Harangszó, 1941
1941-01-26 / 4. szám
1941. január 26 HARANGSZÓ 29. koztam. Egy idő múlva megfogja a kezemet és könyörögve kér, hogy beszéljek neki az Ür Jézusról, mert ő még olyan keveset hallott róla. Boldogan tettem a kérésnek eleget. — Reggel lett. Volt egy nagyon kellemetlen orvossága, melyet semmiképpen sem akart bevenni. Akkor reggel, amikor ismét kínálom neki az orvosságot, a legnagyobb meglepetésemre szépen, minden ellenállás nélkül elfogadja és nyakamban levő keresztet simogatva ezeket a szavakat mondja: „Édes Jézusom, te, aki érettem is olyan Sokat szenvedtél, segíts nékem is az én szenvedésemben." Azután bevette az orvosságot és arra kért, hogy neki is vigyek egy olyan könyvet, amelyből Jézus életéről olvashat. Vittem neki egy bibliát. Csudálatosán kereső lélekkel olvasta. A betűk megelevenedtek, élővé, valósággá lettek a számára. A betegség nemsokára jobbra fordult. Azután üdülő szanatóriumba ment s onnan is boldogan írta, hogy szorgalmasan olvassa a bibliát és végtelenül bámulja igazságait és csodálja, hogy ő tőlük mindezt elzárják. — Azóta egészséges lett és áldja Istent, hogy az ő életét ilyen csudálatosán megáldotta a súlyos betegségen keresztül. Óh, bár csak Izrael is élne előtted, óh Uram! (3 Harartgszá suancjélíkus nő* pünk lapfa. — mit fesz«l arérf, ho<?V fértvlea a* leqyan és a* eaés* orsiáaban min3eniiff alferf<?3ien ? ? Heszler Sámuel. 83 éves korában szólította el az Ür a soproni gyülekezet köréből. Nem volt a gyülekezet lelkésze, mégis gyászol ia apraja, nagyja, szegénye, gazdagja. Régen „nyugalomban“ volt. Mégis munkálkodott az utolsó pillanatig, amíg halálos ágyára nem fektette az Úr. A szolgálatnak csak forrná iát cserélte fel. Nyugodni nem tudott. Meleg szereteté- vel, amelyet évtizedeken keresztül a sopronkőhidai szomorú szürke ház fe- gyenclakóira árasztott, a soproni gyülekezetei ajándékozta meg, amelyben mint segédlelkész szolgálatát megkezdte. Hiányzik az egész városnak. Fáradhatatlanul rótta utcáit könyvekkel, folyóiratokkal, hogy azokkal is Isten örökkévaló üzenetét vigye a házakba. Hiányzik a szegényeknek, akik jóságos istápolójukat veszítették el benne. Mindig számíthattak támogatására a szere- tetintézmények is, de meghallotta a nyomorúság hajlékait betöltő sóhajokat is. Legendák keringenek róla, hogy jelent meg itt jószagú, friss kenyérrel a hóna alatt, ott vadonatúj gyermekcipővel, hogy csúsztatta amott filléreit, pengőit a sovány tenyerekbe. A szájától vonta el, amit másoknak adott, önmagától megtagadta a legkisebb kényelmet is. Legjobban a betegeknek hiányzik majd. Napról-napra ott volt közöttük a kórházban. Segített nekik bízni, imádkozni. Táplálta őket a gyógyító élet kenyerével. Bizonyos, hogy halála hírére messze vidékeken is könny csordul ki emberek szeméből, akik valamikor a soproni kórház lakói voltak. Lehetetlen, hogy szenvedéseik sötét emlékére ne hintsen fényt az ő emléke. A legmélyebb hálával emlékeznek reá a soproni felső egyházmegye lelkészei is. Nekik példát adott arra, hogy testesüljön meg az evangélium a lelki- pásztor életében. Tisztelték, szerették, fiúi ragaszkodással csüngtek rajta. A tiszteletadásban mégis megelőzte mindig a legfiatalabbat is. Egyénisége eleven tanítás volt az igéről: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok...