Harangszó, 1941
1941-03-16 / 11. szám
1941. március 16. HARANGSZŐ 85 A váci fegyház lakói a bajbajutott emberek iránti fele: lősségnek megható példáját mutatták, mikor az árvíz hírét véve engedélyt kértek igazgatójuktól arra, hogy az árvízkárosultak javára maguk között gyűjtést rendezhessenek. Ezek a rabok, akik a fegyintézet különböző üzemeiben végzett munkáért napi 4 fillért kapnak s a szorgalmasak átlag havi 4—5 pengő szorgalmi díjat, amit szabadulásuk idejére tesznek félre, az első hír hallatára önként 225 pengőt adtak össze! Mi, akik most hálát adunk Istennek, hogy nem minket ért az árvíz veszedelme, hogyan fogunk megmozdulni? Nem fog sokakat a fe- gyencek példája megszégyeníteni?! orgonán a finn himnusz, majd az Erős vár... gyönyörű dallama. Az egész gyülekezet hangosan imádkozott!... Azután leszedték az oltár díszeit, magukhoz vették a kelyhet, az ostyatartót és a Bibliát (ezt megengedték nekik), kioltottak a templomban minden fényt és harangzúgás mellett kivonultak a templomból!... így indultak neki az otthonukat veszítettek a bizonytalan jövendőnek! És akkor azt mondták: „nem fáj már, hogy otthonunkat elveszítettük, mert elvisszük szívünkben a templomot!“ Bizonyára nem tévedünk, mikor azt mondjuk: itt van a finn nép egész világ által megcsodált hősiességének titka: templomot hordozott a szívében. Isten őrizze a mi sok vihart látott magyar népünket, hogy a finnekéhez hasonló élet-halál harcot legyen kénytelen folytatni otthonáért. De hogy az eljöSzeresd a templomot! Vannak, akik csak a templom tornyát látják messziről, vagy legfeljebb csak kívülről ismerik a templomot, de lelkűkben nem éreznek vágyat Isten igéje után. Évek során át meggyökerezett rossz szokás ez, ami egész nemzedékek, egész családok lelkét tette közömbössé a vallás iránt; de amibe belenyugodni nem lehet és nem szabad soha! Az elmúlt esztendő zavaros viszonyai majdnem az egész év folyamán tartó rendkívül kellemetlen és káros időjárás, mely a mezei munkákat nagy mértékben megnehezítette, sokat távol tartott híveink közül a templombajárás- tól. Ezeket az akadályozó körülményeket bőven fel is használják kifogásul és a maguk mentegetésére. De hogy elsősorban nem ezekben keresendő az istentiszteleti alkalmak elhanyagolásának oka, azt megcáfolhatat- lanul igazolja az a szomorú tény, hogy a nyugodtabb viszonyok helyreálltával és a mezei munkák befejeztével sem lehetett az Isten házában láttni azokat, akiket lelkűk előbb sem vonzott oda. Vallásosságunk a templomi istentiszteletek látogatásával áll, vagy bukik. A templomban hallott ige vallásos életünk forrása és ereje, önámítás és mások ámítani akarása, ha valaki vallásosnak és jó evangélikusnak tartja magát, — Isten házát pedig elkerüli. Az elmúlt év elején befejeződött oroszfinn háború után történt, hogy amikor a finn nép kénytelen volt ősi földjének és ősi városainak egy részét az ellenségnek átengedni, a kiürítés folyamán az egyik finn város lakói, mielőtt elhagyták volna városukat és otthonukat, az utolsó este még egyszer összegyülekeztek a templomban. Ez volt számukra a legnehezebb és legmeghatóbb búcsúvétel!... Sírás, zokogás töltötte be a templomot. Újra meg újra felbúgott az Kép az „Apostagi árvíz“ c. múlt számban közölt cikkünkhöz. Niagaraként zuhog a Duna vize! vendő idők kikerülhetetlen küzdelmeiben csak az a nép tud megállni és győzni, amelyik templomot hordoz szívében, az előttünk nem lehet kétséges! (Egy Ieikészi jelentésből.) Látogatóm volt'««. Méteres hó takart be mindent, amikor