Harangszó, 1942
1942-05-10 / 19. szám
1942 május TO. HÄRÄNGSZÖ m Rémuralom Észtországban. Most érkezett levél az első híradás ottani testvéreink sorsáról. A német—orosz háború óta Észtországgal megszakadt minden összeköttetésünk. A német csapatok bevonulása után sem indult meg a postaforgalom, úgyhogy a finn lapok hozzávetőleges jelentéseiből értesülhettünk az ottani helyzetről. Kajos János orosházi népfőiskolái lelkész a napokban kapott levelet az egyik ifjúsági munkástól. Ez az első közvetlen hír Észtország felől. Belőle közlünk egyes részeket. Dátum: 1942. III. 26. Pärnu. Ma kaptam meg az ön tudakozó sorait, amit a dátum szerint aug. 24-én adott postára. Hosszú Utat tett meg, de végül mégis csak ideért. Irgalmatlan erőszak vonult végig népünkön és országunkon és áldozatul ejtette legjobbjait. Sok értékes embert — köztük ismerősöket és jóbarátokat — elhurcoltak messze ismeretlen országba. Hazánk legderekabb fiait és leányait gyilkolták le irgalmatlanul és kínozták meg a legborzalmasabb módon, amit ember egyáltalán el tud képzelni. Egyházunkat is súlyos csapások érték. Letartóztattak, elhurcoltak és meggyilkoltak egész sort a legjobb lelkészek közűi. Mint nagy veszteségről kell írpom Arumägi esperes elhurcolásáról. Az egyik legrettenetesebb nap volt az népünk történetében. A 13—14-re öleljen. Avagy talán, hogy megfojtson. A hideg rázott s nem akart világosodni. Végre mégis pirkadt s amint szakadozott körülöttem a sötétség, szakadozott lel- kemről a félelem. S a keresztalakú fényesség is eltűnt. A helyén fekete kereszt lóg a falon. Odamegyek, megnézem. Egyszerű, közönséges kereszt. Papírból. Amolyan világítás papírból. Az írását is el tudtam olvasni: Ember, mit cselekszel ma!? Belémnyilalt s most már belülről támadt bennem fényesség. Bevilágította gondolatvilágom sötét kamráit, átértettem bűnös szándékomnak minden borzalmát s döntöttem. Nem mocskolom be embervérrel a kezemet. Nem leszek gyilkos. — Hála Isten — sóhajt fel felszabadultan a lelkész. András elbeszélése alatt úgy érezte magát, mintha egyre több terhet raknának vállaira s most egyszerre egy láthatatlan kéz leemelte onnan. Gyönyörűséges érzés volt. Ügy ömlött el kínos feszültségéből felszabadult lelkén, mint puha olaj a gyötrő sebhelyen: — Megmentette a kereszt. A Krisztus — mondja belső örömmel a lelkész. — A sátán azért nem nyugszik — sóhajtja András fájó lemondással. A lelkész ismét érzi vállain az előbbi terhet. Int és András folytatja: — Féltem Móger szeme, elé kerülni, és elhatároztam, hogy haza megyek, összecsomagoltam, nem igen volt mit. virradó éjjel történt júniusban. A házak elé teherautók álltak ifjúkommunistákkal, katonákkal és felfegyverzett kommunista szabadcsapatokkal megrakottan. Békés álmukból verték fel a családokat és kicsiny gyermektől az aggig mindenkit — betegeknek sem volt kegyelem •— puskás őrök között vittek az autókra. Ugyanezen éjjel ugyanezt a gonoszságot Jézus mennybemenetele. Délelőtt folyamán rendbehoztam az irataimat, s délután már az állomáson voltam, hogy induljak. Büszke voltam magamra, hogy volt erőm, menekülni a gyalázatból. Ügy jártam-keltem a per- ronon, mint a hadvezér, aki csatát nyert. Boldog voltam, de hiába, az ördög sose alszik. — Csak beszéljen, beszéljen. A dologra! — Türelmetlenkedik a lelkész. András folytatja: — Egyszerre csak előttem áll az amerikai, kit estére meg kellett volna ölnöm. Végignéz rajtam. Mintha ismerne. Kővé mered a lábam. Ez az ember belém lát, villan át agyamon és tudja, mit akartam vele. Szerencsémre megszólalt, különben összeesem ott rémületemben, ha még sokáig rámmereszti nagy, fekete szemét... — Maga nem magyar? — kérdezi s mintha egy kő esett volna le szívemről. — Az volnék — mondom s megemelem kalapomat. — Még pedig Baranyából való vagyok. Z.