Harangszó, 1942
1942-05-31 / 22. szám
1942 május 31. HARANGSZÓ •175. Az otrantói hős. Horthy Miklós sorhajókapitány az otrantói ütközetben súlyosan sebesülten, a Novara parancsnoki hídján. Emlékezzünk régiekről! Vannak nagy hőseink, akikről pici sorokat tanultunk az iskolában és azokat is belepte agyunkban és szívünkben a feledés árnyéka. Méltó, hogy legalább az emlékeztető szám felrázzon és figyelmeztessen bennünket nemes életükre. Ilyen elfeledett hős Kemény Simon, aki ezelőtt félezer évvel feláldozta magát nemzetéért, hitéért és vezéréért: Hunyadi Jánosért. 1442 március havában mindenki rettegve gondolt Erdély kikerülhetetlen halálára. A rettenetes, Mezid bég 80.000 főnyi sereggel úgy rontott a falvakra és városokra, mint a perzselő villám. A hírhedt könnyű lovasokat, a szpáhikat Erdélyig semmiféle nép sem tudta feltartóztatni. Erdélyben és az ország többi részében pártharcok és titkos lázadás tüze égette a népnek a szivét. Nem vették észre, hogy ég a ház felettünk. Az adókat Lépes György erdélyi püspök kegyetlen módon hajtotta be a rossz termések miatt csontig leszegényedett népen. Minden elkeseredésnél erősebb volt mégis a törökdúlástól való rettegés és Hunyadi János neve Gyulafehérvárott kezdte egytáborba összevonni az élethalál harcát megvívandó magyarságot. Az első kisebb ütközet Marosszentimré- nél volt, ahol a magyarok a portyázó török had kisebb részét már-már szétszórták, de a segítségükre siető óriási derékhaddal sehogysem bírt a maroknyi magyarság. Menekülniük kellett. Lépes György püspök, amikor az Ompoly patakot át akarta ugratni, megcsúszott és elesett lovastól együtt. így érték utói a törökök és lekaszabolták. A pórokat sanyarPéter gazda erre már nem tudott mit felelni, csak befordult a másik szobába, hanem a szíve körül valami melegséget érzett és mintha azt mormolta volna fg- jét csóválva: „Ejnye az a Zsófi, az a Zsófi!“ Hanem eljött Péntek Zsófinak is a vasárnapja! Már akkor furcsán kezdte érezni magát, amikor a tisztelendő úr felolvasta a szent igéket és e helyre ért: Hasonlatos a mennyek országa az emberhez, aki az ő földjébe jó magot vetett, de ...eljőve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé ...“ Nem tudta magának megmagyarázni, hogy miért gondol szüntelenül Pistára. Mikor pedig a prédikáció azt kezdte hangsúlyozni, hogy az ördög a faluban is szerte jár..., Zsófi nénje egyszerre úgy érezte, hogy minden szem őt nézi. Ügy tetszett néki, mintha az emberek suttognának és feléje mutogatnának: „Ez az ördög, ez az ördög!“ Szívét rettenetes félelem és nyugtalanság fogta el és hideg verej- tékcsöppek gyöngyöztek homlokán. — Kezdte belátni, hogy nem jól cselekedett, amikor Péter sógornak azokról az ifjúsági micsodákról beszélt, hiszen azok most mind itt ülnek és őt nézik... A hívek egyszerre csak azt vették észre, hogy Zsófi nénje imára kulcsolt kézzel ül a padjában és zápor módjára hullanak a könnyei... Aztán mintha a templomajtó is csikordult volna?... Az ördög akkor futott el a faluból.., gató püspök élete Így szépült meg hazájáért kiontott vérében. Mezid bég és a törökök öröme leírhatatlan volt. Azt hitték, hogy vége a magyar kitartásnak. Ekkor a gazdag Sze- ben városára vásott a vezér foga. A várost körülzáratta és mikor hírül vitték néki, hogy Hunyadi a bekerített város megmentésére siet,' elhatározta, hogy Hunyadit élve vagy halva kezeibe ke-> ríti, hogy — a zsákmány koronájaként — elküldje ajándékul a szultánnak. Óriási jutalmat ígért- annak a töröknek, aki Hunyadit elfogja vagy kivégzi. A magyar kémek megtudták, hogy mit forral Hunyadi ellen Mezid bég. Kemény Simon, a vitéz erdélyi főúr, megbeszélt csataterv szerint magára öltötte Hunyadi páncélját a könnyen felismerhető vezéri sisakforgóval együtt és 500 válogatott nehéz lovassal megtámadta Szeben alatt Mezid béget. A nehéz lovasság ellen óriási túlerővel támadott a török, hogy egyetlen magyar sfe meneküljön meg. Az ötszáz hős rettenetes vérfürdő után egy szálig elesett. Mikor a török sereg diadalittasan össze-vissza keveredett, akkor tört rá az-igazi Hunyadi oldalról és hátulról. Megindult a könnyű lovasLevél Ke!et-Karjalából.