Harangszó, 1941
1941-03-02 / 9. szám
harangszó 1941. március 2. sírva tekintő testvérek jajkiáltásában, mindennapi kenyerünk hullámok tengerébe pusztulásában elénk sötétüli egyetemes sorsunk, a szenvedés. Körülöttünk ezer más nyomorúság, itt bennünk egyéni életünk óriási terhe, bűneink lélekre nehezedő súlya! A szenvedések vasmarkának szorításában észre- vesszük-e, előttünk jár, közeljön hozzánk és a nagy csendben megszólít a nagy Szenvedő, Krisztus, Aki nemcsak példa, hanem erő is a szenvedés hordozásában, Aki egyenesen azért szenved, hogy minket a legnagyobb szenvedéstől megszabadítson. Böjtben lesz-e elég csend, hogy a szavát meghalljuk, világos látás, hogy Öreá nézzünk, élő hit, hogy a keresztről felénk nyúló mentő kezét megragadjuk?! A& evangélikus lelki is m erei ébredjen fel bennünk annak a siralmas képnek láttára, melyet az utolsó évtized születési statisztikája mutat. A trianoni terület lakosságából ma kb. 6%-ot képviselő evangélikusságunk szaporodási arányszáma olyan aggasztó, hogy alig haladja meg az 1930-ban az ország összes népességében csak 2.3%-kal szereplő görög katholi- kusok szaporodási számának a felét. Megdöbbentő, hogy amíg az élveszületések száma 1930-ban 6.1 százalék volt, 1938-ban csak 5.3%. A halálozások száma 1930-ban 6.1 betemetett kenyerüket — mert haragszik az Isten. De most böjtöt kezdünk. Reánk vetődik annak a golgothai keresztnek árnyéka, amely mindennél világosabb bizonyítéka Isten haragjának. Hisz az ő egyszülött Fiát azért szegeztette fel erre, azért „nem kedvezett“ neki, mert haragszik a te bűneidre. Ne feledkezz meg a Jézus szenvedéséről való emlékezés idejében Isten bűnt elítélő haragjáról és a szüntelen könyörgésről: „Haragodban meg ne büntess, légy kegyelmes Uram Isten énhozzám.“ Dombi László. A böjti időszak köszöntött ránk, hogy a farsangi mulatozás lármáját e'lhallgattatva csendet teremtsen, fényes bálok, jótékonykodás álarca mögé rejtőzködő táncos teaestélyek kivilágított termeiből a mai magyar élet nyomorúságainak éjszakai sötétségébe kivezessen. Megfélemlik bennünk a lélek, mikor itt körültekintünk. Valahonnan messziről a világtörténelem nem látott eseményeinek távoli morajlását halljuk. Itt a közelben árvizek zúgásától rettegő, rombadőlt házaik felé A szerelet. Elbeszélés. irta: Dr. Schlitt Gyula. A vonat egy határmenti állomáson volt. Füttyentett és elindult. Az utasok bekászálódtak a kocsiba s helyet kerestek maguknak és csomagjaiknak. Csomagjuk volt bőven, de annál kevesebb hely. Mégis csak elhelyezkedtek s kezüket dörzsölve szinte szippantották magukba a meleget. Csontot fagyasztó hideg volt kint. A kocsi már felvette nyugodt képét, mikor kivágódik az ajtó s belép egy fiatalember. Hetykén ül fején a keskeny- karimájú kalap. Elöl le van csapva s alóla szemtelen finnyássággal kémlelő- dik körül a szeme. Orrát is elfintorítja. Valami nem tetszik neki. Kalapjához bök, hogy a nyakába csúszik s végtelenül gúnyos mosolyba húzódik arcán a pökhendiség. Megszólal. — Ez is csak itt fordulhat elő. Kiadják a jegyet s hely nincs. S micsoda szag! — Ne dohogjon fiatalember — szól valaki a túlsó sarokból — s jöjjön ide mellém. Szorítok egy kis helyet. Olyan időket élünk, hogy nem igen szabad kényeskedni. Mit volt mit tenni, fiatalemberünk keresztül szorongott a tömött folyosón s leült a becsületes képű, jól táplált falusi mellé. Ült szótlanul, mereven. Dühöngött magában. A bácsi párszor rásandított oldalt s mindjárt megértette, kivel van dolga. Rá is fordította ez iránt a szót s kérdezi: — Az úr bizonyára Amerikából jön, hogy szűk neki itt a hely? — Ott is voltam már, de most nem onnan jövök. — Mégis külországból, mint kiveszem beszédjéből —- csavarja tovább az öreg a fonalat. —- Hát amint hallik, jobb is ott, mint itt nálunk. Fiatalemberünk egyszerre felengedett. Mintha nap sütötte volna belülről arcát. Nekiderült. — Hát bizony, urambátyám,—mondja átszellemülten — odakint minden másként van. Még a házak is magasabbak, mint nálunk. Van tízemeletes is.-— Nem az éléskamrák rovására mennek ezek az emeletek? — kérdi szárazon az öreg —, mert hát az úr nagyon sovány. Fiatalemberünk elengedte ezt a füle mellett s tovább dicsérte a külföldet. — Olyan gépek vannak odakint, hogy az embernek még az esze is eláll, ha fel-alá néz rajtuk. Dolgoztam én olyan darunál, mely százezer tonnát emelt. Fél Budapestet emelné ki a fundamentumából. — Az már igazán nagy gépezet lehet — hagyja helyben az öreg és alig észrevehetően mosolyog a bajsza alatt—, mi ehhez képest szegények vagyunk. Jó szívünk azonban van. Mi csak ezzel tudunk dicsekedni. Fiatalemberünk, mint a vizsla, ki nyomra talált, felüti erre a fejét s bele vág : — Hát urambátyám, olyan világ van Az árvíz pusztítása: Kidőlt telefonpóznák.