-i. — Az amerikai egy lépést tesz hátra s úgy néz rajtam végig csodálkozva. Z.-ból, Baranyából? — kérdi. — Onnan hát — mondok. — Talán az úr is magyar? — Én már amerikai vagyok — mondja, de az apám ép Baranyából való volt. Z.-i. Vagy öt- verr éve már, hogy otthagyta az óhazát. Én már kint születtem. Molnár Jánosnak hívták édesapámat. — Hogy a méh csípje meg -— csudálkozom —, hisz akkor szomszédunk volt. Kicsit még emlékszem is. De ilyet, így összetalálkozni. vitték végbe mind a három kis országban: Litvániában, Lettországban és Észtországban. Sok autóvezető úgy beszél erről az éjszakáról, mint életének legrettenetesebb élményéről. Arumägi espe-- rest feleségével és Kalle, Ilmari nevű gyermekeivel együtt hurcolták el. Azonban már a következő állomáson elszakították a családokat a családfőktől, mivel a férfiakat letartóztatottaknak nak nyilvánították, míg családjaikat Oroszországba irányították száműzetésbe. Az újságokból még néhány napig értesültünk rövid híreken keresztül az elhurcoltak kiszállításáról. Ez olyan borzasztó volt, hogy semmiféle írás nem képes elég hűen kifejezni. Varik esperest (volt püspök- helyettes) borzalmas módon gyilkolták meg, előzőleg úgy megkínozták, hogy felesége — az újságok híradása szerint — alig ismerte fel holttestét. Ö az erdőbe menekült az elfogatás elől, de amikor meghallotta, hogy feleségét és családját fenyegetik kínzással, ha el nem árulják rejtekhelyét, önként jelentkezett. Egy sírba temették fiával, egy katonaitiszttel. Meggyilkolták a tartui al- esperest: Vooremaa-t (járt Magyarországon is), szintén igen kegyetlenül. Oroszországba hurcolták a következőket: Janno esperes, Kirotár alesperes, Kerem, Saarse, Paigaline, Neemre, Luide, Rahamägi H. B. (volt püspök), Hiimets, Bender. Katonának bevonultatva kerültek Oroszországba Juhkental, Karm, Maidé, Neeme- kuru, Paesalu, Uiboopuu és Too- ming lelkészek. De az úrnak jól mehet odakint Amerikában — terelgetem másfelé a beszédet. — Nem panaszkodom — mondja —, cipőgyáros vagyok. — Az se rossz — hu- nyorgatok s érzem, rág belülről az irigység. Nekem sem ártana ilyesmi — mondom. — Dehát szegény embernek a szerencséje sem szokott gazdag lenni. — Meg is dolgozott érte édesapám és én. Semmit nem adnak igyen — magyarázza Molnár. — Aztán a tunya, léha embert a jó Isten sem segíti. — Ez nekem szólt — gondoltam. Mintha csak ki akart volna oktatni s igyekeztem alátámasztani álláspontomat... — Elég hiba, hogy nem adnak ingyen — mondom —, pedig de jutna, ha az ember úgy széjjel néz a világban. Aztán az az Isten sem lehet a legigazságosabb. — Azt hittem ezzel meghajlásra bírom Molnárt, de nem hagyta magát. — Az Isten csak annak ad, aki törekszik —- mondja — s nem lenne benne köszönet, ha csak úgy ingyen jönne a vagyon. A könnyen jött gazdagság könnyen megy is. Csak azt markoljuk meg keményen, mihez a verejtékünk tapad. —- Igazat kellett neki adnom s nem is igen tudtam, mit válaszoljak. (Folytatjuk.) Háládatlan máshoz én soha nem lettem, csak neked maradtam örökös adósod: Édesanyám, lelkem! (Szabolcska.)
