Harangszó, 1942

1942-08-02 / 31. szám

1942 augusztus 2.

HÄRÄNGSZÖ

ken mindig Csengey-költeményeket szavaltunk. A kuruckor szellemének hordozója, tüzének élesztője, s a kuruc- király: Tököly Imre késő zászlótartó katonája volt. Mikor 1906-ban egyik nagy tartozását lerótta a magyar nemzet, amennyiben királyával egyetértve elhatározta, hogy a Rodostóban porladó, de idegenben nyugodni nem tudó kuruc fejedelmeink tetemeit hazahozatja, Csengey legott felvetette a tervet: Tököly hamvai kerüljenek Eperjesre s a kollégium viselje a Tököly nevet. Lelkesedéssel, szent harckészséggel küzdött nemes és tudós tanártársaival a terv megvalósításáért. A küldöttségben is résztvett, mely az akkori kormányfő előtt e tervet hatalmas érvekkel alátámasztotta. Ez időben az ő egyháztörténelmi előadásai új tüzet, új színt kaptak s mi ujjongó lélekkel hallgatva csodáltuk a mi drága kis öregünket, a nagy kurucok Valahányszor hazafelé mentében szép őszi verőfényben odaesett tekintete a sárosi Rákóczy-vár omladozó fehér bástyáira, melyek egy szépséges kornak az emlékeit őrizték sírkövekként, lelkében talajtüzként parázsló ősi kurüc lélek vetett lángot. Ez teszi hazafias költészetét ma is értékké és időtállóan erővé: benne' van az ő nemzetét forróan, áldozatos hűséggel, szomorú borongással és kicsapó lelkesedéssel szerető magyar szíve.

Tragikuma, életének keserves törése, hereszthordozó szenvedése lett — Trianon. öreg fának nincs már gyökéreresztő ereje és kedve az új talajban. Emlékei odafűzték a Tarca, Szekcső füzes partjához, a komor Tábor-hegyhez, a Tárcza-parti Athén-hez: Eperjeshez, amelynek ő jellegzetes alakja, nagyón megbecsült és első polgára, szeretett Nesztora, igaz értéke, büszkesége volt. Idegenné és ellenségessé lett körötte az

kedvesebb az Isten előtt, mért magát sújtja büntető keze. Engem megsegít az Ő kegyelme! Még az árvíz is elkerült, betegség nem gyötör, minden üzletem jól sikerül, még akarva sem kívánhatok többet... Maga pedig — nézett le az asszonyra — eddig csak mindig dolgozott, szenvedett, most pedig az a kevéske menedéke is összedült... Hogy tud mégis akkor olyan magabizó lenni?... Hogy mer engem megbírálni?... Hát mi tartja még ezek után is magában a lelket?

Mártonná szeme megfényesedett.

— Az ima nagyságos úr... Az én imámnak hatalmas ereje van ... Nyugalmat, biztonságot, boldogságot ád.

— Hatalmas ereje lehet — biggyesztette le száját megvetően a férfi — ha még egy kis anyagi jólétet sem tudott össze imádkozni magának.

— Nem is akartam eddig. A pénz, a vagyon, hivságos földi dolgok. Az ördög eszközei. Én nem vágyom ezekre. Ezek elmúlnak. Megemészti a „moly és a rozsda“, de azt a gazdagságot, amit az ima a lelkemnek ad, semmi el nem veheti tőlem.

— Ha magának ilyen jó segítőtársa van, mért fordul én hozzám?

— Megyek is már, talán találok még olyan kaput, ahol a zörgetőnek meg- nyittatik... Tudom nem hágy el a jó

m '

az új világ, mely a „hódítók“-kal jött, tehát ő kitért előle: itt keresett Miskolcon helyet, ahol „fejét békén lehajthatná“. Itt is szeretet vette körül, de a lelke, mint az erdő felé nézegető fogoly madár, csak visszasóhajtott az otthagyott otthonába, az emlékei világába; s várta az órát, amelyben majd visszatérhet, az ismét magyarrá váló, a Presov- ból újra szép magyar nevében feltámadó Eperjesre. Szenvedett, mert igaz magyar volt, kinek szíve megsorvadt, mikor a magyar „élettér“ siralmas kicsinyre zsugorodott. A jelen sötétségéből a szépséges múlt és a ragyogónak álmodott jövendő fénylő világába menekült; de lantján már halkan, sírva zengett a megviselt húr. Templomi énekei, bűnbánati zsolozsmái az Istenben élő ember alázatát, bizodalmát mutatják.

