Harangszó, 1942

1942-08-02 / 31. szám

248

HÁRANGSZÓ

1942 augusztus 2.

való féltében sürgősen beásta magát, ölemben a Harangszó egyik hosszú úton ideért példánya. Elolvastam az „Üzenünk néktek“ rovatát, felénk táruló szívek kedves, drága sorait. Kevesen tudják otthon, hogy milyen drága nekünk itt minden betű, minden írott sor, amely hazulról érkezik és titkos lélek-szálakkal összeköt az édes otthonnal, szeretteinkkel és barátainkkal, értünk dobogó szívekkel, imádságos lelkekkel. Köszönjük azoknak, akik ezt tudják, minden nekünk szánt betűjüket, minden áldott ke- zükvonását! De arra is gondolok, hogy a Harangszónak ezt a hozzánk való jóságát viszonozni is kellene valamivel. Amint minket érdekel minden, ami otthon történik, bizonyára szívesen fogadná a Harangszó nagy olvasótábora is, ha néha-néha mi is megszólalnánk s kedves lapjuk útján eimesélgetnénk erről is, amarról is, amit láttunk és megtapasztaltunk. Előveszem hát a naplómat, lapozgatok benne s mindannyiunk híradásaként hazaküldök néhány töredéket.

A „Paradicsom“.

Már harmadik napja vagyunk úton. Harmadik napja dagasztjuk ezt a' feneketlen sarat, amelyben nem egyszer tengelyig sülyednek járműveink és csak egyesült emberi és állati erővel tudjuk őket előbbre noszogatni. Arról, hogy felüljünk „lelkészlakul“ szolgáló szekerünkre, szó sem lehet. Pedig már szörnyen nehéz a csizma, — ha ugyan egyáltalán megvan még, mert a füle sem látszik ki a rátelepedett agyagos sártól. A „Paradicsomban“ járható, köves út csak a nagyobb városokat köti össze. A mi útunk azonban falvakon vezet keresztül, majd nagy darab, lakatlan dombhátakon, vízmosás völgyeken. A téli fagy csak nem régen engedett fel, még vígan folydogál a hóié s itt is, ott is hatalmas iszapos tócsák állják útunkat. Kő nincs ezeken az útakon annyi sem, hogy egy kóbor ebet megdobálhatnánk vele. Két oldalt imígy-amúgy ásott árok, koromfekete, szikkadó földhányás s ami közötte van, az az út. Nem egyszer inkább letérünk a tarlóra, ott próbálunk gyorsabb ütemben előbbre jutni.

A falvakban elképzelhetetlen nyomorúság tárul elénk, össze-vissza dobált fakunyhók sivár, vigasztalan képe, amelyeken érthetetlenül, megdöbbenve ámul el a szemünk. Hihetetlen ez az ellentét. A faluk körül, ameddig a szem ellát, végtelen szántók, istenáldotta gazdag termőföldek, rajtuk egy tagadhatatlanul, szinte végsőkig fokozott mezőgazdasági kultúrának a néma tanúi, hatalmas traktorok, ekék, vető-, arató-, cséplőgépek pusztuló roncsai. Aranyat termett ez a föld s a nép, a nyomorult muzsik szegényebb, mint a templom egere. Házainál különbek a mi otthoni cigányaink putrijai, a kenyerét bizony mi még az állatainknak is félve adnánk oda. A „házak“ durva gerendából vannak összeróva, a gerendafalra kézzel felkent meszeletlen agyagtapasztás, ami azonban sok helyütt megelégelte dicstelen állapotát s hatalmas foltokban hullt vissza a földre, „amelyből vétetett“. A házifödél csak úgy istennevében felhányt szalma, amit hiába próbálnak összekötött póznákkal leszorítani, vígan tépi, hordja az örökké nyugtalan

orosz szél. Az ablakok sebei, kitört táblái deszkával, plédarabókkal beszögezve.

S a házak körül, az udvarokon mérhetetlen sok szemét, piszok. Az ajtó előtt, az ablakok alatt kazlakban trágya, szanaszét szalma, fahulladék, törött edény és rongy. No és kenyér, a Sztalin-ke- nyere ez a szörnyű, fekete valami, amit talán sehol másutt meg nem ennének, mint éppen itt, ezen az aranytermő humuszon, ebben a világgá propagált „Paradicsomban“. Miből van ez a kenyér? Megmondom. De magam is megborzadok, amint mondom. Rothadt burgonyából és árpából, meg valami más szemcsés adalékból, ami lehet fűrészpor is, de talán durván megtört köles, vagy kukorica is. Az alapanyag azonban krumpli és répa. Már utunk közben is felfigyeltünk emberekre, főként asszonyokra és gyermekekre, akik csapatostul vonultak ásóval, villával, vödrökkel felszerelve egy-egy földtábla felé, ahol már is sokan mások nagy buzgósággal turkáltak valami után a sáros földben s aztán rakták bele a vödreikbe. Megnéztük, mit csinálnak. Mintha rejtett kincset kerestek volna. Pedig csak a múlt ősszel földben maradt, télen át ösz- szefagyott, megrothadt burgonyát, másutt burgonya hijján répát szedegették fel. S egyszer, egy pihenőnk alkalmával láttuk, hogy ezt a burgonyát, ezt a répát főzték meg és dagasztották „kenyértésztává“. Nem tudom, hogyha majd otthon egyszer elmondom ezt, elhi- szik-e. Én magam sem hittem volna el, ha saját szememmel nem láttam volna. Rettenetes. Nem egy bajtárs ajkán rop- pent el önkénytelenül is az a kérdés, hogy:

— Ha ez is „Paradicsom“, akkor milyen lehet a pokol? Bizony, ha ez is ország, akkor Magyárország mennyország.

