Harangszó, 1941
1941-09-28 / 39. szám
318 HARANGSZÓ 1941. szeptember 28. formán rá voltak utalva, hogy a maguk, vagy más verseire zenét komponáljanak — akár értettek hozzá, akár nem — és azt a gyermekeknek betanítsák. Ma már hála Istennek egy kicsit előbbre vagyunk! Ma már nagyon megritkult azoknak az énekoktatóknak a száma, akik magukkomponálta szerzeményekkel tömik a gyermekeket. A nem érzelgős, nem betegesen kényes, de szabadabb levegőjű, egészséges népi zene beköltözése az iskolákba meg fogja teremteni a magyarságban azt az ösztönös ízlést, amely a jót a rossztól meg tudja majd különböztetni s az évszázados szövegek és dallamok, amelyek ma, hiszem, hogy sok helyen így van már, az iskolákban új szárnyakat kapnak, gazdag kísérői lesznek majd a felnőtt kor éveinek is. A múlt század egyik nagy bűne az is, hogy elsorvasztotta a házi éneklést. A megelőző évszázadoknak kedvenc szórakozása volt a társas éneklés. Evangélikus egyházunk legnagyobb zeneszerzőjéről és orgonásáról: Bach János Sebestyénről tudjuk, hogy szűkebb családi körének ilynemű zenei szórakozásain túl, évente egy napon összegyűjtötte az egész szétágazó Bach-családot s ily alkalmakkor elmaradhatatlan vidám szórakozásuk volt az, hogy különböző dalokat Pislákoló gyertyabél. — Rajz. — Irta: Mohr Gedeon. Pista nyilvánvaló tetszéssel nézte. —• Gyönyörű napunk van! — dőlt Lili az ablakpárkánynak. — Ennyi az egész, amit mondani akart? — Nem! — derült vidámmá a lány. — Hívni szeretném. Jöjjön ki velem délután a folyóhoz. — Fürdeni? — Ugye megteszi? — Bizonyára tisztában van vele, Liliké, hogy mit kíván? — szökött a papírvágókés játékosan a férfi ujjai közé. — Észrevehette, hogy ég a munkám. Minden percem ki van számítva. Lelkére venné, hogy teljes félnapot veszítsek el? Nem tudnám megbocsátani magamnak. A délután föltétlenül rámenne! — Nem egészen! — látta a lány biztatónak a tárgyalást. — Háromkor indul a vonat és hatra újra itt lehet. — Vonattal? — csodálkozott Pista. — Igen! — magyarázta Lili. — Egyenesen oda visz. Közvetlenül a határ mellett. Nincs egy lélek a közelben. Csak kevesen ismerik ezt a helyet. — Nem tudom! — habozott Pista. Lili csillogó, könyörgő szemeit egéénekeltek össze s pompás volt a mulatságuk, ha harmonikusan ösz- szeillettek. A XV., XVI., XVII. század énekes zenéjének ránkmaradt gazdag irodalma tanúskodik arról, hogy a családok éneklő szórakozása általános volt. S a ránkmaradt evangélikus zenei hagyaték nagynevű zeneszerzőinek sok két- és három- szólamú apró, kis szerzeménye is mutatja, hogy nem a tömegek, hanem a kevesek számára készült. Összejött két barát vagy barátnő s énekeltek kétszólamú műveket, együtt volt a család: zengett a többszólamú ének, látogatóba jött a rokonság: ünnepi gazdagsággal zendült a vallásos és világi zene. Egy kellemes énekhang milyen jóleső a fülnek, egy finom harmóniákba öltöztetett vers milyen őszinte és mély örömet tud szerezni, milyen áldott kor lehetett az, amikor ilyen örömöket keresett a család! (Folytatása a következő számban.) „Hálát adok az Istennek, hogy ily kellemes helyzetben születtem, melyben százféle előnyöm van más emberekhez képest. De azokat nyugodtan csak akkor fogom élvezhetni, ha mint becsületes ember lehetően többet teszek, mint más embertársaim és felebarátaim, akik annyi segélyforrástól és eszköztől vannak megfosztva.