Harangszó, 1941
1941-09-21 / 38. szám
1941. szeptember 21. HARANGSZÓ 311. küzdelmét az Európa keletén leselkedő rémmel, hogy végleg leszámoljon vele, a békés városaink ellen intézett brutális és véres szovjet-támadás után, európai kötelességünk tudatában mi is azonnal részt vállaltunk a harcból. — Vitéz katonáink — akiket az egész nemzet hálája és áldása kísér — jól tudják, miért küzdenek. — Az európai keresztyén kultúra védelme ennek a harcnak a célja. Egész Európa áll itt szemben az istentelenség és a pusztítás démonával. Az európai népek együttes építő ereje, a tengelyhatalmak céltudatos vezetése alatt, vívja diadalmas harcát azokért az elvekért, amelyek a valóságos szociális igazság és a szolidaritás jegyében akarják újjáépíteni a maguk nemzeti életén át egész Európát.“ Széchenyi naplójából. Ismeretes, hogy Széchenyi -nagyon sokat írt. írásai között különösen jelentős helyet foglalnak el a naplói. Ezekben tükröződik a lelke, sokféle véleménye, nagy küzdelme, vivódása és harca. Néhány gondolatot közlünk belőlük: Saját boldogságát abban találja, ha embertársait boldogíthatja. „Tudom — mondja, — hogy gyűlölni fognak, talán szétszórják hamvaimat és nevemet feledésnek adják át, de engem életem utolsó pillanatában is boldogítani fog az, ha elmondhatom, hogy bár egy ember is él hogy hátulról határozottan jót mutat. Pista nem görnyedezik sohasem írásközben. Vállai edzetten, fiatalosan, erőteljesen ugranak széjjel, amit könnyű, fehér kabátja csak kihangsúlyoz. Pista megtörli gyulladásos szemhéjait. Minden nap elhatározza, hogy orvoshoz megy vele. Kezeltetnie kellene, vagy talán szemüveget viselnie. A napok talajta- lanul gurulnak el s Pista most már nem is holnapra odázza. — Majd, ha elkészülök! — vetíti ezt is a nagy cél mögé! — Belenyugszik, hogy a szemhéjai meghazudtolják ifjúságát. Előredől. Könyökét kissé oldalt támasztja s a hóna alatt pislog át hátra. Hónalja háromszögében e megszokott kép kereteződik. Hullámos, súlyos barna haj lombja, írásba záródó sötét szempillák, a gép hatalmas tömege, alatta a testtelen, vézna tartóasztalka, középütt két karcsú lábszár és a gép mögött vérvörösre festett táncoló tíz ujjhegy. Pista ezt már nem látja. De valahogy ezt is hozzáképzeli. Csak néhány pillanatot kell így várnia. A sötét szempillák hamarosan kinyílnak s fészkükből mélykék sugár indul feléje. Lassú akadozásba botlik az írógép. Azután végképen megáll. András a háttérben megfontoltan kö- hécsel. e hazában, aki boldogabb lett általam, mint nélkülem lett volna.“ * Hisz az Istenben. Csak benne boldog az ember: „ő egyedüli kútfeje minden jónak és magasztosnak. Mentői közelebb állunk hozzá, annál boldogabbak vagyunk; és mentői távolabb tőle, annál szerencsétlenebbek!“ * Becsüli az evangélikusokat. Szót emel az érdekükben. „A keresztyénség tiszta szellemében én mindenekfelett türelmes vagyok és pedig nemcsak szóval, de tettleg is. És az evangélikusok mellett fel fogok szólalni mindaddig, míg a teljes viszonosságnak az elve nemcsak szinleg, de lényegében is kiviva nem lesz.“ Mária Dorottya az evangélikusok budavári kis templomára is felhívta a figyelmét és ő melegen érdeklődött iránta. Mária Dorottya Széchenyit egy Bibliával is megajándékozta, amit sajátkezű jegyzeteivel látott el. * Becsülte a munkát, és tisztelte a munkást. Leveleiben, naplójában számtalanszor hangoztatja, hogy nevelésében, egyéniségének kialakulásában a legnagyobb hatással szüleinek példája volt rá. Édesatyja a munkának megbecsülésére, a szegény és dolgos ember tiszteletére nevelte. A családi kegyelet fenntartotta annak az emlékezetét, hogy amikor édesatyja, a múzeumalapitó gróf Széchenyi Ferenc somogyi birtokát látogatta meg a gyermek Istvánnal s a