Harangszó, 1942
1942-05-31 / 22. szám
174. _________ ;-----=., «,__________HARANGSZÓ_________________1Ö42 május 31. f öldjét, családi tűzhelyeiket, gyermekeik jövőjét védik. A ma hősei méltók a tegnap hőseihez. A pihenők emlékét áldjuk, az élőket köszöntjük, — amazokat Isten kegyelmébe, emezeket Isten oltalmába ajánljuk. Boldog nemzet, melynek hősei vannak; boldog hősök, kik Krisztus jó vitézei lehetnek; boldogok az otthonélők, kik a hősökért lemondani, áldozni, nélkülözni tudnak. A selmeci líceum igazgatója, Je- zsovics Károly, az intézet koszorúját 1900. évben e szavakkal helyezte a honvédszobor talapzatára: ti nyugosztok, mi résen állunk! A múltba nézünk s csöndesen mondjuk: ti nyugosztok; menetelő katonáinkra tekintünk s hangosan valljuk: résen állunk! Kuszy Emil Mannerf)elm tábornagy magyar kitüntetése. örömmel olvastuk és ad juk tovább a hírt arról, hogy a Kormányzónk nevét viselő szegedi Tudományegyem Mannerheim Gusztáv báró finn tábornagyot a földrajzi, néprajzi és régészeti tudományok terén szerzett érdemeiért a bölcseleti tudományok tiszteletbeli doktorává avatja. — Mannerheim tábornagy legendás hőse finn testvéreinknek, akire csodálattal néz a világ. Széles körökben talán kevesen tudták róla, hogy nemcsak hős hadvezér és kiváló államférfi, hanem nagy tudós is, aki tudományos munkásságával nagy elismerést szerzett hazájának. 1867-ben született, 38 éves korában már ezredes lett. Katonai megbízatása során alkalma volt Kelet-Oroszországban, Ázsiábán régészeti, néprajzi és nyelvi kutatásokat végezni. Az orosz forradalom kitörésekor hazament, 1918-ban megteremtette a finn hadsereget s győzelemre vezette az oroszok ellen vívott szabadságharcot. Legutóbbi győzelmeit mindenki látja és csodálja. A finn testvérnép nagy hadvezérét és tudósát tiszteljük meg, amikor egyik egyetemünk tiszteletbeli doktorává avatjuk. A tudósnak kijáró tisztelet mellett megszólal ebben a finnek iránt érzett testvéri szeretet is. Ezt a szeretetet mi annál jobban érezzük, mivel olyan nép felé száll, amelytől mindig szeretetet kaptunk. Érezzék meg finn testvéreink ebben a nagy hadvezérük és tudósuk által kiérdemelt megtisztelés- ben is a magyar testvérszív szere- tetét, amely azzal a hő imádsággal párosulva öleli körül őket, hogy Erre már Cifra Nagy Péter is emlegetni kezdte a szenteket és haragjában csapkodni kezdte az asztal lapját... — Majd megmutatom én annak a kölyöknek, hogy nem hoz szégyent az én becsületes nevemre. — Hát csak csináljon valamit vele, sógor uram, amíg meg nem rontják azok a kódis népek!... Ezzel Zsófi 'nénje csak felkerekedett és indult tovább a faluba, hogy folytathassa tevékenységét... Amikor Pista esti harangszókor hazajött a szántásból, mindjárt látta, hogy apjának valami van a begyében, mert köszöntését alig hogy fogadta. Ellátta a lovakat, magát is rendbeszedte, aztán belépett a belső szobába, hogy amig gazdaasszonyuk elkészíti vacsorájukat, olvasgasson abból az érdekes és komoly könyvből, amit az Egyesület könyvtárából kölcsönzött. Alig olvasott azonban néhány oldalt, apja nyitott reá. — Vóna veled egy kis beszédem! — Tessék, édesapám! — felelte Pista nyugodtan. — Hallom, hogy te, tilalmam ellenére, azok közé a semmi emberek közé jársz? — húzta fel a szemöldökét az utolsó szavakra Cifra Nagy Péter. Pista azonban nyugodtan nézett apja szemébe. — Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk, édesapám 1 Isten még' nagyon sokáig éltesse a finn nép boldogulására nagy tudósukat és hadvezérüket! Frontharcos és a fia. Mi az apám, mi az, hogy Doberdó, Gorlice, Lovcsen, Lemberg, Piave? Óh, nem mese e sok-sok furcsa név S amit beszélnek róluk, igaz-e? Mi az apám, hogy tarack és mozsár, K aver na, srapnel, bomba, gáz? Apám, én mindig úgy szerettem vón Tudni, hát mondd meg, beszélj, magyarázz! Mi az, hogy „Rajta“ és „Szuronyt szegezz!