Harangszó, 1942
1942-04-26 / 17. szám
HARANGSZÓ 1942. április 26. 132 tette a szobrát. Az ázsiai buddhista nép pedig olyan elismerésben és tiszteletben részesíti még ma is, amilyenben fehér embernek nem volt része. Hívő magyar volt. Ha semmi bizonyítékunk nem volna rá, akkor is elmondhatnánk róla. Hiszen amennyi szenvedést, csalódást el kellett neki viselnie, azt nem lehet hitetlen lélekkel elhordozni. De bizonyítékaink vannak rá. A nagyenyedi ősi református kollégium evangéliumi levegőjében nevelkedett. Távol hívő közösségtől, idegen világban, különöshitű buddhista szerzetesek kolostorában, keresztyén eszméktől idegen lelkek* között él. S mikor egy protestáns angol kapitánnyal találkozik, boldogan beszél a „mi hitünkről“. Támogatást ajánl fel neki s nem fogad el mást, mint néhány könyvet s azok között is elsőül egy Bibliát. S ő, a sokat szenvedett ember, le tudja írni ezt a mondatot: „Az ég megáldotta lépéseimet.“ Áldozatos magyar volt. Nem kincsért, hírért, dicsőségért dolgozott. Mikor pénzre tesz szert, azt nem magára fordítja, hanem hazaküldi szülőfalujának és a nagyenyedi kollégiumnak. Ifjúságát, férfikorát, tudását, becsvágyát feláldozza a magyar célért. 1819—1842-ig dolgozik, küzd, szenved, míg végre elindulhat Indiából, hogy most már Tibeten keresztül eljusson a célhoz. Díjában mocsaras, gyilkos kórtól fertőzött vidéken kell keresztülhaladnia. (Kezében még mindig a hazai bot.) Megkapja a mocsárlázt (maláriát) s az ezidőben még gyógyíthatatlan betegség sírbaviszi az áldozatos életű székely-magyart. (Minden művében ezt írta neve alá!) Sorsa magyar sors volt. Igaz, világhírűvé lett. S ha talán Isten keze nem Indiába irányítja, ma nem beszélne róla a világ. A magyar nevet és tudományt elismertette a világgal, magasra emelte a magyar Géniusz fáklyáját. És mégis... Mégis valami keserűség lepi meg szívünket, valami erősen fojtogatja a torkunkat, ha arra gondolunk, mennyire azonos az ő sorsa is minden nagy magyaréval. Hihetetlen feladatokat megold, nagyobbakat, mint vár tőle a világ, de a magyar feladatot már nem tudja megoldani. A cél előtt összeroppan, kidől — mert egyedül volt. És ezért példaadó magyar volt Körösi Csorna Sándor. 100 é\ távlatából hirdeti, hogy céltis- merő, felkészült, hívő, áldozatos magyarokra van szükség. Magyarokra! Nem egy Körösi Csorna Sándor kell, hanem egy nemzedék kell az ilyen jellemekből s akkor a sorsunk az az ígéretes magyar sors lesz, amelyért 1000 év óta küzdünk. Zacher "Lajos. Körösi Csorna Sándor egyik cellájának ajtaja a zanglai kolostorban. Isten nélkül. Elbeszélés. Irta: Dr. Schlitt Gyula. (Folytatás.) A falu forr s ha a szemek pillantásával széjjei lehetett volna dobni az épülő házat, hát kő kövön nem maradt volna belőle. Dehát amint épült s belehelyezkedett lassanként az utca keretébe, az emberek is megszokták s tudomásul vették, hogy itt van. Az emberek lassanként mindenbe beletörődnek. A megszokás nagyobb hatalom, mint az ész. Befújja az agyvágányokat s megszűnik hatása alatt a gondolatok közlekedése. Csak Bodó Péterből nem tudja kiölni az idő a vádló gyanút. Törökné bántó viselkedésétől a legtöbbet ők szenvedtek. Iiodóné és örzse féltek vele találkozni. Bodó Péter egy alkalommal összefutott Ágnessel kint a földön. Megszólította: — Egyedül vagyunk, Ágnes — mondja — csak Isten hallja felettünk a szót, beszélj hát igazat. Honnét veszitek ezt a rengeteg pénzt? De ne hazudj! Tudom, nem tisztességes úton jutottatok hozzá s valami rettentő nagy bűn tapad va- gyonotokhoz. Ágnes elsápadt. Váratlanul érte a támadás. Szólni sem tudott. Csak hebegett. Dadogott. Bodó látta, hogy szíven találta s megforgatta benne a kést: — Amitek van, Ágnes — folytatja — mind lopott jószág. A földetek, a háza- | tok. Az állatjaitok s még az a gönc is, ami rajtatok van. S ezt mindenki tudja, Ágnes, de mindenki.- Az erre felrázta magát aléltságából, átfutotta a vér s hátraszegve fejét, szinte diadallal visítja: — Hát Péterkém, nem kell mindig, hogy a butákat segítse a szerencse. Semmit nem tudtok, de semmit. Csak az irigység rágja a veséiteket és a szátok jár, de tudni, édes Péterkém, nem tudtok semmit, de semmit. Ezért esz benneteket a fene. Avagy talán a Jóska kellene, hogy sárgultok mind a penésztől, ahányan vagytok? Azt hiszem, jól tapo- gatódzom? Nem, Péterkém? Már pedig abból nem esztek. Ezzel sarkon fordul és megy. Szinte megkönnyebbült. Már régóta várt rá, hogy ezt megmondhassa. Úgy érezte magát, mintha olajat nyelt volna, úgy kene- gette valami belül. Bodó megáll s néz utána. Vakaródzik. Erre nem számított. S a legbosszantóbb tudni, hogy valaki gazember s nem lehet neki megmondani. Rettenetes érzés. Ágnes nagy eréllyel sietteti a házépítés körül a munkát. Még tél beállta előtt akar hurcolkodni, pedig már jelentkeznek a fagyok. Nem ismer akadályt. Erőszakos és hajthatatlan. A tűzfalakat rakják. Ágnes ágaskodó gőggel nézi a felfelé kapaszkodó állványozást s az emelet magasságban dolgozó munkásokat. Ügy érezte valahogy, mintha ő is úgy járna a falu feje fölött, mint azok oda fönt. A háznak lassanként kibontakozó formája és nagy arányai akaratlanul is tiszteletet keltettek Törökék iránt. Ha a lelkek mélyén meg is húzódott az irigység, szembe azért hízelegtek. Keresték az új gazdagok kegyét. Megvan a vagyonnak ez a vonzó varázsa. Mindenki várt titokban valamit Andrástól. Tudta mindenki, hogy nem rendes úton jutott vagyonához s hátha lehetne valami kis útbaigazítást kapni, valami kis jó tanácsot. Ilyen gondolatok s rejtett vágyak bujkáltak az agyakban s ezek elhomályosították a lelkekben lappangó gyűlöletet. A haszonlesés erősebb indulat, mint az irigység. Emez szenvedő érzés, amaz cselekvő és elnyomja ezt. Jóska a falu első legénye lett. Megdobbantak nyomában a leányszívek, de még inkább az anyáké. Ágnes élvezte a helyzetet. Feléje fordultak a pillantások, rája zúdultak a reményekkel telt várakozások. Micsoda hajléka lesz majd Jóska jövendőbelijének!! Ezt sóhajtotta az egyik faluvég a másik felé. Kerülgették is tapogatózásukkal Ágnest. De Ágnes hallgatott. Fogadta mosolyogva az
