Harangszó, 1941
1941-03-02 / 9. szám
1941. március 2 HARANGSZÓ 67. %, 1938-ban 6.2%. Természetes szaporodási arányszámunk 1930 ban 6.1%, 1936—38-ban csak 3.5 %. Az egész magyarság szaporodási arányszáma gyenge más országokéhoz viszonyítva, így Németországéhoz, amely évi 9 ezrelékkel szaporodik, vagy a még szaporább Jugoszláviáéhoz és Romániáéhoz. De ebben is más egyházakhoz viszonyítva különösen gyenge a mi egyházunké. Hova fog ez vezetni? Bármennyire is minőségre dolgozunk, nem lehet ezt a számbeli gyengülést mellékesnek tekinteni. Azzal a tudattal járunk a magyar földön, hogy missziónk van a nemzet életének énítésében. Hogyan fogjuk évről- évre gyengülve ezt a missziót elvégezni? Egyszer már gátat kell ennek a folyamatnak vetni. Evan- 'ikusok, a jövendőért a felelősség érzését, az evangélikus lelki- ismeretet fel kell ébreszteni! Ne Uagyjátok evangélikus népünket tovább gyengülni és elfogyni!! Az ujjaepulo Finnország egymás után adja a jelét annak, hogy az ország újjáépítésének munkáját az evangéliummal átitatott lélekkel akarja végezni. Innen magyarázható, hogy sok egyéb építeni való mellett elsősorban a templomok építését tartja fontosnak. Az ország fővárosában. Helsinkiben 5 új templom felépítését tervezik. Innen magyarázható az is, hogy a háború okozta nyomorúság megszüntetésében, a boldog jövendő építésében elsőrendű helyet biztosítanak a finn diakonisz- sza szolgálatnak. Az eddig meglevő 4 diakonissza anyaház mellé Poriban új diakonissza anyaházat létesítettek. Erre a célra, mint a tudósítás írja, egy képviselő félmillió márkát gyűjtött Amerikában. Ez is mutatja, hogy ahol az evangélium élő hatalommá vált az egyének életében, ott életet teremt a nemzet számára is a nyomorúság megszüntetése, a segítő szeretet szolgálata, a népélet Isten akarata alá helyezése által. Egy nép boldog jövendőjét csak Isten evangéliuma biztosíthatja. Mi mikor fogunk erre ráeszmélni s népéletünkben Isten hatalmának, az evangéliumnak helyet adni? Az árvíz pusztítása: Víz alatt a tanya. KARCOLATOK Kedves Hittestvérem! Levele nagyon meglepett és megdöbbentett. Azt láttam belőle, hogy rosszul olvassa a Bibliát — bár jó bibliaolvasónak tartja magát. Azt is látom, hogy nem ismeri egyházunk tanítását — bár jó evangélikusnak vallja magát. Ezért kalandozik el vallásos életében és jut a hite, meggyőződése a szekták téves mel- iékösvényeire. Levelében ezért akarja az egyházat s benne minket is lapostól, mindenestől erre a téves álláspontra átállítani, mondván, hogy „miért nem a szombatot szenteljük meg?" Veszedelmes elkalandozásában annyira megy, hogy ilyent mond: „Csak úgy leszünk Isten népe, ha a szombatot szenteljük Istennek ..." S egyenesen felszólít, hogy térjünk meg, menjünk vissza a szombatra. Azért imádkozik, hogy ez megtörténjen, s amennyiben nem lenne foganatja, úgy elszakadással fenyegetőzik. odakint, hogy még a jó szívekre sincs ott szükség. Atinyit keres mindenki, hogy nem szorul senkinek a könyörüle- tére. Minden téren gondoskodnak róla. Még szeretet sem kell ott. A szeretet különben sem való a mai világba. Keménység kell, a szeretet pedig gyengeség. Az öreg ijedten nézi a fiatalembert s lassan felfigyel az egész kocsi. Érdekes dolgokat hallanak. A szónokot persze tüzeli az irányában megnyilatkozó érdeklődés. — Minden másként van odakint. A munka biztonságot nyújt a legmostohább életkörülmények között is. S az emberek mind egyformák. Nincs közöttük különbség. A vendéglőben is egy asztalnál ül az úr a napszámossal. Egyformák mind. — És mind olyanok, mint az úr? —• veti oda bizonyos belső háborgástól át- tüzesedett szavait az öreg. A kocsi felnevetett, de fiatalemberünk részéről észrevétlenül marad az egész, mert nagy zökkenővel megállt a vonat. — Nem kapni itt valami innivalót? — kérdezi mohón a fiatalember — s talán valami ennivalót is? S már is rohan kifelé. — Várjon fiatalember! — szólt az öreg utána. — Én is leszállók. Mire azonban az öreg kiért, a fiatalember a sínek között feküdt s szivetté- pően jajgatott. A lábát fogta. Valami baj lehet vele, mert még a könnyei is potyognak, annyira fáj neki. A kocsiból is kiszállnak s körülállják, de senki nem igen akar hozzányúlni. — Mi lesz velem? — kesereg a szerencsétlen — csináljanak valamit velem. Siettem s alighanem kitörtem a lábam. Vigyenek valamerre. Ügy tudott könyörögni, mint a tőrbe esett madár. Az arca is más színt öltött. Bánatos és irgalomért eseng. Az öreg megszólal: — Jó lenne most egy azokból a darukból, fiatalember, nem gondolja? Fiatalemberünk azonban csak jajgatott s rimánkodott segítségért, végül is kitört belőle a keserűség: — Hát nincs magukban cseppnyi szeretet, cseppnyi irgalom sem? Megfagyok itt. Legalább melegre vigyenek! — Hát ne panaszkodjon — hajol le hozzá az öreg —, darunk nincs, de szívünk az van. Ezzel megfogják s viszik a váróterembe. Hamarosan előkerül az orvos és súlyos lábtörést állapít meg. Kórház a helységben nincs s az öreg vállalkozik, hogy magához veszi a beteget s ápolni fogja, míg szállítható lesz. így is történt. A világjárt ember otthont talált az öreg családjánál. Ápolást, szeretetet. Felgyógyult s nehezen tudott megválni a háztól. Az öreg kikísérte az állomásra és búcsúzásul még annyit kiáltott utána: — Fiam, ne feledd: a szeretettel telt szív többet ér és többet tehet az ember életében, mint a világnak minden daruja, minden gépezete s minden technikája.
