Harangszó, 1942
1942-04-26 / 17. szám
1942, április 26. HARANGSZÓ 133 Egyetemi lelkész beiktatása folyt le a közelmúltban Budapesten a Deák-téri templomunkban. Ezzel valósággá lett egy régi álom: az ország különböző egyetemein az életre felkészülő 1100 evangélikus egyetemistának van külön lelkipásztora, aki magyar falukból, városokból a főiskolákra felkerülő ifjúságunkat gyülekezetbe gyűjti, pásztorolja, lelkileg gondozza és az egyház életébe szorosan bekapcsolja. Senki előtt nem lehet kétséges, hogy nagy szükség van erre. Nemcsak azért, mert az ifjúság féltett kincsünk. Benne szunnyad családjainknak, egyházunknak sok drága ígérete, életútján kíséri a sokszor könnyel, verejtékkel nevelő és taníttató szülői ház féltő szeretete. De azért is, mert ezt az ifjúságot nagy mértékben fenyegeti a sok ' kísértés és elkallódás veszedelme. S különösen azért, mert ez az if júság a mi jövendő intelligenciánk letéteményese. Végtelenül fontos, hogy necsak a középiskolákban, hanem onnan kikerülve a föiskolá- kolákon is elérjen hozzá az egyház vezető, simogató, irányító keze. továbbra is tartsa a gyülekezet kötő ereje, hogy hangozzék feléje Krisztus életetadó üzenete és az evangéliumban megoldást találjon minden nagy égető kérdése. Egyetemi lelkészünknek abban van a nagy missziója, hogy ezt az evangéliumot ifjúságunkhoz közelhozza. Sok utánjárást, nagy munkát jelent ez. De meglesz az áldása. Indulóban ezt kérjük és ezért imádkozunk! L. 1. Hazaérkezett a finn szabadságkereszttel kitüntetett magyar evangélikus lelkész. Nemrégen örömmel közöltük, hogy Finnországban tanulmányúton levő magyar evangélikus lelkészt, Molnár Rudolfot, aki lapunkkal a kapcsolatot leveleivel és cikkeivel állandóan fenntartotta, Mannerheim tábornagy a finn szabadságkereszttel tüntette ki. A kitüntetett lelkész most hazaérkezett. Áldott szolgálat. Molnár Rudolf a múlt év áprilisában ment ki északi testvéreinkhez. Ottartóz- kodása alatt egyházunknak, hazánknak igazán szép szolgálatot végzett. Alighogy kiérkezett, újból fegyverbe hívták a finn népet s ő magyar testvérszívének sugallatára katonának jelentkezett. Jelentkezését elfogadták s a propaganda-századba osztották be és rábízták a helsinki Rádió magyar hírszolgálatát. Vele állíttatta össze a finn hadvezetőség az „Otthon és Kaszárnya“ c. katonaujság nagysikerű magyar számát, amit 10.000 példányban küldtek katonáinknak s amit az egész országban a Harangszó ismeróvatos, de félreérthetetlen érdeklődéseket és begombolkozott. Engedett mindenkit remélni és senkinek nem nyilatkozott. Neki megvoltak a tervei, de egyelőre még takargatta őket, mint a kotló a csirkéit. Mindenre csak mosolygott, de szája csukva maradt. Neki való állapot volt ez. Uralkodott a falu szépeinek szíve fölött. Bódóné se bánná, ha még egyszer szó esnék örzséről. Beállt a fagy. Törökék azonban csak rakták a tűzfalakat. Már feltolta magát a csúcsig az állvány s folyt lázasan a munka odafönt. Be akarták ma fejezni és összefogtak. Jóska is segített. Vitte föl a téglát. Ép a létra közepén állt, mikor megingott az állvány. Az éj folyamán fölszívta a fagy a frissen rakott falat, meglazult s az állvány terhe alatt kidfilt. Velőtrázó reccsenés s zuhant alá. Látták lentről a bajt, de nem lehetett segíteni. Ágnes is hallotta a reccsenést, de nem látta az omlást, mert bent volt az udvaron. Tudta azonban, hogy valami rettentő dolog történt. Úgy érezte, mintha az agyában roppant volna. Kirohan s minden borzalmával eléje tárul a szerencsétlenség. Fa- és deszkahalmaz, ösz- szetörf gerendák s mind ezen fekszik roppant súlyával a tűzfal. Jajgatás, nyögés. A sérültek segítség után kiáltoznak. Nincs nagyobb baj. De hol van Jóska, ordítja Ágnes, mint fájdalmában a vad, melynek kölyke elvesztéséről sugdos az ösztön. Senki nem tudja, hol van. Az összeomlás pillanatában a létrán volt. Akkor látták még. Valószínű a fal alá