Harangszó, 1941
1941-02-16 / 7. szám
H'ÄRÄNGSrd 1§41. február lé. éö. Asz árvíz, veszedelme fenyeget és rémít már hetek óta. Gondterheket hordozó magyar népünk mezőit végeláthatatlan tengerként borítja el. Szeny- nyes vadvizek zúgása egyre félelmesebben hallatszik, hömpölygő áradata egyre nő és fehérfalú kis magyar házak ereszéig ér. Nyomában verejtékkel, nehéz munkával szerzett és féltve őrzött értékek pusztulnak el, családi tűzhelyek omlanak össze. Amerre jár, sokszínű reménység, megálmodott terv, verejtékkel összekuporgatott vagyon, virulásra érő élet vesz oda és otthontalanok sírása, menekülő asszonyok és gyermekek jajgatása, idegtépő gyötrelem és feneketlen keserűség marad utána. Ennek a ránkszakadó borzalomnak a láttára nem szabad senkinek közönyösen továbbmenni, a segítséget kérő sikoltást füle mellett elengedni, sem pedig kéztördelő jajgatással tehetetlenül állni. Sok próbát átélt, mindig a létéért harcoló, ve- szedelmek közt járó népünknek ez egy újabb erős próbája, amely összefogásra hív, tűzhelyet, kenyeret mentő, segítő kéz kinyujtására, hajléktalanok felkarolására és befogadására sürget és buzdít, nagy magyar egységbe kovácsol, a nemzeti lélek áttörhetetlen védőgátjába épít be minden magyart. Az eddigi nagy próbák mellett ez is újra megtanít arra, hogy ezen a drága magyar földön közös legyen mindenkinek öröme és bánata, s emlékezetbe idézi azt a nagy evangéliumi igazságot: „Sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai vagyunk!“ Tuberkolózis~hét lesz február 16-tól 23-ig a kormány rendeletére. Ezen a héten 2600 községben tartanak előadásokat, hogy egyik legpusztítóbb népbetegségre és az ellene való védekezésre oktassák ki a lakosságot. Nem tudjuk előre, milyen lesz ennek a hétnek az eredménye. Most, hogy a hét megrendezésének a hírét vesszük, úgy érezzük, ennek egy nemzet hadüzenetének, harchirdetésének kell lenni egy olyan ellenség ellen, amely egyre veszedelmesebben szedte népünk köréből az áldozatait. Más országokban is pusztított ez a betegség. Olaszországban 60.000 ember volt az áldozata. Igaz, hogy ott a halottak számát leépítették 35.000-re, úgy, hogy 20.000-rel emelték a kórházakban a tuberkulózis betegek számára rendelkezésre álló ágyakat. — Ezzel a népbetegséggel, mely hazánkban évenként 17.000 halottat visz ki a temetőkbe, mit fogunk mi tenni? Hogyan fogjuk vele a harcot felvenni? Jaj, valahogy úgy ne legyen, hogy az előadások úgy ahogy elhangoznak, azokat immel- ámmal egynéhányan meghallgatják és azután minden marad a régiben. Bár igazi hadüzenet meghirdetése lenne ez a hét, amely az egész ország népét harcba hívja, egységbe fogja ez ellen a népünket pusztító ellenség ellen! Hazatért gyülekezeteink. Szatmárnémeti. Szatmár is osztozott a magyar protestantizmus történetében s így itt is, mint az egész Magyarországon, első időben a lutheri reformáció terjedt el. Az 1560-as évek táján egész Szatmármegyé- ben csak három rom. katolikus plébánia volt, egyébként a megye a maga egészében az ágostai hitvallást követte. — 1555-ben a második erdődi zsinaton a résztvevők az „Ágostai Hitvallást“ ismerik el keresztyén hitüknek mértékéül. Az 1567-iki debreceni zsinat már a helvét hitvallást