Harangszó, 1941
1941-08-31 / 35. szám
288 HASÁN ft Sfó 1§41. augusztus 31. tására törő kísértőnek engedett, megszegte Isten parancsolatát, azaz bűnbe esett, akkor a bűnnel együtt hozzákapcsolódott az emberi élethez a szenvedés is. Az átokkal sújtott ember kiüzetik az Édenből. A bűn miatt átok alá kerül a föld. Ebbe a világba beköltözik a szenvedés, mint a bűn következménye, büntetése. A bűnnek nyomában ott jár a büntetés. Előbb vagy utóbb utoléri az igazságos Isten sujtolö keze azt, ki nem engedelmeskedik akaratának. Ha az ember szembehelyezkedik Isten akaratával, akkor azzal az örök erkölcsi életrenddel, melyet Isten a teremtett világba helyezett, a változhatatlarí isteni törvényszerűséggel kerül összeütközésbe és ez egyenes következményképen vonja maga után a büntetést. Ilyen értelemben tehát a szenvedés: büntetés, a bűn büntetése. A bűnre vezethető vissza a szenvedés, ez a szenvedés alapoka. A bűn indította el s táplálja folyton a szenvedésnek azt a hatalmas folyamát, amely széles áradatban végighömpölyög a világon s reázúdul az emberiség életére. Ebből az egyetemes érvényű igazságból nem következik azonban az, hogy kivétel nélkül minden szenvedés büntetés, hogy a szenvedésnek nincs más magyarázata, csak az, hogy az büntetés. Helytelenül járnánk el, ha úgy gondolkodnánk, hogy az ember életében előforduló minden-egyes szenvedés az illető által elkövetett bűnre utal vissza. Hiszen akkor a földi életben a szenvedés tekintetében sokszor nyilvánvaló igazságtalanságok merednének elénk. Hány Istentől elfordult embernek jól megy a sora, míg kegyes, istenfélő embereket nehéz szenvedés látogat meg. Mindenki megérdemli a szenvedést, mert minden ember bűnös. De mégis azt tapasztaljuk, hogy nem mindig a bűnösség arányában lesz osztályrészünkké a szenvedés, tehát a szenvedés nem mindig valamely elkövetett bűnnek a bizonyítéka. Jób könyve a szenvedés nagy problémáját fejtegetve, arra a megállapításra jut, hogy Isten a kegyes ember hűségét, hitét, bizodalmát megpróbálja a szenvedés által s célja az ember jobbulása, tisztulása. Isten az embert nem hagyja el, amikor szenvedést bocsát reá, hanem ezáltal méginkább magához akarja vonni. A legnagyobb nyomorúságban is közel van hozzánk az Úr, azért el ne veszítsük benne bizodalmunkat, tanuljunk megalázkodni Isten hatalmas keze alatt s reábízni magunkat, aki javunkat munkálja még akkor is, amikor szándékát véges elménkkel megérteni s felfogni nem tudjuk. így tűnik fel a szenvedés új megvilágításban előttünk, ha nemcsak az okát, hanem a célját is tekintjük. A szenvedés értelmét vizsgálva keressük, kutassuk mindig a célt is. Mi a célja Istennek a rámmért szenvedéssel? A szenvedésnek célja lehet próbatétel. Isten Jóbot próbatételre adja oda a sátán kezébe, aki aztán özönével zúdítja rá a csapásokat, a legnagyobb nyomorúságba juttatja, hogy ezzel elszakítsa Istentől. De gonosz szándéka kudarcot vall, Jób a próbát megállja, szenvedésével bizonyságot tesz Istenhez való hűségéről. Jób szenvedése végeredményben a sátán ármánykodásának meghiúsultával Isten dicsőségét szolgálta. Jézus egy alkalommal a jeruzsálemi templomból kijövet egy embert lát, aki születésétől fogva vak volt. Tanítványai azzal a kérdéssel fordulnak hozzá: „Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született?“ „Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.“ Jézus meggyógyítja a vakon született embert, nyilvánvalókká teszi benne Isten dolgait. Kérdésére: „Hiszel-e te az Isten Fiában?“ —• boldog feleletül hangzik: ^Hiszek, Uram.