került, volt a vélemény. Alig fogtak hozzá, hogy eltakarítsák a falat, máris előkerült. De holtan. Agyonnyomta a fal. Borzalom zúg végig az összeverődött tömegen. Sajnálat, káröröm lobban a lelkekben, a szemekben. Itt-ott szörnyű megsejtések nyilainak a tarka érzések közé. Bodó megjegyzi csöndben: — Kezdődik Isten ítélete. A tömeg elkapja a gondolatot, hisz egyáltalán nem idegen néki és súgva viszi szerte. A falu megriad. Szörnyűködnek és imára kulcsolódnak a kezek. A sors pányvát dobott Ágnes gőgjére. De nem is a sors, hanem Isten. Ez nem véletlen. Véletlen nincs. Nem más ez, mint az Örökkévaló keze által vezetett történés. VII. Ne kutassuk, mi van Törökéknél. Az asszonyt nem lehet megvigasztalni, ösz- szetört testében, lelkében. Nem lehet ráismerni. Szeme mintha megmerevedett volna. Egész nap maga elé bámul, de nem lát semmit. Minden látása, értelme önmagába mélyed. Vizsgálja belsejét. Nem lehet szavát venni. Sem örömét, sem bánatát nem látni. Könnyét sem. Egykedvű. Mindig maga van. Szeme egyre fénytelenebb lesz, egyre homályotetett először. Hazajövetele előtt pedig a volt finn kultuszminiszternek a finn hadsereg szelleméről írott könyvét fordította magyarra. A nagy megtiszteltetés. Molnár Rudolf szolgálatát a testvérnép azzal jutalmazta, hogy múlt hó közepén a legendás Mannerheim tábornagy „hazafias érdemeiért“ a szabadságkeresztet adományozta, melyet szép ünnepélyen adtak át Molnár Rudolfnak. Mindig jólesően éreztük, hogy finn testvé- íeink szeretnek bennünket. Ebben is boldogan érezzük most ismét a testvér megbecsülését. Hogy vannak a testvéreink? Ez a legelső kérdés, amit a rokontól hazatérőtől itthon kérdeznek. Erre érdekes nyilatkozatot adott hazatérésekor Molnár Rudolf a Magyar Értesítőnek. — A háborúban álló finn nép hangulata rendületlenül bizakodó — mondotta. — Hitük és fajszeretetük erőt ad nekik minden megpróbáltatás elviselésére. Pedig az első s a mostani háború a férfi- lakosságnak csak hősihalottakban több mint két százalékát követelte áldozatul, az ország közel ezer légitámadást állott ki s úgyszólván mindenütt nők dolgoznak otthon a férfiak helyén a mezőn, műhelyben, gyárban. Ryti államelnök rádióelőadásából tudjuk, hogy az össz- 'akosság tizenhat százaléka öltözött fegy- veibe! A „mindennapi kenyér“ gondja is súlyosabb északon: a földeket csak júniusban lehet felszántani, szeptemberben kerülhet sor az aratásra. Mégse találkoztam egyetlen csüggedt emberrel. Hős ott minden iskolásgyermek; mert hősiesség kell ahhoz, hogy az apa helyett maguk szerezzék meg a betevő falatot. És ők megszerzik. Éppen Finnországból való eljövetelemkor adták ki azt a kormánysabb. Mintha lassan borulat szállna elméjére. Fásult. Egyetlen érzés lobban meg itt-ott még benne: az önmaga iránti utálat. Olvankor ideges lesz. Szeretne önmagától menekülni. Egy délelőtt aztán András holtan találta a padláson. Felakasztotta magát. A falu meg sem lepődött. Várták. Számításba vették, hogy be fog következni. Valami átok van Törökék házán, mondogatták. Bodó Péter azt mondta: Nem átok az, hanem bűn. Nehéz élet szakadt Andrásra. Egyedül maradt. A ház elkészült nagy helyiségeivel, de minden üres volt. Se feleség, se gyerek. De sokszor sopánkodott rajta, hogy csak egy volt a gyerek. Ez az üresség a házban úgy feküdt kedélyére, mint valami nehéz kriptafedél. Féltek a háza alá lépni s ez különösen fájt neki. Ki volt közösítve. Átok alatt állott. Magára maradt. Nincsen senki, kinek panaszkodhatna s minden fájdalma vissza- ömlik sebes szívére. Égeti, marcangolja. Majd beleőrül. Sokszor vizsgálat alá veszi gondolkodását, hogy megérti-e még, mi a ió és mi a rossz? Mi az erény, mi a bűn? És még megérti. S ez a legrosz- szabb. Az, hogy érti. Az önmagába fordított tekintete' örökké egy pont felé van irányítva. S ebbe a mozdulatlan, merev nézésbe bele fog őrülni. Folyton ez az érzés gyötri. (Folytatjuk.)
