Harangszó, 1941
1941-09-07 / 36. szám
294, HARANGOZÓ gl941. szeptember*7. az ige által templommá, igazzá lett szív teheti. „Igazak mennek be azon.“ Igazzá pedig az a szív lesz, amelyik Istenben látja szabadító- ját és egyedül őt magasztalja. Mert hiszen nincsen más szegeletköve sem a templomnak, sem az iskolának, sem az emberi szívnek: csak a Jézus Krisztus. (I. Kor. 3:11.) Ezek miatt áll az, hogy az igazság hajlékának az ünnepe, az iskolai év megnyitása sem lehet más, mint örömünnep. Hiszen Jézus Krisztus neve nem gyászt, hanem evangéliumot, örömhírt jelent. Így minden olyan nap és esztendő, mely vele veszi kezdetét, melyben Krisztus által megigazultak munkálkodnak, csak az Ür drága kegyelmi ideje lehet. A kegyelmi időt pedig azért adja az Isten, hogy ne keserűséggel induljunk neki, hanem „elvégezzük a mi futásunkat örömmel“ (Csel. 20:24). — Nem tudnánk azonban célhoz érni, egy esztendővel tovább jutni, ha nem volna egyúttal a Krisztusban megkezdett és folytatandó iskolai év megnyitása egyben az imádságnak az ünnepe is. Minden munka anyFriss Kenyér. Irta: Biró Gyuláné. A mindeneslány két kenyeret hozott haza a péktől. Egy kis fehér cipót a betegnek és egy nagy, barna kenyeret. Az öreg néni felemelte a könnyű kis fehér cipót, s nagy szakértelemmel ló- bálta fel, le. Jó kenyér, könnyű — mondta elégedetten. A háziasszony ingerülten vágta oda. — Hát a másik talán nem jó? Az öreg néni felemelte a másikat is. — Igen, ez is jó, minden házikenyér jó. — Nahát! — mondta a másik felcsattanó hangon. Mégis mindenki a beteg kenyerét eszi. Minden másodnap sütnöm kell, pedig ott a jó barna kenyér. Az öreg néni ráncos arca bíborszi- nűre vált, — a mindeneslány kárörömmel nézett rá. Igen, ez neki szólt. A napokban az ebédnél kiyett egy szeletet a kenyérkosárból, megkívánta, mert friss volt, a másik pedig kemény, egy hetes már. Kivette, de mire vén, reszkető keze a tányérjához vitte, már halálosan megbánta, mert a másik egy pillantást vetett a kezére... Most, hogy szóvá tette itt a konyha- asztal előtt, a mindenes jelenlétében, szomorú emlékek rohanták meg. Emlékek vonultak el előtte, mintha száguldó vonat, az élet vonata vezetne vissza rég elvonult tájakat. Megelevenedett a múlt. Friss kenyér, — friss kenyér... hallotta egyre a fülébe csengeni. Gyermek volt még akkor, 14 éves lányka, anyátlan, érzékeny természetét nem tudta meg- edzeni a szeretetlen otthon, a rideg környezet, melyben nevelkedett... Az apja beteges volt, neki is külön Jtenyeret sütöttek, könnyű kis fehér cinyit ér emberileg, amennyit imádkoznak érette. Az igazi előmenetelt olyan dolgok és erők akadályozhatják meg, amelyek ellen nincsen semmiféle emberi erő. Betegség, bűn, újabb és újabb kísértések diákot, szülőt, tanítót egyaránt elővehetnek. Tudunk-e hát szívből és az egész év folyamán rendszeresen is imádkozni az iskoláért, tanítókért, diákokért, szülőkért? — Isten erre is megtanít minket. Ezért teszi tanévkezdésünket a közösség ünnepévé is. Nemcsak abban áll ez, hogy az iskolában és az egész iskolai évben egymásra utalta a közös munka és a munka eredményéért való aggodalom és igyekezet mindazokat, akik érdekelve vannak benne, hanem legfőképen az által, hogy egy Urat szolgálnak és egy Úrtól származnak lélek tekintetében. Gondoljuk csak el, milyen nagy áldás fakadhat abból, hogy a szülő az iskolát az Isten szőlőskertjének tekinti, a diák a tanítójában az Ür küldöttét látja és a tanító a tanítványában az Atya őrábízott plántáját növelgeti. Az igazság hajlékának az ünnepót. Egyszer kenyeret akart szelni magának az uzsonához, már kezében tartotta a rozskenyeret, mely már több napos volt, amikor tekintete ráesett a finom, friss, könnyű fehér cipóra. Megkívánta és pillanatnyi tétovázás után levágott belőle egy kis szeletet, alig