor kísérte Andriskát az iskolába, hogy egyúttal benézhessen a szüleihez. Rózsi „egyke“ volt. ötven hold földet kapott hozományul.

Márton is „egyke“, ő is ötven holdat kapott, meg egy szép rangos házat, mikor megnősült.

Ne tehessenek szemrehányást a fiatamáját, akiknek az élete, munkája és annak eredményei még mindig a régi divatjamúlt Hamupipőke-ruhában járnak. Jó olyanokat látni, akik maguk nem keresték, másoktól pedig kevesebb elismerést kaptak, mint amennyi kijárt volna nekik és akiknek kisebb a nevük, mint amilyet megérdemeltek volna. Ilyen nekünk evangélikus magyaroknak Gyóni Géza neve, munkája és emléke. De fájdalmas dolog az, hogy nagyon is hallgatunk vele! Mert a mai tülekedő előretörések idején nagy hiba hallgatni az igaz értékekről. Hiba, mert a lármához szoktatott tömegek elmennek mellette anélkül, hogy meglátnák. Ha Gyóni Géza halála óta a rokonsága üzleti érzékkel fogott volna hozzá köteteinek a terjesztéséhez, vagy csak most tenné ezt, minden „ponyvánál“ jobban kapkodnák az ő verseit, hiszen az elmúlt háború napjai óta senki nem tudott és ma sem tud úgy beszélni a katonák nyelvén és a hősök hangján, mint ő. Ha hírverésbe fognánk mi evangélikusok, büszkén mondhatnánk, hogy evangélikus papiak adta ennek az országnak a legnagyobb háborús költőt, aki mellett eltörpülnek a felkapott és divatbajött katonáskodó költők. Mert ő katona

lók egymásnak. — Ez így volt divatban ebben a gazdag községben.

— Most nem mehetek veled kis fiam, mert vigyázni kell a kenyerekre, benn vannak a sütőkemencében.

A táskába csomagolt egy darab lángost, a szegről levette a kis levente sapkát, rányomta a gyerek fejére és kinyitotta a kaput. Lassú léptekkel ment vissza a konyhába, mélyen megbántva érezte magát az ura viselkedésétől. Leszedte az asztalt, hangtalanul dolgozott tovább.

— Te, Rózsi, majd én vigyázok a kenyérre, öltözz fel és menj el a javas- asszonyhoz, Ígérj neki egy süldő malacot, meg miegymást.

Rózsi felkapta a fejét és nála szokatlan erélyességgel vágta oda:

— Nem megyek!

Mártont elfogta az indulat.

— Nem mé-é-sz, ha én parancsolom?

— Nem megyeki És te nekem nem parancsolsz ebben a dologban. Isten parancsol egyedül.

— Legyen eszed Rózsi, Andriskáról van szó, Andriska jussát nem lehet szétosztani, kódist akarsz csinálni belőle? Azt mondom Rózsi, eredj el a Rébék asszonyhoz, ne keseríts engem.

— Nem megyek. A tevagyonod leszen az egyiké, az enyim a másiké. Ebből nem engedek.

Márton kiment a konyhából. A kocsi befogva várt, szántani készült. Felugrott a kocsira és köszönés nélkül hajtott ki a kapun, dühös volt.

Ez az asszony megbolondult. Szétfőj-