Harangszó, 1941
1941-08-24 / 34. szám
HÁÍUNÖS2Ő íSiLáugusztusJ^m. fizetség érte és ha az asszony egy- szer-egyszer arra gondolna, hogy templomba jő, ne legyen ingyen. Csak a magyar dolgokat azt hagyja, azt ne emlegesse az úr. Lássa, szégyeli az ember itt, hogy magyar. A románoknak azoknak van szép katedrálisuk, van a töröknek is s az olaszok is milyen pompás házban gyűlnek össze, ha rájuk jön a nemzeti érzelem. Osztán a reformátusoknak és magyaroknak itt ez a piszok kis odú. Dehát egye fene, ha az asszony nem szégyeli mészraktárba járni imádkozni...“ íme ilyen küzdelmeken keresztül lehet menteni az elveszett magyar lelkeket. Ehhez a munkához munkásra, nagyon sok munkásra lenne szükség. Megmenteni és megtartani őket csak nagyon komoly áldozatokkal lehetne. Vájjon lesz-e erre mód? Belmissziói munka a leventék között. Most, amikor a népek magatartásán országok sorsa dől el, nézzünk szembe a való helyzettel a leventék szempontjából is. Milyen jól esik a szemnek, amikor nagyszerűen együttlépő, mellet-feszítő leventecsapat vonul el előttünk s egyetlen „állj“-ra mint a cövek szegeződik a földhöz az egész csapat. Senki sem ütközik meg ma már azon, hogy a nemzet fiatalságától megkívánják a katonás magatartást. Mi teszi a nézőben a kedvező benyomást? A szervezett engedelmesség. Engedelmeskedik a levente, mivel nem független lény. Ha az ember önmagát fel tudná nevelni, soha semmire sem lenne rászorulva, amikor meghal önmagát fektetné a koporsóba, megásná a sírját és szépen eltemetné magát, akkor független lenne. Olyan ember azonban nincs. Találóan írja a költő: „Mikor engedelmeskedtem, akkor voltam igazán szabad.“ Ha látunk egy paripát, amelyik a kantárból és hámból kiszabadítja magát, vadul rohan plőre — előbb utóbb összetöri magát, mivel féktelen! Az engedelmesség tehát kitűnő akaratnemesítő eszköz. A leventeoktatók parancsaikkal nem bosszantani akarják a fiatal egyháztagokat, hanem a javát keresik, mivel több az élettapasztalatuk és szélesebb a látókörük. Jómagam 15 évig voltam leventeoktató. Tapasztalatom azonban az, hogy ahol csak rideg katonai gyakorlatokkal foglalkoznak — elméleti oktatás, lélekre való hatás nélkül, ott a fegyelem — mondjuk a közhangulat — kevésbbé sem olyan, mint ahol a nevelő negyed órát kihasználják. Egy léleknélküli csapat pedig megbízhatatlan, mert nem tudja mit miért tesz. Láttuk ezt a finn orosz háborúnál. A kicsinyesnek látszó dolgoknak tehát igen nagy hatalmuk van. Minden kis apróság — ha még oly jelentéktelennek látszik is az élet nagy egysége mellett — a maga kis hányadrészével hozzájárul a szokások kialakításához. Ilyen szempontból nézve talán nem lesz előttünk jelentéktelen dolog, ha megvizsgáljuk mit tegyen az egyház a leventék valláserkölcsi és hazafias nevelése érdekében? Az a negyedóra, ami a leventék valláserkölcsi és hazafias oktatására van fordítva kevés és az oktató nem képes a rábízott ifjúság magánéletével is foglalkozni. Már pedig ez az a kor, amikor az ifjúság azon veszélyek életsávjába esik, amikor még igen fogékony és beszélnék Sós lelkész úrral? Levelére egy hétig is várnunk kellene, míg én két-három nap alatt megfordulok. A tanító kapott az ötleten. — Nagyon jó lesz, Zolikám. A lelkész is helyeselte a tervet. — Ez okos gondolat, fiam. Szóval hamar megértitek egymást. Aztán tényleg hamar megfordulsz. Zoli felállt. — Megnézem a menetrendet s a legelső vonattal utazom. És Zoli még aznap délután útra kelt. És másnap estére megérkezett a távirat. — A Gyuszi a mi Gyuszink. Szóval többet. Holnap este érkezem — Zoli. * Karácsony estéje volt. Mikor Zoli belépett a szobába, mind ott ültek a karácsonyfa körül. Gyuszi is ott ült egy öblös karosszékben. Már félnapokat is fent töltött s