Harangszó, 1942
1942-04-05 / 14. szám
T08 H A R A N G S Z Ó 1942 április 5. Egyháziam vészetet! Az egyházi művészet nem mellékes járuléka, hanem fontos tartozéka templomainknak. Mert az igazi egyházi művészet nem cifra dísz, hanem az igehirdetés segédeszköze. Rendeltetése nem öncélú gyönyörködtetés, hanem prédikálás. Éppen ezért az egyházi művészet nem fényűzés, hanem szükséglet. E téren hazai egyházunk nagyon gyengén áll. Míg a külföld — Németország, Finnország, Skandinávia — evangélikus templomaiban erőteljes szóhoz jut az egyházi művészet, addig nálunk alig van egy-két evangélikus templom, amely értékesebb egyházművészeti kincset mondhat magáénak. Ennek hármas oka van. Egyik ok nehéz történelmi viszonyainkban rejlik, őseinknek a nehezen kiharcolt lehetőségek szerint rendesen hirtelen kellett templomaikat félépíteni. Nem értek rá szentegyházaikat egyházi művészettel is meggazdagítani. Az volt a fontos, hogy minél előhb használatba vehessék a templomot. Állandóan fejük felett lebegett az erőszakos elvétel Damok- les-kardja s már csak ezért is a lehető legegyszerűbben rendezték be templomaikat. A református egyház hatása is szegényítően hatott. A másik ok anyagi. A mi templomainkat nem gazdag kegyurak építették. Szegény evangélikusság száj - tól-elvont, keservesen kuporgatott fillérei rakták a téglákat. Mire az épület tető alá került, addigra rendszerint minden pénz elfogyott s valamennyi segélyforrás kimerült. Belső berendezésre már csak vékonyan futotta. A harmadik — s bizonnyal legfőbb — ok, a nemtörődömség és hozzáértés hiánya. A templomépítő gyülekezetek rendA györnádorvárosi újlemplom oltárfelszerelése Sima Andor müve. szerint nem törődtek azzal, hogy milyen lesz a templom és mi kerül beléje. Innét van az, hogy főként falusi templomaink között kevés akad, amelyiken művészi forma van. Stílustalan kőműves-munka a legtöbb. A hozzáértés hiányának szomorú jelenségei is gyakoriak. Értéktelen, formátlan bóvlik, ízléstelen giccsek kerültek templomainkba. Van gyülekezetünk, ahol a presbitérium a régi szép oltárképet értéktelen újjal cserélte meg, a régi gyönyörű gyertyatartókat és feszületet kidobatta és vásári ócskaságot állíttatott helyébe. Templomaink legtöbbjében még ma sem törődnek az egyházi esztendő színeivel. Ízléstelen tarkaságok, em- berdícsérő varrományok éktelenítik az oltárt. Pedig az oltárterítőnek színével és kézimunkájával egyaránt prédikálni kell. Törődjünk a komoly egyházművészettel. Kimondhatatlanul örülhetünk annak, hogy most már egyre több gyülekezetünk építteti templomát mfivésztervezővel. Sándy Gyula, Szeg- halmy Bálint stb. templomai mindmegannyi műremek. Annak is örülhetünk, hogy lelkészi karunk fiatalabb tagjai közül egyre többen érdeklődnek komoly egyházművészet iránt. Egyházunk megújhodásának természetes gyümölcse ez is. fgy remélhetjük, hogy ezután épülő templomainkban az evangélikus egyházmflvészet értékes alkotásai is helyet találnak. Mert az az igazság, hogy az igazi mflérték alig kerül többe a vásári tucatárunál. Csak egy kis szeretet és buzgóság kell hozzá, már meg is van a különbözet. Révész István budapesti segédlelkészünk, aki hazai egyházunkban ma legnagyobb — Időben haza kell érni. Nem való nekik már a táncmulatság. De a menyecske csak nem nyugodott, amíg ígéretet nem kapott, hogy elmennek. — Ott leszünk —- mondta Erzsébet, de ahogy kiejtette ezt a két szót, érezte, hogy nem lett volna szabad megígérnie. Érezte, hogy a mai délelőtt szépségéhez sehogysem illik a kocsmai táncmulatság, érezte, hogy ennek