* * *

Száz éve született. Élete nem ért véget a miskolci temetőben domborodó sírjával, mert költeményeiben, regényeiben, elbeszéléseiben, énekeiben él az ő gazdag, kincses, termékeny és tevékeny szép lelke. Valahol magyar diákok kiállnak a pódiumra:

„Beh világos a cár palotája ..“, ott felhangzik a neve; Csengey Gusztáv.

Ott mindig újjászületik.

Ott mindig átvonul a lelkek felett, mint fényuszályú üstökös csillag: a Csengey ihlető, szépségekkel, hangulattal, gondolattal örökké gazdagító lángszelleme.

D úszik Lajos

Töredékek egy oroszországi naplóból.

Közli: Sümegi István.

Lassanként már két hónapja lesz annak, hogy elindultunk szép hazánkból s aztán körülölelt bennünket, mint a világűrbe kiszóródott porfelleget a végtelenség, ez a titokzatos, félelmetes orosz világ. Most itt ülök egy csendben susogó nyírfa alatt, annak a kis orosz fakunyhónak az udvarán, mely katolikus lelkész-bajtársaimmal együtt magába fogadott és békességes fedelet adott a fejem fölé. Csend van ma ottkünn, az alig néhány kilométerre húzódó állásokban is. Az orosz megelégelte hiábavaló próbálkozásait, hogy vonalainkat áttörje, visszavonult és már ellentámadásoktól

Távesküvő a harctéren.

Isten, csak megpróbál, mert „azt bünteti kit szeret“.

Faragó József csodálkozva nézett az asszony után, akinek arcán valami furcsa, boldog mosoly fénylett.

* * *

Tavaszra özvegy Mártonnénak felépült a kis háza. Télen egyik szomszédjánál húzódott meg, amint azután jobb idő lett, a falu férfiúi felváltva dolgoztak azon, hogy minél előbh rendbe jöjjön az otthona.

Faragó József érdeklődve szemlélte az egész dolgot. Kicsit szégyelte magát, hogy akkor nem segített rajta, de később már restelte felajánlani a támogatását.

És, mintha csak a jó Isten meg akarta volna próbálni Faragó József hitét, súlyos csapással látogatta meg.

Egyik délután kisfia, a 14 éves Bandi, rosszullétről panaszkodott. Édesanyja sietve fektette le, estére azonban a gyereknek már magas láza volt, hányinger kínozta és általános bágyadtság vett erőt rajta. A sietve elhívott orvos azonban nem tudta pontosan megállapítani a bajt, ezért a kisfiút még az éjjel bevitték a közeli város kórházába.

Másnap délután hívta be magához az orvosprofesszor az aggódó apát, hogy közölje vele a hosszú és gondos vizsgálat eredményét.

— Szomorú hírt kell önnel közölnöm

— kezdte az orvos komolyan. — A gyereknek egyelőre itt kell maradnia.

— Dehát mi a baja — kérdezte megijedve Faragó.

Az orvos egy darabig hallgatott.

— Gyermekparalizis — mondta aztán halkan, majd biztatón hozzá tette. Mindent megteszünk, ami tőlünk telik, de nagyon kell vigyázni, így jobb lesz, ha a nagyságos asszony is haza megy, mert a gyerek mellett úgysem maradhat.

Faragó megrendültén hallgatta a lesújtó hírt.

— Meggyógyul? — kérdezte kinzott hangon.

— A jövő fátylát ki lebbenthetné fel?

— nézett fel az orvos a férfire. — Bízzunk azonban a jó Istenben! Talán nem lesz súlyos lefolyású a betegség.

Ez a biztatás azonban csak gyenge vigasz volt az apának.

Faragó az elkövetkezendő eserhények súlya alatt teljesen összeroppant. Hiába ápolták egyetlen fiát a legodaadóbban, hiába vitte kórházról-kórházra, le a tenger mellé, a gyerek béna maradt.

— Itt már az emberi tudomány megszűnt — mondotta a legutolsó vizsgálaton a világhírű specialista — más nem segíthet csak az Isten.

(Folytatjuk.)