Harangszó, 1941
1941-02-16 / 7. szám
1941. február 16 HXRXNGSZ3 51. 1908-ban az evangélikus öntudatra ébredt hívek Révész János nagybányai lelkész és Ambrózy Gáspár elnöklete alatt tartották az első közgyűlést. Minden megjelentnek szívét áthatja a szervezkedés szüksége, szép adóinegajánlások történnek, mindannyian vállalkoznak evangélikus hívek, iskolások felkeresésére és összehozására. Így érkezett el a szervezkedés és lelkesedés útján a hívők serege 1908 május 9.-hez, az anyaegyházközséggé alakulásnak nagy napjához. A lelkes pillanatot az elhatározott, komoly munka követte. A hithűség, a felébredt evangélikus öntudat mellett szükség volt mindenekelőtt a gyülekezet anyagi szükségeinek előteremtésére. Nemcsak önkéntes adó vállalásával, hanem gyűjtés útján is próbálkozás történt az anyagi szükségletek fedezésére. A gyülekezet fejlődése különösen nagy lendületet nyert, amikor adminisztrátor lelkészévé a püspökség Duszik Lajos nyíregyházi segédlelkészt küldi ki, akit 1909-ben rendes lelkésszé is megválasztottak. Gyülekezet és templom — olyan elválaszthatatlanok egymástól, mint madár a fészkétől, ember a hajlékától. A gyülekezet hajléka a templom, hová vasárnaponként megpihenni s felüdülni tér. Nem lehet csodálkozni tehát azon, ha a megalakulást követő második esztendőben az egyházközség templom építését határozza el. Megalakult 1912-ben a templomegyesület s ugyanakkor országos gyűjtés is indíttatott. Főképpen a Templomegyesület munkája révén 1913- ban az egyház már 32.000 K templomépítési alappal rendelkezik. Ebben az esztendőben a város a gyülekezet példás munkájának elismeréseképen telket ajándékozott templom és papiak építésének céljára. Mint fiatal hajtásra a korai fagy, úgy hullott a növekvő egyházra zsenge korában a világháború borzalmas zivatara. A kötelességteljesítő evangélikus jellem megmutatta igazi arcát: a szükség nagy ' napjaiban a gyülekezet a haza oltárára feláldozta egyetlen vgyonát, egész templomépítési alapját, maradéktalanul. A háború második felében Duszik Lajos Miskolcra történt meghívásával megüresedett lelkészi állásra Irányi Kamiit választja meg lelkipásztorául. A forradalom, proletárdiktatúra és impériumváltozás történelmi napjait türelemmel és hittel élte át a „kicsiny sereg“. • Irányi Kamii távozásával közel három esztendőn keresztül pásztor nélkül állott a nyáj. Amit Isten egyik kezével elvett, pótolta a másikkal: megajándékozta a gyülekezetei egy egyházszerető, lánglelkű tanáremberrel, aki prédikált, konfirmációra készített, ifjúságot összetoborozta, színdarabot rendezett, szórványokat látogatott, buzdította a gyengéket, magával ragadta a csüggedőket. Ez időben az adminisztrátor id. Rédei Károly nagykárolyi lelkész volt. Három esztendőn keresztül ismét lelkész nélkül áll a gyülekezet 1928 december 9-ig, amikor megválasztja vezetőjéül ifj. Rédei Károly lelkészt. Vezetése alatt a gyülekezet új erőre kap. A lelkész kihasznál minden lehető alkalmat, hogy Szatmárnémeti evangélikus templom. Szénás néne könnyes szemmel került közelebb. — Tudja-e, tisztelendő urunk, milyen nap van ma? — kérdezte szipogva. —• Hát bizony idefönt nincs kalendárium — mosolygott el Bálint úr. Valahogy március közepén járunk. Szénás asszony a napra mutatott. — Épp így sütött akkor is, pontosan két éve. — Március 15-ike volna! — ugrott elő Gyurka. — Igen, gyermekem — ölelte meg a jó asszony. Lassan indult el a tömeg hazafelé. Zsoltárokat, énekeket küldve hő fohásszal az egek Urához. Ákos jólesőn látta, hogy felcseperedett a kis Juliska. Ragyogó üdesége, kedves arany hajfürtjei, telt nevető arcocskája olyanná tették, mintha nem is földi lény volna. — Tündérkert! — röppen ki száján szíve érzése. — Hát a medvebőr? — nevetett rá csilingelve. — Bizony, nem tudom hová lett — motyogta a fiú zavarodottan. — Pedig itt hagytuk a barlangban. Valaki elvitte! — Nálam van már — kacagott Juliska. — Mihály bácsi elhozta. Pedig ő nem is ígérte. Ákos belevörösödött. Különösképpen nem is ez bántotta, hanem Gáspár, aki elszakíthatatlanul szegődött a kislány mellé. — Hát a róka megvan? — kérdezte Ákos. — Most már párosával! — dicsekedett Juliska. — Fogtam az elsőhöz még egyet! — nézett Gáspár a kislányra. — Nagyon szeretik egymást. A két murányi apród Juliskát közbül engedte. Úgy lépegettek a menettel. A kislány nagyon boldognak látszott. Hol jobbra nevetett, hol balra válaszolt. A két fiú szomjasan leste, hogy melyikükre néz szebben. A papiak udvarán sugáros, boldog arccal Júlia asszony fogadta az urát. Találkozásuk olyan volt, mint kis sziget által szétszakított patak ágainak összeolvadása. — Isten hozta édesapám! — csimpaszkodott belé Andris, mintha azt akarta volna mondani, hogy „Én is itt vagyok!“ Az emberek szép ünnepi sorban vonultak a templomba. Harangozni sem kellett. A hazatérő lelkész első útja ugyan hová is vinne máshová? Bálint úr felölté —■ két éve először — Luther-kabátját és,a Mózes-táblákat. Előre ment a sekrestyébe. A templom kapujában Gyurka Mihályhoz sodródott. — Isten áldja meg kendet — rázta meg kezét. Belső zsebébe nyúlt és iratokat nyújtott át neki. — A levelek! — mondta halkan. — Vártam, hogy magadtól tegyed — hajtotta le fejét Mihály. —- Ezért nem kértem. Ez már a multté — csapott a levelekre. — Látom, hogy hiszel nekem és megbocsájtasz. — Kicsit várt, azután melegen nézett rá. — Csillag pedig legyen teljesen a tied! Nyergestől! Ügy is nagyatyádé volt. Csordás kurátor lépett hozzájuk. — Jertek a templomba! — noszogatta őket. — Már mindenki benn van. Kezdjük az istentiszteletet. Egyszerre meglátta a másik kettő illetődöttségét. — No, ugy-e Mihály, derék gyerek a Gyurka, mindig is mondtam? Jól van fiam — rázta meg a kezét. — Amit megfogadtál, meg is tartottad. Megszabadítottad édesatyádat! — Nem az én érdemem — szabadkozott Gyurka — Jézus Krisztus tette! VÉGE.