öt dekát. A szolgáló látta, s mikor kiment a kisleány, ő Is kinyitotta a szekrényt és ő is levágott magának egy hatalmas darabot. Felét a cipónak. Az ajtóban találkoztak és a kisleány látta, mint rejti köténye alá a szolgáló a nagy darab kenyeret. A cselédek a vacsoránál ültek a konyhában, mikor belépett. A mostoha anyja éppen tálalt. Jó hogy jössz, te jómadár, — mondta dühösen. Nem szégyenled magad, felfalni a beteg kenyerét. Te nagybélű, az uzsonnához fél kenyeret. Mars ki, a szemem elől. A kocsis röhögött, a többiek vihogtak és a béresgyerek még napokig kiabált utána, mikor az udvaron meglátta. Friss kenyér... friss kenyér... Szeme a szidalmak alatt a szolgálóra tévedt. Az lesütötte a szemét, ő mondta meg, hogy a kisaszony vágott a kenyérből. Szégyenpirban fordult ki a konyhából, nem védekezett. A mostoha nagyon szigorú volt, félt tőle. Ebéd után mindenki elpihent a forró nyári délután, ő pedig kiment a temetőbe, átölelte a jólismert márványkövet, mely odatapadt hűsítőleg a forró homlokához és a felfutó vadrózsaág a fejére hajolt... Friss kenyér... friss kenyér... — csengett a fülébe még évek múlva is a béres csúfondáros hangja. Mikor aztán a saját háztartásában élt, azt tehette, amit akart, volt fehér pén megnyílnak a kapuk. Először a templom kapuja nyílik meg, azután megnyílik az iskola kapuja is és sorban bevonulnak szülők, tanulók, tanítók. Ne feledjük el, hogy csak akkor lesz igazi, Isten szerint való mindez, ha a szívünk már megnyílt az Ür Jézus Krisztus előtt, ha őrá építünk és őt áldjuk: „Áldott, aki jő az Ürnak névében!“ Ittzés Mihály. Az egyház feladata a parasztkérdésben. (Részlet a Tessedi Sámuel Evangélikus Népfőiskola 1939140. Értesítőjéből.) Az egyháznak joga van a parasztkérdéshez hozzányúlni. Közelebbről, joga van az evangélikus egyháznak, mert lé- iekszámának 56.18%-a a parasztsághoz tartozik. Nagyobb ez az arányszám, mint a római katolikus egyháznál, ahol 55.38% a parasztság rétege. Viszont kisebb, mint a református egyházé, ahol 61.63% a részesedés. így is tehát az 534.000 evangélikus közül egy lélek híján 300.000 lélek tartozik a parasztsághoz. Evangélikus egyházunkban a parasztság igen fontos tényező volt mindig már cipó, kalács, fekete kenyér, amilyent kívánt, s ami az övé volt, az a környezetéé is. Itt van, vegyétek, egyformák vagyunk. Sohasem kérdezte, ki nyúlt ehhez, vagy ahhoz az övéi közül, ha elfogyott, másikat készített helyette. Mikor elöregedett, idegenekre szorult. Nem anyagiakban, hanem betegségében. Kosztos lett, megdöbbent, amikor a fakanál kihullott a kezéből... Ahogy itt állt a konyhaasztal előtt, újúlt erővel cseng a fülébe a rég elfelejtett, csúforídáros hang: Friss kenyér, friss kenyér... Mikor hazafelé tartott, útközben bement a pékhez és vett egy könnyű fehér foszlós kenyeret, még meleg volt. Otthon letette az asztalra, aztán levetette a kabátját, -helyére tette, körülnézett a szobájában, a megszokott bútorok, a régi jó asztali, melyet megsímogatott, aztán leült melléje. A könnyei végig gördültek ráncos arcán. Itt nem látja senki az ő bánatát. Mikor megkönnyebbült, a kenyeret kezébe vette. Te, te kenyér! Te fehér, te friss,. Gyűlölnöm kellene téged, de te vagy az élet, olyan vagy, mint az élet. Igazságtalan vagy. Egyiknek fehér, a másiknak fekete. És sokszor keserű. — Egypohár vizet töltött magának. Amint a világosság felé fordította a poharat, azt gondolta: Lám, a víz mennyivel kegyesebb ajándéka a jó Istennek. Ez mindenkit egyformán szolgál. Királyt, koldust, szegényt, gazdagot. Felüdít és oltja mindenkinek a szomját. Nincs kivétel. Az ajtóban egy koldus állt meg. Imádságot mormolt. És add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket. Az öreg néni felvette az asztalról a kenyeret és odaadta a koldusnak.