tisztelgő jobbágyok küldöttsége a földesúr üdvözlésére sietett, az atya kezet csókoltatott fiával a jobbágyküldöttség ősz vezetőjének. Semmi vagyok. Isten a semmiből teremti a valamit. Ezért van az, hogy Isten csak az elhagyottat veszi fel; csak a beteget gyógyítja meg; csak a vakot teszi látóvá; csak a halottat eleveníti meg; csak a bűnöst igazítja meg; csak a balgát teszi bölccsé. Egy szóval: nem könyörül máson, csak a nyomorulton s nem kegyelmez másnak, csak az elítéltnek. Éppen ezért a fennhéjázó „szent“, az elbizakodott „bölcs“ és az önerejéből „megigazult hívő“ nem alkalmas anyag Isten számára és nem mehet rajta végbe Isten teremtő csodaműve. Luther. Nem tartozom az újságírók közé és mégis elmentem a napokban egy újságírói fogadásra. Érdekessége miatt léptem át ennek a világszerte sokszor bántott, sokszor rágalmazott, igen kevésszer elismerésben részesített tarka társaság otthonának küszöbét. Otthona ennek az újságírói testületnek a helsinki szállodák egyike. A fogadást dr. Björklund János tábori püspök tartotta. Ez volt az érdekesség és ez volt a varázs, ami miatt még azt a kockázatot is vállaltam, hogy nem eresztenek maguk közé az újságírók, vagy ha már bejutottam észrevétlenül, majd bent vesznek észre és kitessékelnek, mint avatatlan papját a munka Pista hivatalos álarcot nyom magára. Iratcsomagot kotor elő az egyik fiókból. — András! — szólítja magához a személyzetet. — Vigye ezt át a főjegyző úrnak és várja meg rá a választ is! Az altiszt szó nélkül engedelmeskedik. Átveszi a köteget. Az arca kissé kajla bozontos bajuszától. Nem lehet tudni, hogy ez csak természeti adottság, vagy bizonyos gúny is rakódik-e rá. Kényelmesen csoszog a folyosó ajtajáig. Elfordítja a kulcsot, kinyitja, ismét beteszi és csizmája kívülről csikordul meg a folyosó kövén. Pista kulccsal zárta be utána az ajtót. Elhatározásféle érlelődött ki benne, ahogy megfordult. Halványan, bizonytalanul rajzolódott ki lelkében a tennivaló. Tisztázni kell a helyzetet. Tovább ez már nem mehet. Valami izgalmas és gondosan rejtett feszültség ideghálózata épült ki közte és a lány között. Ismerte már a következő pillanatoknak ingerét. Visz- szamegy helyére, belekönyököl jegyzeteibe, de fogalma sincs róla, mi van előtte! Lili színes ujjai alatt álmosan-lassan potyognak a betűk. Ügy tesznek, mintha ez természetes lenne. Egyetlen hangot sem ejtenek, de a levegő villamos az egymás felé gerjedt sóvárgástól. Így maradnak, míg András vissza nem tér. Neki most már Lili nyit ajtót. Pista eltökélt szándékkal ereszkedett ölelő-karfás székébe. Ma rendeznie kell ezt az ügyet. Hiszen munkájában is gátolja. Már pedig minden elfecsérelt órának megvan az ára. S azt nem hajlandó megfizetni. Terve nem tűr halasztást. Pista nem engedi, hogy megakasszák. ! Jegyzeteibe hajolt, de sajgó szemhéjait lehunyta. Gondolkodott. Alkalmas szót keresett, amellyel elkezdheti, köny- nyed, súlytalan szó kellett, amely oldoz és egyben türtőztet is. — Most beszélhet! — cserélte el minden ok nélkül két teleírt hártya helyét. Tartását nem változtatta meg. Amúgy is bosszantotta, hogy hangja rekedtebben csengett kelleténél —■ Liliké! — tette hozzá kissé melegebben. A leány kezei ölébe hullottak. — Miért beszélnék? —• csodálkozott. Pista továbbra is úgy ült, mintha a padlóra támaszkodó napsugárral társalogna. — Tudja? — tisztult ki a hangja egy árnyalattal. — Az a benyomásom, hogy közölni szeretne valamit. Lili felállt. — Istenem! — sóhajtotta és himbálózó járással az ablakhoz sétált. Élvezettel mártózott meg a napfényben. Azután megfordult, puha mozdulattal fázta haját a nyakába és karjait kétfelé tárta, hogy selyemruhája testére feszült. (Folytatjuk.) Beszélgetés egy finn tábori püspökkel.