fogadja el, majd megkezdődik a két protestáns egyház szétválása, mely azt eredményezte, hogy e megyében egyedül a nagybányai evangélikus gyülekezet tartott ki a lutheri tanok mellett. Bár a reformációt követő évszázadokban itt is, ott is történik említés a városban élő evangélikusságról, de életének történelmi jelét csak 1908-ban adta, amikor megalakult az ágostai hitvallású evangélikus egyházközség. A város növekedésével és fejlődésével mind több és több evangélikus lélek költözködött e helyre. Az első időkben a testvér református gyülekezet vette gondozásba őket, de amikor számuk rohamosan nőtt s evangélikus öntudatuk megerősödött, szükségessé vált az önálló szervezkedés és élet is. Az első próbálkozás 1895-ben, majd 1900-ban történt azok részéről, akik megérezték hivatásukat s meghallották a küldetés parancsszavát. Kerekes Gyurka. Történeti ifjúsági regény. 61 Irta: Mohr Gedeon, Kassa. — Hát ti is megmenekültetek, Zsedényi, Szőreghy! — engedett a tisztelendő úr utat örömének. — Derék jó testvéreim 1 Ez az esti szürkülés egyszerre olyanná lett, mintha pir- kadna. Békés, becsületes munka, szeretet, boldogság, jövő reménység mint egy-egy fénykéve tört elő a bujdosók leikéből és mindent arany köntösbe vont. Derűs meleg érzés hullámai áramlottak el szerte széjjel az éjszaka árnyai között. — Megtettem, uram! — emelte fel fejét Mihály. — Mit? — csodálkozott Bálint úr. Mihály a szomszédos barlang felé intett. — Ehhez az aranyhoz, ezüsthöz hozzá nem nyúlok, csak ha a hazának lesz rá nagy szüksége. Amit elvettem már innen, olyannak adtam, aki megérdemli. Csodálkozni fogtok, hogyha hazaértek: a régeczi vár újra az, ami volt. Rendbe hozattam. Megvallom, úgy terveztem, hogy a magam uraságára teszem. De az Ür jobb átlátást adott! — Hála legyen neki! — nézett a magasba Gyurka. — Én már csak Erzsókkal maradok a saját portámon, szerényen, de még így is jómódban. Az újjáépített várat visz- szaadtam jogos birtokosának. Berky Gáspár az úr benne! — Helyesen tetted! — dicsérte meg Bálint úr — meglátod elnyered az Isten áldását! — Már el is nyertem. Tudom végre, mi az igazi boldogság! Igaza van az apostolnak: jobb adni, mint venni! Mihály könnyű, fiatalos léptekkel távozott. A bujdosóknak erősen lelkére kötötte, hogy várják meg őt a Kísértet- hegyen. * Mégis beletelt vagy két hétbe, míg a várvavárt reggel felvirradt. Csodálatos hajnalra ébredtek. Tavaszi csalogató derűs napsugarak táncoltak szerte-széjjel. Ahogy felütötte szemét, megérezte Gyurka, hogy ez a nap boldog örömöt hoz. Hangos zsivajgással, kipirult arccal egész Régecz kigyalogolt a Kísértet-hegyhez. Mihály járt az élen. Csordás kurátor nagyokat nyelve megindultan fordult a tisztelendő úrhoz. — Háladatos fohász tör elő bensőmből ebben a percben. Meghallgatta Isten a mi könyörgésünk. Egészségben, igazát tisztázva került vissza hozzánk! — Elcsukló hangon kezdte meg az egyházi éneket. Ki dolgát csak Istenre hagyja És benne remél mindenkor, Azt ő csudaképpen megtartja, Minden szomorú ínségkor. Ki magát bízza Istenre, Nem épít az a fövényre. Mint egy ember torkából, egyöntetűen, hálásan, boldogan csendült fel a dicséret. — Az bizony nem épít a fövényre! — ismételte a tisztelendő úr.