“ A bizonyságtételért, a hitért elviselt szenvedések is megpróbálják az embert. Az ártatlanul halálra kínzott keresztyén vértanuk, az üldözött protestánsok a legnagyobb szenvedések közepette is az Isten ipánt való hűségnek, a felis/nert igazság mellett való állhatatos megmaradásnak, a békességes tűrésnek megható, felemelő példáit mutatják. Sokszor kemény próbákat kell az embernek meg- állania. Isten a megpróbáltatások által megkísért, próbára tesz bennünket, hogy hitünk, bizodalmunk, engedelmességünk, hűségünk, alázatosságunk, szeretetünk, HAZAVÁGYOM Hazavágyom — nyugat végi mellé, hol a völgyek ölét zúgó patak szeli; éger-fűzfa susog, a múltat regéli... Oda-oda szállna szívem minden vágya: a szülői házba. Hazavágyom — fel a dombtetőre, hol két halom borul apa-anya szívre. — Lehajtnám a fejem s könny csordulna földre. Sohasem felejtek áldott — áldott kezek; kik Itt megpihentek! Hazavágyom — fenyvesek mélyébe, messze minden zajtól Isten közelébe. Néma ajkkal kérném: Az Ür segítsége adja vissza nékem az én drága népem, édes szülőföldem! Hazavágyom — hívó harangszóra templom hajlékába. „Fordul minden jóra — — hallanám az igét — s lesz még vidám óra!“ Majd fel zeng az ének s harsog: „Hiszek-hiszek, haza jöttök végek!“ Knábel Vilmos. 1 reménységünk, békességes tűrésünk, lelkünk igazi értékei megbizonyuljanak és ezáltal jobban megerősödjenek. A megpróbáltatások idején legyen előttünk az apostol szava: „Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.“ — „Boldog ember az, aki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az Úr Ígért az őt szeretőknek.“ A próbatétellel összefügg a szenvedések fegyelmező, nevelő, javító, tisztító célja. A gyümölcsfáról le kell vágni a vadhajtásokat. A márványtömbre rá kell illeszteni a vésőt s kalapáccsal kell ütni, hogy szotjor formálódjék belőle. A szántóföldet fel kell hasogatni az ekével, hogy termést adjon. A nemesfémet tűzben kell olvasztani, hogy a salak kiégjen belőle. AZ ember életéből a rossznak, az oda nem valónak eltávolítása fájdalommal jár, de szükséges, hogy Isten akarata szerint átformálódjék, hogy Isten elérhesse az emberrel célját, hogy Isten gyermekeivé lehessünk. „Akit szeret az Ür, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.“ Ne zúgolódjunk, mikor dorgál és ne lázadozzunk, mikor ostoroz bennünket. Jaj az olyan gyermeknek, akit sohasem fényit meg atyja, akit nem fegyelmeznek, nem nevelnek. Fogadjuk el a fenyítést Isten atyai kezéből, mert akkor Isten úgy bánik velünk, mint fiaival. „Ha fenyítés nélkül valók vagytok, korcsok vagytok és nem fiák“ — mondja az apostol. Ha nem dorgálna s ostorozna bennünket az Ür, akkor az azt jelentené, hogy nem szeret bennünket, nem törődik velünk, nem fogad gyermekeivé. Ez pedig azt eredményezné, hogy vétkeinkben megmaradnánk, elvesznénk, elkárhoznánk. A szenvedés nem mindig csapás, hanem áldás is. Nem Istentől való el- hagyattatásunknak a jele, hanem az Ö velünk törődő szeretetének bizonysága. Az utcán két gyermek összeveszett. Arrafelé megy egy férfi, az egyik gyermeket megveri, a másikat futni engedi. Egy járókelő nem hagyhatja ezt szó nélkül: „Miért csak az egyik gyermeket verte meg, mikor a másik éppúgy megérdemelte volna?“ Mire az így válaszol: „Akit megvertem, az az én fiam.“ Fáj a szenvedés, de vele nagy célja van Istennek. Jóvá, megtisztulná, igazzá, újjá akar bennünket tenni. Előre akar vinni a nemesbülés, a lelki fejlődés, a fölfelé haladás útján. így lesz az Isten kezéből alázatos magunkbaszállással elfogadott szenvedés ösztönző erő a tökéletesedés felé. Az Isten képére teremtett emberen a bűn elfedte az Istenhez való hasonlatosságot. Isten azonban ismét napvilágra akarja hozni képét az emberen, ezért a szenvedés fájdalmas operációját kell használnia, hogy eltávolíthassa a bűn foltjait. S hogy a bűnös, elveszett embert megmentse, gyermekévé fogadhassa, azért küldötte el hozzánk a nagy Szenvedőt, az érettünk Szenvedőt, a Megváltót. A legmagasabbrendű szenvedés a megváltó szenvedés. Ezt vette magára érettünk Jézus. Főpapi imájában mondja: „Én ő érettük oda szentelem maga\