a napnak az emlékét annak az érzésnek kell betöltenie, amit a templomból hozott magával, és mégis, nem volt elég erős arra, hogy ezt nyíltan is megmondja. * * * Ott ültek a kocsma gyalulatlan asztala mellett. Apró, szögletes poharakban pirosán csillant meg a bor, amit eléjük raktak. A zene szólt. Repült a sok színes leányszoknya ... most piros, fehér, rózsaszín, most fekete férfi ruha, fényesre subickolt csizma. A harmonikás nekipirult arccal játszott, fenn az égen még ragyogott a tavaszi nap, de már messze, hidegebben, mint reggel. Ügy ültek a nagy embertömegben, mint két félénk, idetévedt madár. A sógorasszony mellettük folyton beszélt. Összehordta a félfalu dolgát. Nem nagyon figyeltek rá. Fárasztotta őket. Sértette őket a feléjük vetődő kíváncsi szemek tekintete. Szótlanul ültek egymás mellett s anélkül, hogy beszéltek volna, érezték, hogy lelkileg nagyon messze vannak ettől a mulató, fiatal, vagy magát fiatalnak játszó tömegtől. Ezeket a ? tánctól verítékes homlokokat, kipirult arcokat, égő szemeket, mintha nem látták volna a templomi padsorokban, mintha egy ismeretlen világból jöttek volna. Gondolataik összekavarodtak. Ők is voltak fiatalok. Mi történt itt? Ennyire megváltozott a világ? Vagy ők öregedtek meg ennyire? Márta előtt már összefolytak a színek. Nem mert felállni, any- nyira gyengének érezte magát. De már csak a teste volt itt fekete ünneplőben, a lelke egészen máshol járt. Erzsébet lelke is a múltban járt. Neki a húsvét többet jelentett, mint Mártának, többet talán, mint az itt táncolók mindegyikének. ... Húsvét volt akkor is, háború volt akkor is, csakhogy még 1915-öt írtak. Akkor járt jegyben Fehér Andrással. Szép szál legény volt. Magas, karcsú, barna, — és a szeme olyan, mint az ég kékje. Itt táncoltak akkor ők is. Másnap bevonult katonának. Vele mentek a falu harangjai is. András azóta se jött vissza, a Harangok ma érkeztek s velük a'húsvéti üzenet: Feltámadunk! — András! Találkozunk, feltámadunk! — mondta maga elé. A nap már leszállt s hűvös levegő csapódott be az ablakon. Erzsébet össze- borzongott. — Menjünk — mondta, de ekkor hirtelen lüktetőbb lett a zene, gyorsabb ütemű a tánc. Mozgolódás támadt. Egy mély férfihang túlharsogta a zenét. A bámészkodók serege köréje csoportosult. A zene hangos jajdulással kettészakadt s a terem közepén megállt egymással szemben két legény. Szemükben gyűlölet izzott s vad szenvedély. Mindenki dermedten figyelt. Néhányan a tánc hevén csak most vették észre, hogy minden elcsendesült. Halk suttogás futott végig a termen. — Lidiért megy a játék, a falu legszebb lánya. A dulakodók nehéz lélekzete ott vibrál a levegőben. Lélekzetvisszafojtó a csend. A nézők közül kiválik egy karcsú, magas, pirosszoknyás leányalak. Királynői mosollyal nézi a küzdelmet. Erzsébet is tágranyilt szemekkel nézi őket. . . Akár csak akkor ... amikor ő érte ment a játék. Így állt akkor is szemben a két legény. András, meg a másik. — András! — kiáltja hangosan, ahogy az egyik legény kést ránt elő s már ott áll közöttük sáppadtan, remegve, fekete ünneplőben, védőn kitárva két karját. Az egyik legény már éppen megragadná, hogy odébb lökje, de ekkor alkonyaira kondul a falu harangja, a visszatért, megáldott húsvéti harang. Szava minden zúgot bejár, minden szívbe betér, s amerre száll, béke jár nyomában. Az ökölbe szorult kezek kisimulnak, áhíta- tos csend ül a korcsmaszobában. — Bizonnyal feltámadott! — hallatszik egy hang s nem lehet tisztán kivenni, Erzsébet mondta, vagy a jelenlévők szent bizonyságtétele volt.
