Harangszó, 1941
1941-08-17 / 33. szám
272. HÁBANÖSÍó 1941. augusztus 17. A keresztyén oltárak eleinte nagyon egyszerűek voltak. Rendesen a felső vízszintes lapot (menza) terítették le egyszerű, minden dísz nélküli, fehér gyolcs lepellel; a többi rész fedetlenül, szabadon állott. Később az oltárterítő fölé egy másik térítőt is plkalmaztak, melynek szélei oldalt egji darabig lelógtak és fedték az oldalrészeket is. Ezeket a lelógó részeket himrésszel, csipkével díszítették. Oltárterítőül csak fehér gyolcsot alkalmaztak és a térítőt az Űr Jézus holtteste lepedőjének tekintették. Később szokásba jött a fehér mellett másszínű cltárteritők használat^ is, melyeket szintén kézimunkával és csipkével, rojtokkal díszítettek. Annak ellenére, hogy később már többféle színű oltárterítők is voltak alkalmazásban, mégsem találunk „akármilyen színű“ oltárterítőket, mert az Egyház megállapította a használható színeket és csak az Egyház által megállapított színű oltárterítők alkalmazását engedtek meg. így állapíttatott meg és vált elfogadottá öt szín: a fehér, a zöld, a lila, a vörös (bordó) és a fekete. Ezek az ú. n. „liturgikus színek“. Más színű oltárterítő használata (pl. rózsaszín, kék, szürke, barna stb.) nem volt és nincs megengedve. Ha valahol mégis látunk más színű oltárterítőt, ez csak azt bizonyítja, hogy sem az aki készítette, sem az, aki annak használatát megengedte, nincs tisztában az egyház által megállapított (liturgikus) színek jelentésével és alkalmazásának értelmével. Ha van valahol a liturgikus színekkel meg nem egyező színű oltárterítő és még jó karban van, azon úgy segíthetünk, hogy lelkiismeretes festővel átfestetjük a liturgikus színek valamelyikére. Az oltárterítők legtöbbnyire értékes, jó anyagból készülnek, mert hosszú időn át való használatra csakis így lesznek alkalmasak. De bármilyen anyagból készülnek is, díszítésükben a jó ízlésnek kell mindenkor érvényesülni. A túlságosan kicifrázott, „agyon díszített“, kézimunkával, hímzéssel, vagy horgolással teletömött oltárterítő nem szép és az oltár szépségének rovására van. Szokásba jött az oltárterítő anyagával, színével és díszítésével azonos térítőt alkalmazni a szószéken is. Az ipar, a kézügyesség és a jó ízlés (művészi ízlés) fejlődésével mind szebb, díszesebb és értékesebb oltárterítőket alkalmaztak a keresztyén templomokban. Sokszor elcsudálkozik az ember, milyen drága, finom anyogból s milyen művészi kidolgozású, remekbe készített, több száz éves oltárterítőket találunk egyes templomokban, melyek az egyház- nek féltve őrzött kincsei. Evangélikus egyházunkban is mindenkor általános tisztelet és megbecsülés vette körül az Űr oltárát. Az üldözések és templomaink elrablása idején oltárainkat és velük együtt őrzött kincseinket is elveszítettük. Nem egy r. kath. templomnak híres, nevezetes épületét, értékes és művészi kivitelű oltárát evangélikus hívek áldozatkészségéből építették és szerelték fel. Amíg az üldözések tartottak, szegény, elnyomott, vagyonukból kiforgatott evangélikus elődeink nem gondolhattak templomok és oltárok építésére. Később a vallásszabadság visszanyerése után is csak a legszerényebb módon építették templomaikat és szerelték fel az oltárt. Számukra Isten házává lett az a szegényes hajlék, amelyben hitük ápolása végett összegyülekeztek és oltárrá vált az az egyszerű asztal, amelyre az Űr szent testét és vérét ráhelyezték. De azért itt-ott maradtak meg evangélikus gyülekezeteinkben is szép, értékes és művészi kivitelű oltárterítők. Ilyen pl. a zalaszentgróti gyülekezetnek 1696. évből megmaradt oltárterítője, melyet a Nőegylet egy buzgó tagja bekeretezve üveglap alá helyeztetett és a gyülekezeti terem falának díszítésére szolgál. Felirata: „Körösi Ferenc, Anno 1696.“ Ma már mondhatni minden gyülekezet nagy gondot fordít a templom oltárára, annak térítőire és az oltár ízléses feldíszítésére. Ahol pókháló és lehullott, összeszáradt virágszirmok éktelenkednek az oltár körül, ott a lelkek elhomályo- sodására is következtethetünk. Minden gyülekezet azon van, hogy legyen neki az egyházi év különböző szakaira való, az Egyház által előírt, liturgikus színű oltárterítője. Mivel pedig legtöbb gyülekezetünkben az a szép szokás dívik, hogy az oltár gondozását, hiányainak pótlását, az oltárterítők beszerzését és jókarban tartását a Nőegylet tagjai, az oltár feldíszítését és friss virággal ellátását pedig a gyülekezet felserdült leányai végzik, ezért szükséges, hogy elsősorban ők legyenek tisztában az oltár és az oltár- díszítés jelentőségével. A liturgikus színű