“ (Máté 11, 29.) Január 17-én búcsúztunk földi porhüvelyétől. Nagyon fájt a szívünk. De gyászunkban megbékített a reménység, hogy az üdvösséges nyugalmat minden bizonnyal megadja hű szolgájának az Ür. Budaker Oszkár. Diakonissza fölvétel. A győri Evangélikus Diakonissza Anyaház minden évben egyszer megnyitja kapuját azok előtt, akik az Ür szolgálatának akarják szentelni életüket. A diakonissza-növendékek közé felvehetők 20— 30 éves hajadonok és gyermektelen özvegyek. A fölvételért folyamodni kell. A kérvény február hó 25.-ig küldendő be. Cím- zendő az Anyaházhoz és mellékletei a következők: a) a folyamodó által írt önéletrajz, b) keresztlevél, c) a szülők, vagy a gyám beleegyező nyilatkozata, d) az utolsó iskolai bizonyítvány, e) lelkészi bizonyítvány (külön zárt borítékban), f) orvosi bizonyítvány az illetőnek testi épségéről és egészségéről. Az összes iratok egyházi belkezelésre bélyegmentesek. A folyamodványokat a diakonisszaválasztmány bírálja felül s a jelentkezők március 1.-ig kapnak értesítést. A tanfolyam teljesen ingyenes, csupán a ruházkodásról köteles az illető maga gondoskodni. Lakásuk az Anyaházban van. A tanfolyam bevégzése és a próbaidő eltelte után egy, esetleg két év múlva történik meg a nővérré való felvétel, mely mindig külön elbírálás tárgyát képezi. Közelebbi felvilágosítást szívesen ad az érdeklődőknek Lukács István lelkész, a Diakonissza Anyaház igazgatója. (Győr, II., Ráth Mátyás-tér 1., II.) Evangélikus ifink figyelmébe ÍAki legalább öt előfizetőt szerez a Harangszónak, az a Harangszó költségén részt vehet egyik télitáboron! Téli gondolatok. Télen az égbolt lelkeket havaz, kicsike, fehér angyal-lelkeket s megtisztul minden, szép fehér lesz, olyan szép, hogy szebb már nem is lehet! Még a szemétdomb is, ha hó fedi: szűzfehér oltárnak tetszik talán s a gyilkos eldobott, véres tőre fehér kereszt lesz a hó hajnalán. Az út röge is eltűnik télen, síma ragyogás az egész határ, vándorok lábát nem töri kavics: minden ember fehér puhába' jár. Téten minden rút mocsok eltűnik: fehér lelkekkel takarja az ég s áhítatot virágzik a szívünk, mikor hullnak, hullnak a hópihék. Istenem, az emberek lelkére is küldj hóesést, ó mennyire kell — takarjon minden bűnt, indulatot megtisztító, égi fehér lepel! Add, a lelkeket is hó borítsa, tűnjön el gyilkos, csaló és ledér, legyen mindenki a Te kezedből hótisztaságú, égien fehér! Jámbor László. Apró föriénefelc. Asz Űrét vagyunlc. Luthertől egy szállodatulajdonos távozóban nem akart elfogadni semmi fizetést. Helyette arra kérte a reformátort, hogy írjon fel a szálloda falára valami mondást. Luther azt írta fel reá: „Mi az Űréi vagyunk!" Amihez aztán élőszóval azt a magyarázatot fűzte: „Ez a mi vigaszunk, hogy mi nem a magunké, hanem az Ürnak a tulajdonai vagyunk. S mert az Űréi vagyunk, mi magunk is urak vagyunk; urak nevezetesen a nyomor, bűn és halál felett." A legnagyobb botalom. Egy nyomorult kis proletárfaluban, hol a gyermekeknek nemcsak apái voltak kommunisták, hanem még az anyák is agitátorképző iskolába jártak, egy hívő lelkű tanító vasárnapi iskolát kezdett. Megkérdezett egy kisleányt: „Szeret-e téged édesapád?" — „Nem tudom" — felelt a gyermek. — „Hát édesanyád?" — „Azt sem tudom" — mondja csöndesen. — „Meg szoktátok-e otthon egymást csókolni?" — „Nem, sohasem", — suttogja szegényke fejlehajtva. — „Hát ha hazamész ma, átöleled édesapádat, édesanyádat, megcsókolod őket és megmondod, hogy te nagyon szereted őket,
