Harangszó, 1941

1941-12-21 / 51. szám

m-I

HXBXNGSfŐ

T9íl. 3ecemBef íl.

f

Isten keze feltárja a mennyei szülőház ajtaját és így szól karácsony napján: Várlak, most már szabad és lehet hazajönnöd!

Ez a legnagyobb szeretet.

Részedről pedig az a legkisebb szeretet, hogy karácsonykor elindulsz haza.

KXXKXXXK

A szeretet hatalma.

Lássátok, milyen nagy szerete- i tét adott nekünk az Atya, hogy

i Isten fiainak neveztetünk.

I. János 3, 1/a.

Ma sokkal könnyebb és időszerűbb lenne a szeretet hiányáról beszélni. Nincs világot átfogóbb ismertető jele az idei karácsonyt ünneplő emberiségnek, mint a sze- retetlenség. Ha a népek egymás- közötti viszonyára gondolunk, nem is jön más szó az ajkunkra, mint a szeretet ellentéte, a háború. Ha egyes embereket kérdeznők meg, forró lávapatakként törne elő lelkűkből a panasz az önzés, kőszívű- ség, szeretetlenség miatt. Ha a Biblia mérővesszejét vennénk kezünkbe, el kellene ejteni azt is, mert az ellenséget nem szeretni szokás ma, hanem „felmorzsolni“.

Talán így volt és így is lesz ez mindig? A szeretetről szóló beszéd nem egyéb, mint jótékony álom kőkemény nyoszolyán?! Igen. Kőszálként megáll ma is, ami régen tanulságunkra így íratott meg: „az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva“.

De hát miért ünnepeljük akkor a szeretet ünnepét? Azért, mert Isten bizonyította meg ezen a napon azt, amiről nekünk csak tűnő álmaink vannak: a szeretet hatalmát. Emberi formában küldötte alá Fiát erre a világra, mert szeretett. A fiúság lelkét adta nékünk (Róm. 8, 15), örököstársaivá tett bennünket Krisztusnak, mert igen szeretett. Születéskor mindannyian Istentől indultunk el, az ő szívéről szakadtunk le. Óh de mennyire elsodródtunk tőle! Ruhánk elron- gyolódott, arcunk eldurvult, elfeledkeztünk Róla. Karácsony arra tanít, hogy mégis drágák vagyunk néki. Akármennyire elfajzottunk is, az ő népe, apai ház örökösei vagyunk. Szívünk mélyén a romok alatt is ott van a fiúság jegye, arcunkon a kezdetbeli istenkép emléke. Lássátok azért ma meg, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya. „Dicsőség a ma- gasságos mennyekben Istennek!“

Dombi László.

Ssmeritek a mi íJrunl? Sizus Krisztusnak jóíéieményci, hogy gazdag lévén, szegénnyé leit érettetek. h°S1? h az ő szegénysége által meggazdagodjatokII. Kor. 8:9. v.

— Hát csak vigasztalódj, te jámbor!

— veti oda gyűlöletes gúnnyal a férfi. Az asszonyka azonban nem tágít. Szeretettel akarja megtörni urának istentelen közönyét.

— Kezdjünk új életet János, — mondja, -— nem akarok többé Isten ellen zúgolódni. Ez bűn. S úgy érzem, ez a mai este meg fog békíteni ígéreteivel.

— Minden ígéretet eltemettem részemről. Még pedig örökké.

Volt valami kétségbeejtő a férfi szavaiban.

Az asszonynak összeszorult a szíve. Szólni sem tudott. Bement a szomszéd szobába, s kis időre feldíszített fenyőfát hoz. Puha gyertyafény árad szerte, s felragyog köröskörül a gyönyörű bútor, a falak, de a legragyogóbb az asszonykának az arca.

— Jézuska hozta, — mondja nyájasan.

— Neked és nekem. Legyen házunkban karácsony. A sok könny után legyen megint nekünk is örömünk.