De megyünk tovább. Elhagyott, rozzant szélmalmok forgatják otromba kerekeiket. Mit őrölnek? Van itt más őrölni Nvaló is, mint nyomorúság és panasz?

A rengeteg föld csak a falvak szűkre- szabott határában van megmunkálva. De hogyan?! Itt is, ott is népes csoportok, gyerekek, asszonyok, öregek tiporják az ásót, hogy a sovány kenyérre való alá mégis megforgassák a földet. Nehezen, keservesen, rettenetesen lassan megy a munka. A hatalmas traktorekék bizonynyal gyorsabban és alaposabban dolgoztak. De mi haszna volt? Most talán mind- ■ ennek ellenére több örömmel, több reménységgel hullatja ez a szerencsétlen nép nehéz verejtékét az ásónyomokba. Most már mégis csak maga aratja le azt, amit elvet. Egy kis magános, düle- dező ház mögött még szomorúbb kép tárul elénk. Itt már eke szánt, de az ekébe emberek vannak fogva. Nyolcán, öt asszony, két serdülő gyerek s az ekeszarvánál egy fehérszakállú, hajlott hátú öregember. Feszülnek a kötelek, minden lépés egy gyötrelem. Előveszem a fényképező gépemet, hogy megörökítsem ezt a képet. Legyen hiteles tanúbizonyság azok ellen, akik odahaza még mindig vágyakozó szemmel kacsintgatnak erre kelet felé, legyen Isten iránt való hálára felhívás azok számára, akik otthon tele vannak zúgolódással a háborús korlátozások és nélkülözések miatt. De a gépet csak nem tudom kinyitni. Attól félek, hogy valamelyik igavonó szeren- *

csétlen észreveszi szándékomat és nem bírnám elviselni azt a néma szomorúságot, ami a szeméből rámsírna. Nem lehet nekem csak érdekes fényképtéma az, ami nekik kínszenvedés. Csak igen ritkán látunk lófogatú ekét. Ha van is még egy-két ló a faluban, csupa csont, csupa bőr, állni is alig tud a lábán, nem hogy az ekét elbírná.

Mára elég ennyi a „Paradicsomból“. Savanyú, fanyar ízű paradicsom. Azt mondja egyik bajtárs: rothadt paradicsom. Bizony nagyon megérett arra, hogy mindenestül, karróstul, kertészestül együtt kivágattassék és igazibb, emberibb élet plántálódjék a kertjébe. Élet, amely nem fegyvert, háborút, partizánt és halált terem, hanem megelégedést, békességet és boldogságot.

(Folytatjuk.)

A vén honvéd.

Az én apám a Don folyó mellett

Teszi már fel lovára a nyerget.

Szabja, vágja Sztálin katonáit.

Meg sem állítja lovát Moszkváig.

Hazajönnek hős fiaink sorra.

Meg fogják az ekeszarvát újra.

A vén honvéd, jó Apám is meg jön,

Ha már nem lesz ellenség a földön.

Györffy Sándor

A magyarországi evangélikus egyház bizalom-nyilvánítása Szinyei Merse kultuszminiszter iránt.

A Magyar Értesítő jelenti: A magyar- országi evangélikus egyház nevében Radvánszky Albert báró dr. egyetemes felügyelő, m. kir. titkos tanácsos a következő üdvözlést intézte Szinyei Merse Jenő dr.-hoz, az új vallás- és közoktatásügyi miniszterhez: — Nagyméltóságú Miniszter Ür! Abból az alkalomból, hogy a Kormányzó Ür Öfőméltósága Nagyméltóságodat nevezte ki m. kir. vallás-és közoktatásügyi miniszterré, kötelességemnek érzem, hogy a magyarországi evangélikus egyház és a magam nevében őszinte áldáskívánatokkal köszöntsem. Ezek az áldáskívánatok abból a bizalomból fakadnak, amellyel Nagyméltóságod eddigi közéleti működése és személyiségének kiváló tulajdonai alapján Nagyméítóságoddal szemben viseltetünk. Meg vagyok győződve arról, hogy Nagyméltóságod ismeri és való értéke szerint méltányolja a magyarországi evangélikus egyháznak istenországa, a lelkek üdve és a magyar nemzet egyeteme érdekében kifejtett évszázados szolgálatait s így erős a bizodalmunk, hogy egyházunk érdekit szívén viseli és egyházunkat áldásos működésében minden rendelkezésére álló eszközzel támogatja. Amidőn arra kérem Nagyméltóságodat, hogy ez valóban így legyen, biztosíthatom afelől, hogy nehéz szolgálatában egyházunk bizalmára és támogatására mindenkor számíthat. Fogadja Nagyméltóságod kiváló tiszteletem őszinte nyilvánítását, amellyel maradok készséges híve: Radvánszky Albert báró dr., egyetemes felügyelő.