történt. Csonttá fagyasztó hideg volt Süvítő szél száguldott, hordta a havat odakint meg-megrázva a meleg szerkesztői szoba ablakát. Az ajtón kopogtatnak. Kipirult arcú idegen lép be. Látszik, hogy messziről iött. Barátságosan köszöntjük egymást, bár még sohasem találkoztunk. Amint kezet fogunk s egymás szemébe nézünk, megérezziik, testvérek vagyunk. Hellyel kínálom. — Előbb kifújja magát, azután leül. — Beszélgetni kezdünk. — Honnan? Mi újság? — kérdem, hogy a szíve ajtaját megnyissam. Az első szóra látom, nyitva van az. Csak úgy jönnek a mondanivalók. Hogy 25 éve a szórványban él már. Hogy most hazamegy a szülőfalujába, a régi eklézsiába — látogatóba! Hej, sóhajt bennem a lélek, az otthon vágya! S hirtelen elém tűnik a szülőfalum szép, fehér temploma. Azután ilyen hidegben? — kérdezem csodálkozva. A vonatok se mennek rendesen. Nagy oka lehet, hogy útnak indult — gondoltam magamban. Jóformán senkit se ismerek már otthon. 25 éve elkerültem — mondja — mégis hazamegyek. Megnézem a szüleim, a papom, meg a tanítóm sírját. Azután az istentiszteleten is részt veszek! Míg mondja, észreveszem, hogy könnyes a tekintetem az örömtől, felujjong a szívem: hát ilyen nagy a gyülekezeteink kötőereje, hogy 25 év messzeségéből is hazavonzza a szórvány vadonjából a gyermekeit?! Legyetek áldottak drága Édesanyák, ti szórványba figyelő, s bukdácsoló gyermekeiteket évenként hazavonzó evangélikus gyülekezetek! Ezt a vonzóerőt soha el ne veszítsétek! Lehajtott fejjel áll előttem a szórványból jött hívem. Látom, emlékei között keresgél. Most arról a szülőfalubeli istentiszteletről beszél, melyen a múlt évben vett részt. Szégyenlősen vallja be, hogy a liturgiát nem ismerte, füzete sem volt s az énekeket egy fiatalember mutatta meg. — Kérek mindjárt egy olyan füzetet, mert most magaméból szeretnék már énekelni. Tessék nekem azt is megmutatni, hogy a vasárnapi melyik oldalon lesz! — kéri szerényen. Ezzel nem ér véget a beszélgetés. —■ Kapi püspök úr könyvét is megrendelném — s kiszámolja az árát. Derék dolog — toldom meg én dicsérettel. — Bizony jó lesz a szórványban vasárnaponként olvasgatni! Olvasok én mindig egyházunk írásaiból. A Harangszót is 25 éve járatom. Annak az előfizetését is rendezni szándékozom. Újabb dicsérő szót mondok s közben arra a gyülekezethez kötő erőre gondolok. Most megértem a titkát. Az egyház kebléről ez a gyermeke lélekben sohasem szakadt le. Csak testben került messze tőle. A hitet, amit valamikor kapott, megőrizte, s lám a hit is megőrizte őt. Tévedtem, mikor azt hittem, hogy már végeztüftk. Tessék a Harangszót megindítani még egy-két helyre. Vagyunk a szórványban még néhányan. — S lediktál egy, — azután még egy címet. Jön a harmadik, meg a negyedik is, azután az ötödiket is! Az árát is ki fogom fizetni! — mondja s már számolja is a pénzt. Talán kifizették? — kérdezem. Nem — hangzik a válasz. — A magaméból fiztem. Majd megadják. Amelyik nem tudja, az az enyémből megy. A jó Isten majd megadja. Megadja — mondom utána halkan. — Adja meg az Ö bőséges áldásával. Búcsúzóul kezet fogunk, közben mélyen egymás szemébe nézünk. A tekintetünk elmondott egymásnak mindent, amit szavakkal nem is lehet elmondani. Mikor egyedül maradtam, felsóhajtottam: Bárcsak minden szórványhívő ilyen lenne! Uram, sok ilyen hittestvért adj nékniik, aki a szórványtengerben is a lelki-édesanya kebelén érzi magát s a Lélek erejétől indíttatva évenként azért tért haza, hogy a múltat megköszönje s a jövőnek a szórványban való építéséhez az erőt megkapja.