A férfi sápadt arca lángra gyullad. Szeméből düh lobban.

— Vidd ezt a hazug csillogást, mert kidobom. A szemem közé röhög gyertyáival ez a lim-lom. Vidd, mert...

Az asszonyka szája sírásra görbül, s nagyszomorúan elviszi megint karáMa született néktek a Megtartó.

Vészteljes napokban köszönt ránk karácsony ünnepe. A háború tűzlángjai néhány nappal ezelőtt távol keleten olyan hatalmas erővel csaptak fel, hogy elborították az egész világot. Mindenütt bizonytalanság, félelem ül a lelkeken, gyűlölet izzik a szívekben, békétlenség lett úrrá az embereken. A mai helyzet nehézségét különösen akkor látjuk, ha ezt a helyzetet kirobbantó lelki háttérre tekintünk. Arra az istentelenségre, mely az Isten ellen harcot hirdetett, vad állati szenvedélyeket felszabadította, sátáni gonoszságot elhatal- masította, hitet, erkölcsöt porba tiporta, népeket egymás ellen uszította s az emberiséget a pusztulás mélysége felé taszította. — Kérdezzük: lehet ennek a világnak karácsonya? Remélhető a megtartása? A lelkek megbékélése és jóakarata? Emberileg nem! Tiszteletreméltó emberi törekvések próbálják a zuhanásnak útját állni. Azonban, mikor a Sátánnal kell mérkőzni, elégtelen az, ami emberi. — Ne felejtsük azonban, hogy amikor emberileg lehetetlen valami, mindig

csonyfáját. Mire visszajött, János eltűnt. Nem is kereste, tudta, hová ment. Zokogva az asztalra borul, s egyetlen imába szakad ajkán a fájdalom:

— Légy irgalmas nékem Jézusom és ne hagyj el engem!

* * *

János a közeli városkába sietett valami szórakozás után. így szokta, ha nagyon elfogta a keserűség. Ütját a temetőn át vette, hogy lássa azt a kis sírhalmot. Odaérve egy gyerek áll a sír mellett. Áll mozdulatlanul és mereven a magasba néz, mintha várna valamit fentről.

— Mit keresel itt? — kérdezi idegesen János.

— Várom a Jézuskát, —- feleli édes selypítéssel a kis fiú, de feléje sem fordul a férfinak és csak a magasba néz. János valami bosszankodásfélét érzett. Űton-útfélen Jézus nevébe ütközik. No, majd oda megyek, hol nem bosszantanak vele — gondolja — és elsiet. De mintha szólnának hátulról. Megfordul, de semmit nem lát. Csak a kis fiú áll némán, mint a szobor és néz felfelé. Tovább megy. Szalad, mintha menekülne. A kiáltás azonban újra felzúg mögötte, szinte hömpölyög utána:

Karácsony.

Irta: Dr. Schlitt Gyula.

Gazdagok voltak, de nem volt gyermekük. Jánoskát épp egy éve temették, s azóta sivár számukra az élet. Az orvos szerint nem is várhatnak már. A kegyetlen tény ránehezedett a házaspárra, mint a köd és belerágta magát a kedélyükbe. Az asszonyka lelkén itt-ott a mélabú árnyai mutatkoznak, s a férfiban a világmegvetés indulatai. Egyre lazult köztük a kapocs, s érzéseikben lassan eltávolodtak egymástól. Csendessé lett a házuk és szomorú.

Ma este azonban az asszony mintha felolvadt volna. Melegség árad minden szavából, de ura csak keserűen legyint mindenre. Rideg marad.

— Karácsony van, János — szól óvatosan az asszony.

— Igen, egy éve elrabolták a gyermekemet, s ma dicsőítsem az Isten jóságát. Ezt parancsolná a vallásom. Micsoda ámítás!

— Egy kis gyermek született ma,

János, — folytatja az asszony — az egész világé a gyermek. A mienk is. Oly boldoggá tesz e gondolat, s mintha | kissé megvígasztalódtam volna. t