Harangszó, 1942
1942-07-19 / 29. szám
230 HXRANGSfŰ ÍÓ42. július 1Ő. gedte, hogy sajátjukon, vagy más tarlóján arathatnak; azoknak is, akikről Isten úgy gondoskodik, hogy nem vetettek és mégis nekik is aratnak. Kibeszélhetetlen alkalom adatott nekünk az Istentől, hogy mi csak vetettünk és mégis arathatunk. Most mutatja meg az Isten csodálatos kegyelmét, mely- lyel a sárban sínylődő gabonaszemekből kenyeret ád, mert megnövelte és aratásra érlelte az elvetett magot. Isten cselekedte ezt értünk. Nem jutalom az aratás, nem a munkánk bére, nem megérdemelt és megszolgált érték. Isten kegyelmi értéke a kenyér, amelyet nem fogadhat el másként az ember, mint hálaadással és könnyes boldogsággal, hogy Isten engem ennyire szeret, ad nékem mindennap kenyeret! Lukácsy Dezső. A hősök napjának megünneplése szovjet földön. üelmissziói munkahellyé teszi egyházegyetemünk a gyenes- diási lelkész! üdülőt, s abban az egyház férfi- és nőtagjai, lelkészek, tanárok, tanítók, papnék, a fiú- és leányifjúság, a kereskedő-, iparos- ésgyári-munkásif júság részére konferenciákat, továbbá férfi- és leány- népfőiskolákat rendez. Ezenkívül a nyári időszak egy bizonyos részében nyaralásra nyújt lehetőséget. Tekintettel a belmisszió- jellegű munka állandóságára, kívánatos és szükséges ezen intézményünk kebelében olyan könyvtár létesítése, mely alkalmas segítőeszközöket nyújt a konferenciák, népfőiskolák munkájához s a résztvevők ismeretgyűjtését, vallási elmélyedését és lelki pihenését előmozdítja. Ennek a könyvtárnak a létesítése céljából D. Kapi Béla püspök körle- \elet bocsátott ki, melyben egyházunk munkásait, vezetőit és tagjait felhívja, hogy könyvadományozásukkal támogassák, nélkülözhet övé, avagy feleslegessé vált könyveikkel ajándékozzák meg a belmissziói munkahelyet. Konferenciáink és népfőiskoláink munkája sokféleségének megfelelően köszönettel fogad az intézLehetnek-e csodák manapság is? Elbeszélés. — Irta: Rácz Sándor. (Folytatás.) Nem bírtam már figyelni a többi kísérő műsorszámra. Azon eszmélkedtem, hogy velem is megtörtént a csoda. Én is krisztuskergetö útra indultam ma délután gonosz szándékkal, elvakult indulattal, de magasabb hatalom ide vezetett, idetérített a templomba, ahol szózatokat hallottam és megláttatták velem esendő voltomat. A befejező ma megint magával ragadott. Kimentemben elszántam, hogy a mulatságra szánt három pengőmet a szeretetház perselyébe teszem. Oda is tettem. Akkor tekintettem rá a perselytartó lányra. Hát csakugyan a mi Etelünk volt. ő is csodálkozva ismert meg. Intett, hogy várjak, míg a kivonulás végeztével a perselyt átadhatja a nővéreknek. Amig várok, újra mérlegelem a délután eseményeit. A már említetteken kívül: a csodálatos égi útmutatás a katonamulató helyett a templomba, — a mulatóban táncoló ledér cselédlányok helyett ehhez a derék, tisztalelkű leányhoz vezetett. Égi csoda ez! Aztán odajöhetett egy negyedórára az Etel. Nem szégyenlette a diakonisz- szák előtt azt a kopottköpenyű katonát. Nem szégyelte, hogy megkönnyesedett a szeme, mikor elmondtam az esetemet. Ö is megérezte, hogy sorsirányító csodák estek velem. Áldja meg az Isten érte! Ekkorra már az Eszter néni régen átölelve tartotta a lángoló arcú, most is könnyes szemű Etelt, most meg össze is csókolgatta. De valamennyien csodaérző megilletődéssel figyeltek. Még a mosogatás is abbamaradt. A menyecskeleány is beljebb jött a konyhából. A Jani gyerek is félre tette a leckét. A Ferenc bácsi szólamlott meg, hogy a Jóska elhallgatott: — Szavammal ne vétsek, hogyan került az Etel abba a városi templomba? Kapóra esett az Etelnek, hogy megszólalhat. Ügy érezte, hogy hallgatásában már kibírhatatlanul az érdeklődés középpontjába került, bármennyire is finoman résztvevő volt az az érdeklődés. Mintha édes kínban vergődő kis galamb- lelke túlságosan kitárult volna ennyi idegen ember előtt. Most majd másra terelődhetik az a csak őrá terelődött figyelem, ami már annyira nyugtalanította. Szívesen magyarázza: — A népfőiskolákon néhány napig a diakonisszaanyaház főnöknője is drága, melegszavú előadásokat tartott. Talán mivel igen érdeklődtünk a diakonisszák élete iránt, kettőnket meghívott az április 14-i ünnepélyükön való szereplésre és a szeretetházuk megtekintésére —- néhány napra. El is mentünk az ünnepély előtti reggelen és három napot ott is töltöttünk. — Csak nem akartál diakonissza lenni? — érdeklődik a Farkas Mariska. — De komolyan volt ilyenféle szándékom. — Aztán nem tetszett, amit láttál? — Inkább minden nagyon tetszett.. Tetszett a csöndes, mindig munkás, imádságos, szolgálatos életük. Az okos házirend, az árvaházuk, a buzgó vallásosságuk. A másik társam már ott is van, mint diakonisszanövendék. — Hát akkor te miért nem áltál be, ha minden tetszett náluk? — Minden igen tetszett. Már úgy is éreztem, hogy az Isten hívása húz oda. Húzódtam feléjük, de a jó szüleim, az édes otthon is húzott még. A szavalásom, meg az előadás után ezen gyötrődtem. Istenhez is fohászkodtam, hogy segítsen a döntésben. — Aztán segített? — Ezt Ferenc bácsi kérdezte. — Azt hiszem, igen. — Milyenképpen? — Én tartottam a perselyt az egyik templomajtóban. Rakták bele a szegények filléreit. Raktak bele kétfillérese- ket, aztán akadtak gyérebben tíz-húsz- filléresek is. Egy-egy pengő is hullott. De egy kopott köpenyű katona három pengőt tett bele. Rátekintek az arcára, hát a Galambos Jóska. — Amikor megértettem tőle, hogy milyen csudálatos módon került azon a délutánon a templomba — egyedül ő a katonák közül — és hogy milyen hatással volt rá Isten kegyelméből az én szavalásom, meg az előadás, akkor úgy éreztem egészen vi- Sl lágosan, hogy az 6 szemén-szaván ke- §j resztül az Isten is haza hív,
