Harangszó, 1941
1941-03-23 / 12. szám
92. HÁÍUNÓS2Ó 1941. március 23. azok megmeneküljenek a halál félelmétől. Előtted a halálkasza, de nemcsak ez vár rád, hanem vár rád a Krisztus keresztje is, hogy alá- roskadj, mert ebbe a keresztbe egyszersmindétig kicsorbult a halál kaszájának éle, hogy a Krisztus keresztje életté legyen mindazoknak, akik hisznek őbenne. Bácsi Sándor. Itt a tavasz! Legalább naptár szerint itt az ideje. Múló hetek fagyos lehelle- tén már átszűrődik a márciusi napnak melengető fénye. Várvavárt vendégként ahogy beköszönt, mennyi gond van mögötte! Didergő, meleg szobát, ruhát nélkülöző emberek elkeserítő gondját oszlatja el. Mikor ezt mögötte látjuk, észrevesszük, mennyi gond van előtte is! Több, mint máskor. Megsokszorozza a mai magyar élet most felgyülemlő nyomorúsága. Ahol azelőtt ilyenkor vetéseink zöldeltek, nótásajkú szántó-vetők vetettek, tavaszi napsugárban bogárhátú házak mosolyogtak, sötét reménytelenség gondmadara gubbaszt. Élő- rémlik a tavasznak, majd a nyárnak nagy kérdése: a magyar kenyér és az életnek vele kapcsolatos ezer gondja. Sötétenlátó szemünk észreveszi-e, hogy ezeket a gondokat — bármennyire is a mi válA megváltás. írta: Erdélyi Hona. Személyek: Nagyapó, Jancsi és Sári. Nagyapó: (karosszékben ül, kezében biblia, orrán pápaszem. Olvas.) Jancsi és Sári unokái. Jönnek. Jancsi, Sári: Kezét csókolom, nagyapa! Nagyapó: Isten hozott kedveseim! Gyertek csak beljebb! Ügy látom, megint igen hideg van kint, nagyon piros a fületek. Fáztok ugye, kis unokáim? Jancsi, Sárika: (Nagyapóhoz mennek, megsimogatja őket.) Jancsi: Egy kicsit hideg van, de nem baj! Olyan szép most kint minden! Nagyapó: Hát tudjátok, kedveseim, én már öreg ember vagyok, de ilyen nagy télre nem is emlékszem. Hiszen már nemsokára itt a húsvét s mekkora hó van. Addig talán még el sem olvad. Jancsi: Bizony, a Nagytiszteletű Ür is arról beszélt ma a templomban, hogy böjt van, készüljünk a húsvét szent ünnepére. Sárika: Édes, jó Nagyapó, ugye az idén is tetszik festeni olyan gyönyörű szép piros tojást, mint tavaly? (Megsimogatja Nagyapót.) Nagyapó: Te, te kis hízelgő. Téged ez érdekel a legjobban? No jó, hát majd Iáinkra nehezednek — nemcsak mi hordozzuk, hanem — az Isten hordozza?! jVem leßet Isién nélkül élni ! Isten mindig kemény leckét ad annak, aki ezt elfelejti. A francia nemzet elfelejtette. Valamikor a francia forradalom idején összes népiskoláiban eltörölte a kötelező vallástanítást. A gyermekeket 150 éven át enélkiil nevelte. Nemzedékek nőttek fel vallásoktatás nélkül. Most jelent meg egy kormányrendelet, mely a vallástanítást az összes francia iskolákban kötelezővé tette. Az egyházak lelkészei minden csütörtökön hittant tanítanak s istenfélelemre nevelnek. A francia népnek a rászakadt nyomorúság mély völgyeiben kemény leckét kellett venni, hogy felismerje és életének sarktételévé tegye azt az örök igazságot, hogy nem lehet Isten nélkül élni! Nagy viharok idején nem védenek meg a betonfedezékek. Igazi oltalmat Istennél lehet találni. Isten egyetlen bevehetetlen erős vár! Magyar nép! Ezt sohase felejtsd el! Tanuld meg végre, nem lehet Isten nélkül élni! Két fegyverünk van, amelytől reszketve fut az ördög: az ige és az imádság. Luther. megint festek. Aztán mi