napról-napra erősödött. Az orvos sem féltette már semmi izgalmaktól. Sőt remélte, hogy jó hatással lesz rá a hír. óvatosságból azonban ő is ott volt. Hátha mégis szükség lesz rá? egyházilag talán legelhagyatottabb. Szükséges volna tehát ha a leventeoktatásba kéthetenként beillesztenének felekezetenkint egy kötelező valláserkölcsi órát. Évtizedes gyakorlat bizonyítja, hogy a fiatalság elvárja vezetőitől, hogy hibáit javítsák és elősegítsék fejlődését. A valláserkölcsi óra közvetlen beszélgetés formájában történne. A beszélgetés folyamán majd enged a merevség, közlékenyebbek lesznek. Azonban a tiszteletteljes katonás magatartást sohasem szabad elengedni. Legyen a lélek formálója szigorú, de atyai gondviselő. A belmissziói munkát az eltévelyedet- tek jó útra térítésével kell kezdeni. Ide tartoznak az iszákos, kártyás, dolog- talan leventék. A szesz az emberiség legveszedelmesebb ellensége; veszedelmesebb, mint a járványok, elemi csapások és háborúk együttvéve. A történelem szerint egész népfajokat pusztított el néhány emberöltő alatt. Mindamellett ' az emberiség közönnyel nézi az alkohol pusztítását. Pedig a szervezetben óriási károkat okoz. Az alkohol méreg és a méreg táplálék nem lehet. Károsan befolyásolja az ember megfigyelő és ítélőképességét. Különösen megtámadja az ember legnemesebb szervét az agyvelőt. Kórházak, börtönök és tébolydák lakói sokat regélnének erről, ha tárgyilagosan tudnának beszélni. A bűnesetek 50 százaléka az alkoholfogyasztással áll kapcsolatban. A kocsmákban levő alkohol fogyasztása közben előkerül a kártya is. Következménye lopás, hazudo- zás. Az illető nem képes munkáját rendben elvégezni. Az ilyen állapot árt az egyháznak és a nemzetnek. Az egyháznak tehát meg kell vívnia a harcát, hogy távoltartsa a leventéket a káros szenvedélyektől. Ehhez azonban a buzdítás, prédikálás nem elegendő. Foglalkoztatni kell őket szombaton és vasárnap este, amikor legjobban ráérnek. Be kell szervezni az ifjúsági egyesületbe. Az ifjúsági munka magva bibliai munka legyen. Ami ezután történt, az olyan egyszerű és mégis oly álomszerű volt... Zoli odament Gyuszihoz, átfogta a nyakát és az izgalomtól remegő, meg- megcsukló hangon tördelte a szavakat. — Gyuszikám, Gyuszikám ... te vagy az én régi kis pajtásom... a három éves kis Gyuszim... én meg a te ötéves kis Zolid... Gyuszi értelmetlenül nézett rá. A tanító felugrott a székről. — Gyuszi az én Gyuszim? Igazán? Zoli nem bírt szólani. Csak némán intett, hogy igen. Varga odarogyott a fia elé. — Gyuszikám! Én édes fiam! A te atyád vagyok! Gyuszi átölelte az apja nyakát. — Apám! Édes jó apám! összeborult a két fej. Megeredtek a boldogság könnyei és a halk zokogás édes lágy hangja belemuzsikált a szoba csendjébe... Az apa megtalálta a fiát... A fiú rátalált az apára ... Szem nem maradt szárazon... Aztán Zoli halkan beszélni kezdett. Idézte Sós lelkész szavát. Elmondta, A Jézuska ajándéka. — Elbeszélés. — Irta: Szende Ernő. — Csak hát tudnám, hogv ... A lelkész a szavába vágott. — Majd megtudod. Ügy lehet, az Isten jósága már útban van. Észre sem veszed és itt lesz. Ha már évekig vártál reménytelenül, akkor már várhatsz még kis ideig. Lehet, hogy csak napokról van szó. A tanító megnyugodott. — Köszönöm megnyugtató szavaid. Zaklatott szívem megnyugszik. Csak aztán ne csalódjam, mert az borzasztó lesz. A tisztelendőné asszony visszaült a helyére. — Hát csak türelem, kedves Lajos. Gyuszi pár nap múlva felkelhet s akkor beszélünk vele. Meg talán jó volna a szüleivel érintkezésbe lépni addig is. Zoli vette át a szót. — Ép ezt akartam én is mondani. Írni kellene nekik. Hirtelen egy jó gondolata támadt. — Valami eszembe jutott. Nem volna jobb, ha odautaznék Hantosfalvára és