*) Aunusi lötdszoros, Vitele község. 1942 III. 28. Kedves Barátom! Hálásan köszönöm leveledet, melyet itt Kelet-Karjalában vettem kézhez, ahol továbbra is katonai szolgálatot teljesítek. Most én is megpróbálom, hogy legalább nagy vonásokban beszámoljak neked életünkről. Azt tudod rólam, hogy az 1939/40. évi téli háborúban elvesztettem otthonomat s minden ingó és ingatlan vagyonomat, hiszen az én egyházközségem is az oroszoknak átengedett területen maradt. De csak a puszta földek, üres házak és templomunk, mert a több mint 10.000 lelket számláló gyülekezetem tagjai utolsó emberig átköltöztek Csonka-Finn') Kclct-Karjala Szovjetoroszországnak a finn határ mentén elterülő hatalmas kiterjedésű tartó-- mánya, mely bár tisztára finn lakosságú, mégis* évszázadok óta orosz uralom alatt áll. A győztes finn hadak a múlt év őszén Kelet-Karjalából is kiverték az orosz seregeket s most ezen a vidéken is megkezdődött egyházi és nemzeti téren az újjáépítés munkája. Ebben az újjáépítő munkában vesz részt az évekkel ezelőtt Magyarországon tanult Vapalahli Topi uusikirkkoí finn evangélikus lelkész is, aki az aunusi földszoroson (a Ladoga cs Onyega tavak közötti földszoros) járási katonai parancsnokként működik. Ezt a levelet ő írta Dedinszky Gyula békéscsabai evang. lelkésznek. ság és a szekértábor és kitörtek Szeben védői is és a diadalmámorban fejétvesz- tett hatalmas török hadat széjjelverték és megszalasztották. Húszezer török halott teste borította a csatateret. Elesett a híres Mezid bég és a fia is. Mindössze háromezer magyar vitéz volt az áldozat a fényes győzelemért. Kemény Simon 500 válogatott vitéze egy szálig elesett. Emlékét a Bonfini és Thu- róczy krónika tartotta fenn írásban. Az utókor magyarja pedig vésse ezt az emléket a szívébe és oltsa gyermekeibe, hogy a fajtánkért és hitünkért vívott mai harcban magával sodró zászlóként lobogjon előttünk Kemény Simon emlékezete. Bácsi Sándor. országba, ahol az állam, a Finn-öbölnek Helsinki és Turku közötti hosszú part- sávján telepítette le híveimet ideiglenesen. Magam is ezen a területen utazgattam állandóan, bátorítva és vigasztal- gatva szétszórt nyájamat. így tartott ez múlt év júniusáig, amikor újra behívtak katonai szolgálatra. Egy ideig az oroszoknak átengedett hangői félszigetet szemmeltartó csapattesthez voltam beosztva, de csakhamar a karjalai frontra kértem áthelyezésemet. Magam is karjalai vagyok, érthető, hogy elsősorban Karjala felszabadításáért akartam küzdeni. Néhány hetet töltöttem ezen a frontszakaszon s az Isten megadta érnem, hogy az elsőkkel vonulhattam be egyik régebbi gyülekezetembe, Loimo- lába, bár igaz, hogy nem sok örömöm telt benne, mert az általam épített szép templomnak már csak a füstölgő romjait találtam. Az oroszok visszavonulásukkor felgyújtották. Amikor azután egészen kiköszörültük az 1939/40. évi téli háborúban rajtunk esett csorbát s az elvesztett területeket visszaszerezve, a határt messze keletre, a Ladoga és Onyega tavak közötti aunusi földszorosra helyeztük át, akkor katonai hatóságunk többekkel együtt engem is, az ezen a területen lakó felszabadított véreink életének újjáépítésével bízott meg. Ebben a munkában állok járási katonai parancsnokként most is már félév óta. Hatáskörömbe tartozik minden egyházi-, iskolai-, népnevelési- és kulturális kér-