oltárterítők alkalmazásának ideje az egyházi év foíya- mán:Ádventben: lila; Karácsonykor: fehér; Újévkor: fehér; Vízkeresztkor: fehér; Vízkereszttől böjtig: zöld; Böjtben: lila; Virágvasárnap: élénk színű; Nagycsütörtökön: fehér; Nagypénteken: fekete; Nagyszombaton: fekete, vagy lila; Húsvétkor: fehér; Húsvéttól—áldozócsütörtökig: fehér; Áldozócsütörtökön: fehér; Áldozócsütörtüktől—-pünkösdig: fehér; Pünkösdkor: vörös; Szentháromság ünnepén: fehér; Szentháromság után: fehér, vagy zöld; Augusztus 20-án: vörös; Aratási hálaadás ünnepén: zöld; Reformáció emléknapján (okt. 31.): vörös; Ha- lottaink emlékünnepén (Mindenszentek nov. 1.): fekete. Némely gyülekezetben Nagypénteken, vagy közgyász idején az egész oltárt fekete lepellel takarják le; csupán a lepel közepén látható fehér kereszt. Az egyházilag megállapított (liturgikus) színek magyarázata: Fehér: a fénynek, a szeplőtlen tisztaságnak színe; Zöld: a sarjadó, a növekedő életnek, a reménységnek színe; Vörös (bordó) a Szentlélek tüzének, a mártírok kiömlött vérének színe; Lila: a magábaszállásnak, a töredelmes bűnbánatnak a színe; Fekete: a halálnak, gyásznak, a szomorúságnak színe. Gyülekezeteinkben szokásban van az oltárnak virágokkal felékesítése is. Ebben is csak Isten kegyelmi jelenléte előtt való hódolat, a tisztelet és a hála érzése nyilatkozik meg. Az oltárdiszítésre használható virágok, de főként azok színe és alkalmazásuk ideje is meg van állapítva, ha nem is olyan határozottan, mint az oltárterí- tőké. Ádventben elég néhány szál fenyőgaly. Karácsonykor: néhány szál fenyő és a karácsonyi fehér rózsa. Vízkereszt után kevés dísz kerül az oltárra, később: hóvirág. Böjt idején (bűnbánat) nincs virág az oltáron, legfeljebb a feszület tövéhez helyezett kis ibolyacsokor. Virágvasárnap: több barka és pálmaág. Nagycsütörtökön: fehér színű tulipán, vagy fehér jácint. Nagypénteken (gyászünnep) semmi dísz, legfeljebb a feszület tövéhez helyezett néhány szál vérvörös virág (Krisztus kiömlött vére). Húsvét (örömünnep): fehér színű tulipán, fehér nárcisz, vagy más, változatos színű virág. Húsvéttól—Áldozócsütörtökig: változatos, színű virágdísz. Áldozócsütörtökön sok fehér nárcisz és más színű virág. Pünkösdkor: zöld galy, piros pünkösdi rózsa, ,vagy más vérvörös színű virág. Szentháromság ünnepén tiszta fehér színű virágokkal pompázzom az oltár. Szentháromság utáni vasárnapokon a különböző időben nyíló, más-más színű virágok kerüljenek az oltárra. Aratási hálaadó ünnepen nem virágokkal, hanem az Űr áldásából nyert gabonafélékből összefűzött kis csokorral (hála és áldozat felajánlás jele) ékesítsük fel oltárunkat. Mindenkor ügyeljünk arra, hogy lehetőleg csak azonos színű virágokat helyezzünk el, vagy legalább is egy szín legyen az uralkodó '(pl. fehér, vagy sárga, vagy piros). Ne legyen az oltáron túlsók virág, elhelyezve sem cserépben, sem vázában. Nem virágkiállítást, sem virágkirakatot akarunk bemutatni, hanem az Űr oltárát ékesítjük fel. És ami a legfőbb, az oltáron sohasem szabad művirágot elhelyezni, akár papirosból, vagy más anyagból legyen az készítve, hanem kizárólag csakis élővirágot. Ha élő virágunk nincs, akkor inkább hagyjuk virágdísz nélkül oltárunkat; szép az magában is, ha egyébként tisztán és rendesen van tartva. Az eddigiekből világosan áll előttünk, hogy oltárunk csak akkor lesz valóban dísz és az egyházi előírás szabályainak megfelelő, ha úgy az oltárterítők alkalmazásánál, mint oltárunk virágdiszíté- sénél bizonyos rendhez alkalmazkodunk. Szükséges tehát mindenkinek tudnia, hogy 1. ha Isten iránti hálából, akár egy család, akár Nőegylet oltárterítőt akar készíttetni, beszélje meg tervét mindenekelőtt lelkészével, mert csak az ő engedélyével lehet az oltáron új térítőt elhelyezni. 2. Az oltárterítő kizárólag az egyház által megállapított, liturgikus színű és jó minőségű anyagból készülhet. 3. Csak az az oltárterítő szép, amelyik ízléssel van előállítva, amelyiken nincs semmi felesleges dísz, vagy cifraság. 4. Az oltárterítőre ne kerüljön rá semmi hímzett írás, vagy kivarrás. Bibliai mondás, vagy énekvers sem. De feltétlenül kerülendő, hogy az ajándékozó akár a saját, akár hozzátartozója nevét ráhímeztesse az oltárterítőre. A templomban és az oltáron csak Isten dicsőségének van helye. Aki az Űr oltárára jó szívvel adja adományát, annak neve fel van írva a mennyben. Helyes azonban, ha egy kis vászonlapra kivarrjuk az ajándékozó nevét és az évszámot és azt a terítő belső oldalának egyik sarkába belevarrjuk, — emlékezés és a leltárban való nyilvántartás céljából.