legyen rajta? Sárika: Kis nyuszi, meg barika! Nagyapó: Hát ha jól viseled magad, meglesz! (Óráját nézi.) Míg itt beszélgetünk, majdnem megfeledkezem a rádióról. Most régi szép evangélikus énekeket adnak elő. No csak kapcsold be Jancsi a rádiót! Jancsi: (bekapcsolja). Bemondó: Következik: Jézus, sebeidnek mélye. Régi böjti ének. (Kar kint énekel.) Nagyapó: De szép volt! Sárika: Csak énekelnének még! Jancsi: Én azt hiszem, még fognak. Bemondó: Műsorunk utolsó száma: Krisztus ártatlan bárány. Legrégibb evangélikus böjti énekünk. (Kar énekli az egészet.) Jancsi: Tetszik tudni Nagyapó, hogy mi is ezt tanultuk ma! Sárika: Igen, ezt én is tudom énekelni! Nagyapó: Örülök neki, kis unokáim. Ezt Nagyapátok is tudja. De régen is volt, mikor én tanultam. Áldott jó öreg lelkészünk tanított reá. Még egy szép történetet is fűzött hozzá. Jancsi: Mesét mondott? Tessék elmondani. Sárika: Tessék elmesélni! Nagyapó: Mesének nem mese ez, gyermekeim. Igaz történet. Üljetek le ! Evangéliumi böjtöt parancsol a mai idők kemény szava. Fel kell rá figyelni. Itt-ott érdekes jelenségeit lehet ennek látni. A testvér református egyháznak egyik budapesti gyülekezete mozgalmat indított, hogy hívei ne a feleslegből, hanem a mindennapi életszükségletből maguktól bizonyos részt megvonjanak s a nyomorúság megszüntetésére adjanak. Ebből a lemondásból rövid idő alatt 2500 pengő gyűlt össze sok- gyermekes családok házépítésére. Éz a példa megkérdez: Életszükségleteink közül le tudunk-e mi valamiről mondani? Tudunk-e — anélkül, hogy cselekedeteink az érdemszerzés útvesztőibe vezetnének — evangéliumi böjtöt vállalni s a szegény özvegyasszony 2 fillérét a perselybe dobni úgy, hogy Jézus azt mondja rá: ,,Ez az ő szegénységéből, amije csak volt, mind beveté...“?! Márk 12, 44. Dunántúli Leánynépíőiskola. Egészen kihalt még a Balaton partja. A mozgalmas nyaraló és fürdőző életnek sehol semmi nyoma. Egy-két héttel ezelőtt a többi balatoni helyekhez hasonlóan ásító unalom ülte meg az evangélikus lelkészek üdülő-telepét: Ka- pernaumot is. Március 10 óta ezen a helyen egészen szokatlan élénkség látide mellém, majd elmesélem. Jancsi és Sárika: (leülnek Nagyapó lábaihoz). Nagyapó: Akkor még én is ilyen kis fiú voltam, mint most Jancsi. Ezt az éneket tanultuk s Tisztelendő úr magyarázta nekünk, hogy mit jelent az: Jézus a mi Megváltónk. Ti tudjátok? Jancsi: Mi úgy tanultuk, hogy Jézus halálával megváltott minket a bűntől. De azért nem értem. Sárika: Én sem értem. Nagyapó: Persze, hogy nem érted, kicsikém. Sokan nem értik azt. Mi sem értettük az iskolában. S akkor a mi kedves lelki atyánk — szegény már régen meghalt, áldja meg a jó Isten haló porában is — egy szép történetet mondott. Sárika és Jancsi: Tessék elmondani! Nagyapó: Élt egyszer két testvér. Az idősebb alázatos, istenfélő ember volt, az öccse azonban léha, könnyelmű életet élt. Nem járt soha az Isten házába. Hiába kérte, intette a bátyja, nem hallgatott reá, sőt még az otthonát is elkerülte. Végül az idősebbik nem tehetett mást, mint imádkozott érte és várta haza. Egyik éjjel arra ébred az idősebb testvér, hogy valaki erősen veri az ajtót. Mit gondoltok, ki volt az? Jancsi: Az öccse. Nagyapó: Bizony az volt! De hogy nézett ki! Sápadtan, feldúlt arccal, véres