“ „Előre mindig, hátra sohasem!“ Hogy puskaportól százszor kiégett, De gyáva-könnyes sohsem volt a szem. Mi az apám, hogy éhség és hideg, Mely hőst legázol, sorvaszt és megöl, Ki hátra maradt vagy árokba dőlt, Habár tegnap még ott marsolt elöl. Mi az apám, hogy könnyes búcsúcsók, Hogy nincsen többé gyermek, feleség, Csak mindenütt a síkon, bérceken Apára leső gyilkos ellenség. Mi az apám, hogy hősi szent halott, Mi az apám, hogy hazaszeretet, Mi az apám, ha elgondolkodol, Könny fényli most is még a szemedet. — Fiam, ha mégy reggel iskolába És megfogod vén munkás kezemet S megcsókolsz rajt egy régi sebhelyet: A kérdésedre ott a felelet... Dobai Béla. — Nem vagy te azokra rászorulva — hirtelenkedett tovább az apja. — Nem ám, édesapám, mert ők is, meg mi is, mindnyájan reászorulunk Isten kegyelmére — felelte nagyon komolyan Pista. — Hát iszen, ami igaz ... az igaz ... — csendesedett most már apja —, de mégis mi a fenét csinátok ott minden héten?! Én sem jártam ollan ifjúsági micsodába, mégis első ember lett belőlem a faluban, ha az a gőgös Kovács szomszéd nem is akarja elismerni... — Lássa, édesapám -r- folytatta most1: már lelkesülten Pista — ezért járunk mi az Egyesületbe, hogy ott megtanuljuk a bibliaórákon a mi Urunktól, hogy aki első akar lenni, az legyen szeretetben szolgája másoknak... Mi majd nem gyűlölködünk egy életen keresztül azért, hogy ki közülünk a módisabb, kicsoda a rátartibb, mert mi édes testvéreknek tartjuk egymást Krisztus parancsolata szerint. —- Honnan veszed te ezt az okos beszédet? — csodálkozott Cifra Nagy Péter és egyszerre más szemmel kezdte nézni a fiát. Pista belenyúlt a kabátzsebébe és elővett egy kopott, foszladozó Üjtestámen- tumot. — Innen, édesapám, mert ez az én legjobb okosítóm, mert mindig megmutatja a helyes utat. Péntek Zsófi vasárnapja. Irta: Halász Béla. Cifra Nagy Péter addig tiltotta Pista fiát az Ifjúsági Egyesületből, amíg egy szép napon megcsikordult a kiskert ajtaja és befordult rajta nagy fejcsóválva Péntek Zsófi, elhalt feleségének a test- vérnénje. Zsófi nénét nem hiába nevezték Pénteknek, jaj volt annak, aki egyszer az útjába akadt, mert csak bajt és szerencsétlenséget hozott reá ... Tudta ezt jól Cifra Nagy Péter is, azért ugyancsak nem szeretem arcot mutatott, amikor a kellemetlen vendég beperdült a belső szobába és kínálást nem is várva, letelepedett az egyik festett székre. — No, sógor uram, én ugyan nem hagynám azt a gyerököt ollan mindenféle népség közé járni — kezdte a mon- dókáját. — Micsoda népek közé? — kapta fel a fejét Cifra Nagy Péter érdeklődve. — Hát azok közé az ifjúsági micsodák közé, ahová annak a rongyos suszternak, meg annak a kódis szabónak a gyerökei járnak ... — Az én gyerököm? — hördült fel erre Cifra Nagy Péter és eszébe jutottak hétszilvafás, gazdag ősei, akiktől nemesi előnevét örökölte. — Szegény Linánk forgolódna a sírjában, ha tudná, hogy egyetlen gyer- möke miilen társadalomba keveredett — ütötte tovább a vasat Zsófi nénje.
