Harangszó, 1941
1941-09-28 / 39. szám
1941, szeptember 28. HARANGSZÓ 319 helye.“ Leírja ezután a sekrestye és temető meggyalázását. „Mindezekről — írja — fénykép- felvételeket is készítettem, hogy szükség esetén bizonyítani is tudjam állításomat emlékeztetőül arra, hogy mennyire hitvány az a náció és az a szellem, amelyet ön, Érsek Ür, a védelmébe vett. Majd így folytatja: „Tudja-e, Érsek Ür, hogy kik ezek az emberek, akiknek a védelméért az Istent hívja segítségül? Ha nem tudná, elárulom. A fent elmondottakon kívül ezek az emberek és az ezekből az emberekből álló hadsereg az ártatlan polgári személyek százezreit gyilkolták rakásra, száz és százezer családot szórtak szét, gyermekeket szakítottak el az anyjától, hogy az anyát aztán meggyalázzák. Mindezek olyan tények, amelyekkel az angol diplomácia is tisztában van.“ „Van Isten az égben — fejezi be levelét A. Rantamaa. — Eljön az idő, amikor az Isten ítél elevenek és holtak felett. Nos, ekkor az ártatlanul meggyilkolt keresztyén papok tízezrei vonulnak majd fel, hogy vádolják azokat a bolsevistákat, akiknek győzelméért ön imádságot rendelt el, Érsek Ür. S akkor majd arra a kérdésre is felelni kell, hogy vájjon szabad volt-e imádkozni Krisztus nevében a bolsevista hadsereg győzelméért.“ — Jókor kezdi! — torzította akasztófahumor a Pista arcát. — A pincébe! — kapta el Lili a férfi kezét. — Le az óvóhelyre! — jutott eszébe váratlanul a légoltalmi tanfolyamon ezerszer ismételt utasítás. Pista türelmetlenül rázta le magáról. — Nem látja, hogy elmentek? — gyújtott cigarettára. — Hátha visszajönnek! — remegett Lili. — Elsősorban a középületeket bombázzák. Pista nem törődött vele. — Csak ez hiányzott! — cibálta elő saját fájdalmát. — Azok a rohadt bolsevisták! Ép ránk kellett törniök! — rossz volt nézni vívódását. Lilibe a nő idült higgadtsága szállt. — Ne óbégasson! — nyitotta ki a folyosó ajtaját. — Ezen most már nem lehet segíteni! — A munkám! — lódította a férfit le s föl a szobában féltése. — Hogy fogom befejezni? András nagy csoszogással ekkor érkezett meg. — Mi történt? — fogta el a lány. — Semmi! — legyintett az öreg. — Vaklárma az egész! A mieink voltak. Tisztán lehetett látni mind a két gépen a szövetséges jelzést. Gyakorlatoznak. Mindjárt vége is lesz a riadónak! Pista föllélegzett. Égő fáklyaként világit ma is . .. Széchenyi István gróf születésének 150. évfordulóját nagyszabású emlékünnepekkel ünnepli Magyar- ország népe. Az ünnepek sorát a múlt vasárnap Budapesten rendezett emlékünnep nyitotta meg, melyen Kormányzónk meggyújtotta az emlékezés fáklyáját s átadta az ifjúság küldöttségének, hogy fák- lyavivői körülhordozzák az ország— Mindjárt gondoltam! — jelentette ki. — Csak maga idegesített! — for-- dúlt ellenségesen a lányhoz. Lili vállat vont. — Szeretném, ha úgy lenne! — ült le írógépje mögé. — De ezek a bombák a városra hullottak! Pistának egyszeriben föltámadt a lelkiismerete. — A feleségem! — ugrott föl. — Hogy aggódhatik szegényke! — már tárcsázta is lakásuk számát. — Föl akarja hívni? — szólaltatta meg a lányt az együttérzés. Pista nem felelt. A készülék sehogy sem engedelmeskedett. Háromszor tárcsázta föl a számot, de a kagyló süket maradt. — Ügy látszik — jegyezte meg András — nincs szolgálat légiriadó alatt. * — Mégis csak hallatlan! — jött ki a sodrából Pista. — Miért? — gyúródott hullámos ránc a lány homlokán. — A postások is emberek. Ilyenkor óvóhelyen kell len- niök. — Az ügyeletesnek nem lenne szabad elhagynia helyét! — állapította meg Pista kissé enyhültén. Munkáról most már szó sem lehetett. Csöndben, tehetetlenül gubbasztotban s mindenütt emlékeztessék a nemzetet a legnagyobb magyarra. Kormányzónk ezeket a szavakat mondta: „— Emlékezzünk gróf Széchenyi Istvánra, a leghívebb és legnagyobb magyarra, aki égő fáklyaként világított és világít ma is nemzetének. — Tüneményes élete, kiapadhatatlan alkotó ereje és irány tadó eszméi mindenkor útmutató fényt jelentenek a magyarság számára. tak székeikben, míg röviddel kettő előtt elharsogta a sziréna feloldó jelzését. Lili körülményesen húzta föl hosszú keztyűit. — Megyünk? — mosolygott a férfire. Pista visszamosolygott rá. — Föltétlenül! — ígérte. — Ezek után amúgy sem tudnék dolgozni. — A viszontlátásra! — szaladt el Lili. — Pontosan háromkor az állomáson! — A folyosó végéből még egyszer megfordult: — El ne felejtse! Pista egyenesen hazasietett. De útközben elérte a rossz hír, azon a titkos, névtelen módon, ahogy az ilyesmi terjed. Az ismeretlen, vagy félig ismerős azonnal jogcímet érez a közlékenységre. Mintha nem bírná elviselni egymaga a nagy csapást. — Szétbombázták a postapalotát! — vitte haza Pista a vészhírt, mint a sajátját. — Mindenütt Isten kezében vagyunk! — fogadta felesége megingathatatlan nyugalommal. — Most is megőrzött bennünket. Pista örült, hogy legalább itt nem kell bonyodalomtól tartania. Magába nyelte az ebédet, megcsókolta kisfiát és már rohant is. Látnia kell e pusztítást, hogy mi igaz az egész szóbeszédből. És nemsokára már indul is a vonat. (Folytatjuk.) Kormányzónk látogatása Hitler vezéri főhadiszállásán.