“ Széchenyi I. szén közel vitte a férfihez. Féllábbal az íróasztal peremére ült és megfogta a férfi karját is. — Az én kedvemért! — kérlelte olyajj arccal, amelynek nem lehetett ellenállni. Pista önkéntelenül látta meg a lány gömbölyű térdét, melyről az ostrom hevében könnyű selyemruhája föltüremlett. — Eddig még soha semmit sem kértem magától! —• unszolta Lili. Pista idegesen kelt föl székéről. — Elfelejti, hogy feleségem és kisfiam van! — gyűrte zsebre az ökleit. — Különben tökéletesen megértem. Én sem szeretnék megpenészedni ebben a kaszárnyában! Lili háta mögött fűzte keresztbe a karjait. — Ki beszél itt erről? — ellenkezett. — Ennél jobb helyet soha sem kívánnék magamnak. Sohasem láttam belülről, de egészen másként képzelem el a kaszárnyát. Pista beleegyezésképen roggyantotta meg térdét zsebrevágott öklei alatt. — A felesége sem szólhat semmit! — folytatta Lili. — Mi van abban, ha egyszer hivatalnoktársával megy a szabadba? —- Semmi! — mutatta Pista a fogait. — Ha a hivatalnoktárs történetesen épen nem nő! — És ha az is! — emelte föl Lili merészen a fejét. Van Isten az égben . . . . Ismeretes, hogy az anglikán egyház feje, a canterbury érsek elrendelte, hogy az angol templomokban imádkozzanak a „hősies szovjet hadsereg győzelméért1“. Ezt az eljárást többen szóvátették és elitélték. Így a szovjet ellen harcoló finnek érseke is. Megrázó levélben emel szót ellene egy harctéren küzdő finn lelkész. Benne többek között ezeket írja: „A finn keleti frontról, egy, a bolsevisták által meggyalázott templomból írom ezt a levelet — hangzik A. Rantamaa levele. — Önnek címzem, Érsek Űr, önnek, az anglikán egyház fejének, aki beleavatkozott olyan dologba, amely engem, a fiatal finn evangélikus papot mélyen megrendített. Olyan templomból írom ezt a levelet, ahonnan kidobták Jézus Krisztus keresztjét.“ A fiatal finn evangélikus lelkész leírja, hogyan gyalázták meg a bolsevisták az Isten házát. „Az oltár helyén kulisszák virítanak, jobbról zongora áll, az oltárképet istentagadó jelmondatok helyettesítik, a templom hajója helyén táncparkett kínálja magát, de nem hiányzik a templomból a bár sem, sőt a kórusban még a balalajka és harmonika zenekarnak is akad — Csak olyan ne lenne, mint maga! — lendültek meg a férfi kezei. — Nem tetszem? — csillogott a lány szeme. Pista tenyerébe fogta a Lili két könyökét. — Valószínűleg nem újság magának — rekedt be ismét a hangja —, ha azt mondom, hogy elragadó! — Szóval — fogadta el Lili az ölelést — nem megyünk? A férfi szemében már a beleegyezésnél is több égett. — Sőt! — tartotta erősen a lányt. Lili boldogan hunyta le szemét. De azonnal ki is nyitotta. Karcsú, kissé hajlott orra hegyére vad rémület szikrája ült ki. Odakünn éles csattanások harsan- tak föl gyors egymásutánban. Gépfegyverek ugattak s néhány mélyebb hangú löveg robbant. — Mi az? — termett Pista az ablaknál. A napsugarak zsinegén békésen hintázó habfelhők között egy repülőgép fúrta magát északnyugat felé. Körülötte fekete csomókban lobbantak a légvédelmi lövedékek. Lili erőtlenül bukott a férfi vállára. — Repülőtámadás! — nyomkodta halálraváltan remegő alsó ajkát. Vészes, földöntúli ijesztésével ekkor üvöltött föl a sziréna.
